Mi motiválja a lengyelek mindenkinél keményvonalasabb oroszpolitikáját? Polonistákkal beszélgettünk északi barátaink történelmi érzékenységeiről és geopolitikai törekvéseiről.
Nyitóképen: A katinyi emlékmű: a szovjetek a lengyel katonai elit és értelmiség több mint húszezer tagját mészárolták le 1940-ben. Fotó: Shutterstock
Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban
„A lengyelek úgy beszélnek az oroszokról, ahogy az antiszemiták a zsidókról” – fakadt ki 2005-ben Adam Daniel Rotfeld lengyel külügyminiszternek Gleb Pavlovszkij, Vlagyimir Putyin tanácsadója, híres orosz spin doctor és műsorvezető. „Mert ellenséget keresnek, és Lengyelországban meg is találják” – replikázott a tárcavezető.
Egyfajta elemzői közhellyé vált már, hogy
– e nézetek a visegrádi együttműködésben is nehézségeket okoznak, például Varsó a Krím 2014-es elfoglalása után is a bevezetettnél durvább szankciókat kért.
Ennek ellenére a lengyelek nem ruszofóbok – szögezi le lapunknak Mitrovits Miklós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének Lengyelország-szakértője. „Az orosz kultúrát igen magasra értékelik, benne van a közoktatásukban, ezáltal sokkal jobban ismerik, mint például a magyarok. A nyelvet is jóval könnyebben el tudják sajátítani, tehát egyszerűbben tudnak tájékozódni az orosz világban. Emellett a lengyelek a posztszovjet térség legjobb ismerői” – magyarázza. A szakember szerint a lengyel külpolitika és hírszerzés is kiemelten koncentrál Oroszországra, „munkájukat egyszerű gyűlölettel nem is lehetne végezni, hiszen a gyűlölet nem segít a tisztánlátásban, elvakít”. Hozzáteszi azonban: az igaz, hogy
Kovács István Széchenyi-díjas költő, műfordító, polonista, volt krakkói főkonzul szerint hasonló ellenszenv Németországgal szemben is él. „Lengyelország az őt 1939 őszén cserben hagyó két szövetségese, Franciaország és Nagy-Britannia feje fölött átnyúlva az Egyesült Államokban bízik.” Annak ellenére, hogy a jaltai találkozón Franklin D. Roosevelt amerikai elnök is cserben hagyta Lengyelországot.
Valóban a cserben hagyás, a szövetségesek általi megaláztatás és elárultatás tűnik a lengyel néplélek történelmi ősélményének, amely ráadásul épp a nemzettudat kialakulásának hajnalától éri a lengyeleket óriási dózisban. Lengyelországot a 18. század végén osztotta fel II. Katalin orosz cárnő, Mária Terézia osztrák uralkodó és II. Frigyes porosz király.
Az első világháború után függetlenségét visszanyerő Lengyelország 1939-es hitleri megtámadásakor is kiderült, hogy területének garantálását mégsem gondolták annyira komolyan szövetségesei. Újabb felosztás ismétlődött meg a teheráni, jaltai, potsdami megállapodásokban is,
a rendszerváltozásig.
Ezek a történések képezik a Lengyelországot a „nemzetek Krisztusának” tartó közkeletű gondolat alapját is: az analógiában a felosztások jelentik a keresztre feszítést, a lengyel nemzeti eszme Krisztus soha meg nem halt lelkét, egy eljövendő erős Lengyelország reménye pedig a feltámadást. Ebbe tökéletesen beleillik a folyamatos harc a török és tatár muszlimok ellen, a katolikus egyház jelentős szerepe, valamint Lengyelország elárulásának drámái is.
A folyamatosan elárult, országok között ide-oda rugdosott lengyelek „nem rendelkeznek semmi olyasmi történelmi állammal, mint ami a magyaroknak Szent István királyságát jelenti” – magyarázza Mitrovits. Következésképpen nacionalizmusuk természete is más: nem etnikai értelemben vett nemzethez, hanem államhoz kötődik. A lengyelek emiatt teljesen érzéketlenek Oroszország etnikai érvelésére a Krímmel vagy Kelet-Ukrajnával kapcsolatban, amit az etnikai nacionalista Magyarországon sokkal jobban megértünk.
„Ehelyett Lengyelország számára az az elsődleges szempont, hogy Ukrajna és Belarusz, valamint a balti államok erős szuverén országok maradjanak”
– mondja a szakértő.
Ez természetesen stratégiai érdek is: a lengyel politikusok tudatában élénken él a mai Litvánia, Belarusz és Ukrajna területének jó részét is magában foglaló, az ország 18. századi felosztásakor megszűnő Lengyel–Litván Unió, bevett nevén Rzeczpospolita: tudják, hogy csak ezekkel a népekkel együtt tudnak érdemi ellensúlyt képezni Oroszországgal szemben. Ezért Varsó rendkívül aktív az európai szomszédságpolitikában: belaruszok és ukránok millióinak taníttatásával, foglalkoztatásával nyit nekik kaput Európába, és az unión belül is igyekeznek előrevinni a kelet-európai országok ügyét.
Jelentős sikerük, hogy 2009-ben létrejött a Keleti partnerség program, amely a kelet-európai volt szovjet tagállamokra koncentrál. Jarosław Ćwiek-Karpowicz, a Lengyel Külügyi Intézet szakértője szerint hajlamosak ezzel kapcsolatban hinni érzelmi csalódásoknak is: az ezekben az országokban megfigyelhető nemkívánatos folyamatokat Oroszország rossz hatásának tudják be, és túlértékelik a helyi elitek demokratikus értékek iránti elkötelezettségét – ezért kevésbé fájó pont nekik például Ukrajna elnyomó kisebbségpolitikája. Lengyelország értékkonzervatív, szuverenista jobboldaliságát, a multikulturalizmussal szembeni fenntartásait is könnyebb a kelet-európai országokon keresztül megérteni. Akik ma Lengyelországot a katolikus egyház politikai szerepe vagy a bevándorlásellenesség miatt kritizálják, elfelejtik, hogy volt már egyszer multikulturális, toleráns, inkluzív Lengyelország – 1772-ben például a Rzeczpospolita lakóinak kevesebb mint fele volt katolikus.
Ebben a tapasztalatban gyökerezik az a zsigeri félelem is, ami Varsó Oroszország-politikáját arra vezérli, hogy bármiféle kompromisszumot kizárva néha saját érdekei ellen cselekedjen. Például „a közép-európai összefogások rendre elbuktak, mert nem mindenki osztotta a lengyelek félelmeit” – említi Mitrovits.
Erre az orosz–ukrán háború most rá fog erősíteni, Lengyelországnak várhatóan semmilyen szankció nem lesz elég: „A lengyel politika igazolva látja félelmét, miszerint az Oroszországi Föderációnak területszerző ambíciói vannak, ami a történelemben általában nem korlátozódott a mai Ukrajna területére, hanem Lengyelországra is kiterjedt. A lengyel külpolitika úgy látja, hogy minden Oroszországnak tett engedmény a moszkvai politikát legitimálja, így tehát a lengyel biztonságpolitikai érdekekkel szemben áll” – fogalmaz a szakember.
„A fentebbiekből is következik, hogy Varsó ma Lengyelország, pontosabban egész Európa létérdekének tekinti a független Ukrajna megerősödését, fennmaradását. Ebben a tekintetben kivételes egység jellemezte a lengyel állam külpolitikáját az elmúlt három évtizedben” – hangsúlyozza Kovács István.
Erre pedig az elkövetkező időkben is számíthat Európa, amikor elkezdi majd megoldani az orosz–ukrán háború következményeinek fájdalmasan nehéz feladatát.
Jagellósok, piastosok
Nem csoda, hogy a Lengyelország és Oroszország közötti mezsgyével kapcsolatos helyes politikáról szól a lengyel politikai gondolkodók első számú dilemmája, a Jagelló–Piast-dilemma is. A jagellonisták Lengyelországot Kelet- és Közép-Európa vezető erejeként látnák szívesen. „A lengyel állam megteremtésében főszerepet játszó Józef Piłsudski eredeti terve az volt 1918 után, hogy akár föderalizáció révén, akár más módon ütközőállamok kordonjával válassza el Lengyelországot Oroszországtól” – vázolja Kovács István. Piłsudski azonban elbukott ebben, meglepetésére az ukránok nem igazán akartak felszabadulni az oroszok alól. Az ehhez hasonló esetek motiválják a piastistákat, akik szerint Lengyelország jobban teszi, ha kimarad Kelet-Európa zűrös ügyeiből, és a Piast-dinasztia békésnek, háborítatlannak hitt Lengyel Királyságának mintáját követve Nyugat-Európa felé politizál. Ez a dilemma olyan erős, hogy még a kommunisták is állást foglaltak benne – szerintük a nyugatra tolt Lengyelországgal megcsinálták a békés, nyugodt Piast-Lengyelországot, amelynek nem is kellene Kelet-Európával foglalkoznia.
A két szakértővel készült teljes interjúinkat itt olvashatják:
Ezért irtóznak a lengyelek az orosz hatalomtól – Kovács István polonista a Mandinernek
A lengyel politika igazolva látja félelmét – Mitrovits Miklós a Mandinernek
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
Szörnyű hírek érkeztek Moszkvából.
Brüsszel szerint Oroszország részvétele a nemzetközi sportban továbbra is biztonsági kockázatot jelent.
Kiterítette a lapjait a moszkvai védelmi minisztérium.
Amerikai közvetítéssel ült tárgyalóasztalhoz Ukrajna és Oroszország, miközben továbbra is dühöngenek a fegyverek.
A Kreml szóvivője még a célpontokat is megnevezte.
A Mandiner 75 részes sorozatban mutatja be a Tisza-vezér legnagyobb hazugságait. 10. rész.
A CDU/CSU politikusai közben még határozottabb lépéseket sürgetnek.
