Mint arról a Mandiner is beszámolt, Szijjártó Péter múlt hétvégén levélben ajánlotta fel Magyarország segítségét a koronavírusos betegek ellátására. Akkor a Külügyminisztérium úgy tájékoztatott minket, hogy: „még zajlik az egyeztetés a román és a magyar fél között a segítségnyújtás konkrét formájáról”. Ennek kapcsán Tusa Anna sem tud közelebbit, mint mondja, nem ez lenne az első magyar segítség, hiszen kaptak már lélegeztetőgépeket, gyógyszereket is. A védőfelszerelés kapcsán elmondja, nálunk szerencsére mindig volt elegendő, de nem egy román kórház küzd hiánnyal.
A lapunknak nyilatkozó rezidens a marosvásárhelyi kórház belgyógyászatán dolgozik, az osztály egy szinten van a kardiológiával és a nefrológiával. Jelenleg ők csak nem covidos betegeket látnak el, mint mondja,
„ha szerencsénk van, tudjuk tartani ezt, de ha nem, mi is el fogunk esni”.
.Mint mondja, nagyon tart attól, hogy úgy, mint tavasszal, egyszerre kell ellátniuk a covidos és nem covidos betegeket. Elárulja, hogy akkoriban volt egy időszaka, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. „Minden nap meghalt valaki az ügyelet alatt. Ilyenkor legkésőbb két óra elteltével fel kell hívni a hozzátartozót, és közölni kell vele a halálhírt. A telefon végén nagy üvöltés, az nem lehet, reggel beszéltem vele!” A rezidens hozzáteszi, sajnos a covid ilyen, rengeteg olyan esetük volt, hogy tervezték hazabocsátani már a beteget, amikor nem sokkal később visszaesett, és életét vesztette.
„Úgy éreztem, nem tudok több embert halálhírrel felhívni” – mondja elcsukló hangon, hozzátéve, hogy közben meg
„azt hiszik az emberek, mi orvosok gyilkosok vagyunk,
mert ki tudja, mit raktunk az oltásba, meg különben sincs covid, csak mi találtuk ki”. Amikor arról kérdezzük, mi az, ami segítette kimozdulni ebből a borzalmas lelkiállapotból, azt mondja, nem tudja elképzelni, hogy mást csináljon, számára az egyetlen opció a gyógyítás, és bár sokszor volt nagyon lent, ez a hivatástudat mindig erőt adott. Így van ez most is.
Nyitókép: A nyitókép illusztráció (MTI/Balázs Attila)