Ezért irtóznak a lengyelek az orosz hatalomtól – Kovács István polonista a Mandinernek

Kovács István (1945, Budapest) Széchenyi- és József-Attila-díjas költő, író, műfordító, a történettudomány kandidátusa. 1968-ban az ELTE történelem-lengyel szakán diplomázott, majd Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként tanult a Bécsi Egyetemen. Az MTA-n kutatta a kelet-európai irodalmakat, majd az ELTE Lengyel Tanszékén dolgozott. A rendszerváltás után külügyi pályára váltott, 1990-1994 között kulturális tanácsos volt a varsói magyar nagykövetségen, majd 1994-1995 és 1999-2003 között krakkói főkonzul. Magyarul és lengyelül is számos verse jelent meg, számos műfordítás, történelmi munka szerzője, különösen Bem József életéről írt sokat.

***

Elemzői közhellyé vált, hogy a lengyel politika oroszellenes, nem tűri az oroszokkal kötött kompromisszumot. Miért van ez így?

Nem pusztán az oroszok iránti bizalmatlanságról, ingerültnek ható távolságtartásról van szó, a lényeget illetően ugyanerről beszélhetünk a németek esetében is.

A magát önhatalmúlag porosz királlyá koronázó brandenburgi választófejedelem, I. Frigyes már 1709-ben javasolta az orosz cárnak a nagy északi háborúban szétzilálódott lengyel–litván Nemesi Köztársaság felosztását. „Ez lehetetlen” – hangzott Nagy Péter válasza, de ettől kezdve a 733.000 négyzetkilométer területű szomszéddal az történt, amit az egymást követő orosz uralkodók akartak. Ez egybevágott a XVII. századi török háborúkból győztesen kikerülő Habsburg Monarchia és a II. (Nagy) Frigyes uralkodása alatt az 1740-es évektől európai hatalommá emelkedő Porosz Királyság távlati céljaival.

A lengyel-litván Rzeczpospolita 1619-ben

Miért volt a hatalmas Rzeczpospolita ennyire könnyű préda az oroszok és németek számára?

A közéjük ékelődött lengyel–litván államot önön berendezkedése, a szabad királyválasztáson, az elvi nemesi jogegyenlőségen alapuló és ennek következtében az országgyűlést bármely követe által megszakítható liberum veto rendszere megbénította. Szomszédjainak éppen ezért érdekében állt az anarchikus berendezkedés fenntartása. A lengyelek egy része meg volt győződve arról, hogy az erősen széttagolt, a különböző nemesi érdekcsoportok viszonylagos egyensúlyán alapuló köztársaság rendje megóvja államiságukat. Jelentős volt azonban azoknak a politikusoknak a köre, akik tisztában voltak azzal, hogy Lengyelországot csak kulturális, gazdasági felemelkedése és felállítandó ütőképes hadserege mentheti meg a jövő számára. A porosz és orosz követek által manipulált, megvásárolt ellenzék sokáig minden belső reformkezdeményezést kisiklatott, s az 1791. május 3-án kihirdetett alkotmányt a Lengyelország sorsára legnagyobb befolyással bíró II. Katalin cárnő hathatós közreműködésével semmissé tette. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy szomszédai, az Orosz Birodalom, a Porosz Királyság és a Habsburg Monarchia

Edmund Burke, whig-párti angol politikus, író fogalmazott pontosan és legtömörebben arról a közönyről, amellyel Európa viszonyult egyik ősi királysága megszűnéséhez: „Lengyelország a Holdon van”.

Merre vitte mindez a lengyel külpolitikát?

A lengyelek ettől kezdve azt az európai országot, azt a forradalmi mozgalmat támogatták, amely az „országrablók” hatalmát megrendíthette. Ezért sorakoztak fel a Francia Köztársaság, majd Császárság zászlai alá, s tartottak ki Napóleon mellett az utolsó pillanatig. Ezért küzdöttek lengyelek ezrei a légió és a honvédsereg soraiban 1848/49-ben magyar földön. Az 1815-ös bécsi kongresszuson létrehozott Szent Szövetség európai rendszere a lengyelek önálló államiságot tápláló reményeivel is le akart számolni. A XIX. század lengyelségének históriája költők, összeesküvések, felkelések, szabadságharcok története.  A szavak tettekké váltak. Legdrámaiabban, legvéresebben a hajdani Nemesi Köztársaság Oroszországba bekebelezett területein 1830/31-ben és 1863/64-ben vívott szabadságharcokban.

A Német Császárság létrehozója, Otto von Bismarck kancellár is célul tűzte ki, hogy a Német Birodalom határai között lehetetlenné teszi a lengyelség létét. A XIX. század utolsó harmadában a Habsburg-monarchia juttatta szabadabb lélegzetvételhez a lengyeleket, Galícia számított a Piemontjuknak, ahol felkészülhetnek hazájuk helyreállítására.

Hogyan készültek erre a lengyelek?

A XIX. század lengyel történelmének igazi hőse a lengyel anya lett, aki az elveszett haza iránti áldozatra nevelte fiait. Az I. világháború, amelynek végkimenetelére a lengyelek katonailag és diplomáciailag egyaránt felkészültek, meghozta Lengyelország helyreállítását. Legbefolyásosabb vezetője, Józef Piłsudski hirdette meg a II. Lengyel Köztársaság külpolitikai irányelvét: egyenlő távolságtartás Németországtól és a Szovjetuniótól. Lengyelország negyedik felosztása az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktummal következett be. A Sztálin és Hitler között fennálló baráti együttműködés egy és háromnegyed esztendeje alatt több mint egymillió lengyelt hurcoltak el a szovjetek által megszállt lengyel területekről Szibériába, Kazahsztánba. Katyin fogalmára – a politikai foglyokkal együtt – 22 ezer lengyel kivégzése üt hitelesítő pecsétet. A kettős terrorba, a minden áldozatot vállaló ellenállásba, az Auschwitz nevével fémjelzett megsemmisítő táborokba, a lengyel földet felperzselő fronteseményekbe – élén az 1944-es varsói felkeléssel –

amely a háborúból hiába került ki a győztesek oldalán: a vesztesek büntetését kapta azzal, hogy nyugati szövetségesei kiszolgáltatták a sztálini diktatórikus rendszernek.

A múlt ismeretében a lengyelek ezért nem minden alap nélkül tekintenek gyanakodva arra, ha Németország és Oroszország a fejük fölött bármilyen egyezményt köt. Legyen az akár gázszállítási is…

Térjünk vissza egy kicsit a mai lengyel politika egyik legfontosabb történelmi előképére, a Rzeczpospolitára. Milyen ország volt ez valójában? 

A Lengyel Királyság és az egykori Kijevi Ruszt – Oroszország és Ukrajna magát egyként e koraközépkorban virágzó nagyfejedelemség örökösének tekinti – magába foglaló Litván Nagyfejedelemség 1386-ban Hedvig királynő és Jagelló Ulászló nagyfejedelem házassága nyomán unióra lépett. Az így született, közel egymillió négyzetkilométert magában foglaló ország területét tekintve Európa legnagyobb önálló állama volt. A Lublinban 1569-ben megújított unió eredményeként jött létre a nemzetet kizárólagosan képviselő nemesek Köztársasága.

míg az „autonóm” vajdaságokat a többnyire nem szoros szálakkal egymáshoz kötődő nemesi birtokok alkották, ahol csak ritkán tettek eleget a király rendelkezéseinek.

A lublini unió megkötésének előzményeként a Litván Nagyfejedelemség déli területét a Lengyel Királysághoz csatolták. Az e területen élő keleti szláv lakosságból születik meg az ukrán, a Litván Nagyfejedelemségben maradt keleti szláv lakosságból a belarusz nemzet. Az Ukrajna név egyelőre még végvidéket jelent, akárcsak a XVII. századi magyar nyelvben a krajna. A lengyelül rusinnak, latinul ruthenusnak nevezett etnikumból lesz az ukránság, a XVII. század derekától egyre jobban elkülönülő jegyekkel. Megszületéséhez döntő mértékben hozzájárult a kozákság. A meggazdagodás korlátlan lehetőségeivel kecsegtető délkeleti végvidékek, „a vad mezők” tömegesen vonzották a Köztársaság elszegényedett nemeseit, sorsukat megelégelő jobbágyokat, polgárokat, katonákat – vagy éppen a törvény üldözöttjeit. A mindennapi tatár veszély, a lengyel királyi seregek pacifikáló hadjáratai nagy harci tapasztalatokkal rendelkező, mozgékony, új taktikát alkalmazó katonai szervezetekbe tömörítették a Dnyeper középső-alsó folyásának vidékén megtelepedett, különféle etnikumokból összegyúrt szabadparaszti népességet, a kozákságot, amelynek vallása végül is pravoszláv, nyelve pedig a lengyeltől erősen különböző, de az orosztól is eltérő szláv nyelv lett, az, amelyet e hatalmas „végvidéken” (u kraju) élő jobbágytömegek is beszéltek.

A 18. századi Varsó Bellotto festményén

S hogy kerülnek a képbe az ukránok?

A lengyel–litván állam irányításában hiába volt szervező erő a nemesi jogegyenlőség tudata, a XVII. század első harmadától kezdve mindinkább a kisebb-nagyobb fejedelemségnyi területtel, magánhadsereggel rendelkező, dúsgazdag főurak akarata érvényesült, akik a király feje fölött önálló külpolitikát is folytathattak. A XVII. század közepén pusztító svéd, orosz, tatár, kozák háborúk (amelyekbe a szerencsétlen II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is beleavatkozott) rádöbbenthették a lengyel–litván nemességet, hogy a Köztársaság megmaradását azzal lehetne biztosítani, ha az ukránokat (kozákokat) az államalkotó nemzetek sorába emelnék, s így létrejönne a három nemzet uniója. A második északi háborút 1660-ban lezáró oliwai béke egyik győztese formálisan a Nemesi Köztársaság lett, amely a kérdést azonban örökre levette a szejm napirendjéről. Ezzel

Lengyelország felosztását követően a legkülönfélébb ideológiájú mozgalmak a lengyel–litván államot az első felosztás előtti 1772-es határok között akarták helyreállítani. Mind a pravoszláv fehéroroszokat, mind a pravoszláv és görög katolikus ukránokat (ruténokat) dialektust beszélő lengyeleknek tekintették, s osztrák ármánynak azt, hogy Bécs, különösen 1848-tól kezdve, a lengyeleket ellensúlyozandó támogatta Kelet-Galícia ukránságának politikai és kulturális szerveződését, iskolahálózatának kiépítését. Ez Moszkva rosszallását is kiváltotta. Az önállóság eszméje, amelyet az osztrák politikusok is szívesen használtak eszközként a lengyel nemzeti mozgalmakkal szemben, hatékonyabbnak bizonyult, mint az, hogy az 1863/64-es orosz-lengyelországi szabadságharc vezetői a három nemzet egymásrautaltságának jelképeit és jelszavát is zászlaikra tűzték. Szentpétervár az orosz nép részének tekintette a lengyel–litván állam felosztása után hozzá került szláv lakosságot, s hogy ennek tudatát a vallási megosztottság se zavarja, a görög katolikus egyházat I. Miklós cár az 1830-as években megszüntette.

Hogyan politizált Lengyelország ezen a területen a 20. század elején?

A lengyel állam megteremtésében főszerepet játszó Józef Piłsudski eredeti terve az volt 1918 után, hogy akár föderalizáció révén, akár más módon ütköző államok kordonjával válassza el Lengyelországot Oroszországtól, amelynek mind a „vörös”, mind a „fehér” változatát egyként veszedelmesnek tartotta a lengyelség és Európa jövőjét illetően. Elképzelése szerint a kordonnak Finnországtól Grúziáig kellett volna húzódnia. Egy ilyen kordon megvalósításához Piłsudskinak azonban sem katonai ereje, sem nemzetközi politikai befolyása nem volt. Anglia és Franciaország minden eszközzel a „fehér” Anton Gyenyikin bolsevik Oroszország elleni intervencióját támogatta. Sikertelenül. Piłsudski úgy érezte, hogy a korábban kikiáltott Ukrán Népköztársaság vezetőjével, a hatalmát Kijevben kiépíteni képtelen Szemen Petlurával szövetkezve hozza létre az önálló Ukrajnát. Ennek céljából indított hadjáratot 1920 áprilisában a bolsevik hatalom ellen. Bár május első hetének végén bevonult Kijevbe, lelkesedését lehűtötte az, hogy

A Vörös Hadsereg június közepén megindult ellentámadása két hónap alatt a Visztula középső vonaláig szorította vissza a szétforgácsolódott lengyel haderőt, s Varsó elfoglalásával fenyegetett. Augusztus második felében fordult a kocka, s a lengyelek több csatában súlyos vereséget mértek a Vörös Hadseregre, tartalékaik kimerültével azonban a lengyel politikai pártok készségesen belementek a Leninék által javasolt fegyverszünetbe.

A Rigában folytatott béketárgyalások során a bolsevik fél még Minszkről is hajlandó lett volna lemondani a lengyelek javára, s a pénzbeli kártérítés mellett az elmúlt másfél évszázad során elhurcolt lengyel kulturális javak visszaszolgáltatását is készségesen vállalta. Ennek fejében a leghatározottabb kikötése az volt, hogy ne essék szó az önálló Ukrajna létrehozásáról. Ukrajna jövőjéről csak Moszkva dönthetett.  

Milyen megoldást látnak most a lengyelek az orosz-ukrán háborúra?

Varsó ma

Ebben a tekintetben kivételes egység jellemezte a lengyel állam külpolitikáját az elmúlt három évtized során. Az 1991-ben függetlenné vált Belarusz Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának elnöke, Sztanyiszlaŭ Sztanyiszlavavics Suskevics megkísérelte a képlékeny belarusz nemzeti tudat megerősítését. Ahhoz azonban, hogy politikája sikeres legyen, a súlyos válságokkal fenyegetett ország gazdasági, politikai, kulturális, nyelvi konszolidálását Európának hathatósan támogatnia kellett volna. Erre csupán a lengyelek tettek kísérletet. Suskjevics magára maradt, így Európa közönye, politikai rövidlátása is hozzájárult ahhoz, hogy a Moszkva által támogatott Aljakszandr Lukasenka 1994-ben átvehette a tönk szélére került országban a hatalmat.  

Tény, hogy a Lengyelországot 1939 őszén cserbenhagyó két szövetségese Franciaország és Nagy-Britannia feje fölött átnyúlva a II. világháború másik igazi győztesében, az Egyesült Államokban bízik, elfeledve azt, hogy Jaltában éppen Roosevelt elnök volt az, aki – Churchill statisztálásával – Lengyelországot kiszolgáltatta Sztálinnak. Reagan elnöknek a Szovjetunió meggyengítésében vagy gyengeségének leleplezésében játszott szerepe azonban elhomályosítani látszik a jaltai közjátékot. És az is tény, hogy a távlatokban gondolkodni képtelen Európa szeme láttára folyó délszláv vérengzésnek az Egyesült Államok határozott fellépése vetett véget. Ebből is táplálkozhat Varsó Washington iránti bizalma.

Fotók: Földházi Árpád / Magyar Krónika