Jól megkavarta a német kampányt az afgán összeomlás

Nyitókép: Kerdem-szocdem ütközések –Armin Laschet (CDU) és Olaf Scholz (SPD) kancellárjelöltek egy stúdióban (Fotó: Michael Kappeler/dpa / Reuters)

Kicsivel több mint egy hónap van hátra a németországi szövetségi választásig, a verseny pedig nyitottabb, mint eddig valaha.

Alig négy hónapja még arról írtunk: nem zárható ki, hogy Annalena Baerbock személyében zöldpárti kancellárja lesz Németországnak, aztán az uniópártok (CDU–CSU) Armin Laschet észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök vezetésével ismét átvették a vezetést a felmérésekben. A szociáldemokraták Olaf Scholz szövetségi pénzügyminiszterrel az élen sokáig elég visszafogottan szerepeltek, az egyetlen komolyabb politikai sikerük az idén talán a Rajna-vidék-pfalzi választás megnyerése volt még a tavasszal.

Igen ám, csakhogy július közepén halálos árhullám söpört végig Németország nyugati részén, egész falvakat és városkákat mosva el – az uniópártok támogatottságának jó részével együtt. Azt várnánk, hogy egy ilyen természeti csapás a Zöldek malmára hajtaná a vizet, de mégsem így történt, ami jelentős részben Baerbock katasztrofális kancellárjelölti teljesítményének következménye. Az áradások után mégsem ők, hanem a szocdemek kezdtek egyre meggyőzőbb szereplésbe.

Aztán jött Afganisztán.

Lassanként megismerhetővé válnak a múlt héten végzett közvélemény-kutatások eredményei, amik alapján

Az INSA intézet szombaton közzétett eredményei szerint mind a CDU–CSU, mind az SPD 22 százalékon állnak, 17 százaléka lehet a Zöldeknek, 13 százaléka pedig a szabad demokratáknak (FDP). A radikális pártok közül 12 százalékra számíthat az Alternatíva Németországnak, hétre pedig a Die Linke. Az infratest dimap valamivel korábbi felmérése nagyon hasonló támogatottsági adatokat mutat.

Ez első körben azt jelenti, hogy egy „jelzőlámpa-koalíció” az SPD, az FDP és a Zöldek részvételével működőképes alternatívája lehetne egy kereszténydemokrata vezetésű koalíciónak. Egyelőre csak feltételes módban, hiszen ezek a felmérések egy valamit még biztosan nem tudnak megmutatni, jelesül azt, hogy hogyan fogadta a németországi közvélemény az afganisztáni összeomlást –

Az Afganisztán-faktor

Az afganisztáni háborúban való német szerepvállalás Gerhard Schröder kancellárságának öröksége. A szocdem–zöldpárti német kormány tizenhat évvel ezelőtt feltétel nélküli szolidaritást vállalt az Egyesült Államokkal, és elküldte Afganisztánba a Bundeswehrt.

Ez a döntés annak idején főleg az alapvetően pacifista beállítottságú Zöldek számára volt nehezen megemészthető. Bizonyos tekintetben viszont azt lehet mondani, hogy az afganisztáni háború Németországban a szocdemek projektje volt, és – eltekintve a 2016-ban leukémiában elhunyt FDP-s Guido Westerwelle négyéves miniszterségétől – a Merkel-kormányok alatt is főleg az ő reszortjuk volt ennek a missziónak a kezelése. Legalább ennyire benne volt a dologban persze a védelmi tárca is, ami viszont 2005 óta CDU–CSU-s irányítás alatt áll,

Afganisztán tálib kézre kerülése természetesen a német politikában is nagy hullámokat vert. Egyrészt mindenkinek egyből eszébe juttatta 2015-öt, ami a baloldalon a kritikátlan befogadáspárti szólamok felerősödését eredményezte, a jobboldalon pedig valami óvatos ellenállásfélét váltott ki azzal a jelszóval, hogy a hat évvel ezelőtti hibákat nem szabad újra elkövetni – jelentsen ez bármit is.

Másrészt az is gyorsan világossá vált, hogy a német politikai elit nemigen tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Azon néhány hete még kevés szemöldök szaladt fel, hogy a hazatérő német katonákat semmiféle díszes fogadtatás nem várta otthon másfél évtized szolgálat után, de amikor a kabuli követségen dolgozó német diplomaták és kollégáik kimentése előtt kezdett hezitálni a külügyi és a védelmi tárca, a botrány már elkerülhetetlen volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a Luftwaffe első szállítógépe csupán hét embert tudott kimenekíteni az afganisztáni fővárosból.

A dolog talán Heiko Maas szociáldemokrata szövetségi külügyminiszter számára a legkellemetlenebb. A magyar kormányt előszeretettel pellengérre állító Maast azzal vádolják a CDU titkosszolgálati szakértői, hogy az Afganisztánban működő német hírszerzés előzetes információi ellenére sem rendelte el a kabuli követség kiürítését, pedig a szolgálatok már napokkal a főváros eleste előtt felhívták a figyelmét a közelgő veszélyre. A miniszter persze tagad: a Spiegelnek adott interjújában azt állítja, hogy a német szolgálatok megbízhatatlan információkat szállítottak, amik alapján az afganisztáni helyzetet is rosszul mérték fel. Ettől függetlenül

Armin Laschet az FAS-nek beszélt arról, hogy a miniszter kudarcot vallott, Markus Söder bajor kormányfő és CSU-elnök pedig azt mondta, hogy nem látná szívesen Maast a következő kormányban. Friedrich Merz, aki korábban a CDU pártelnöke szeretett volna lenni, és szeptemberben újra megméretteti magát a szövetségi választáson, egyenesen arról beszélt, hogy Maasnak már most le kellene mondania.

Kampánystart

A kabuli események persze egyik párt kampányának sem jelentenek komoly hátszelet. A protestszavazók elméletileg a Die Linkére vagy az AfD-re leadott szavazatokkal mutathatnák ki frusztrációjukat, de azért

A CDU és a CSU szombaton Berlinben tartotta hivatalos kampánynyitó rendezvényét, amin Armin Laschet nem is szerepelt rosszul: kemény fellépést ígért a bűnözőkkel szemben, támogatta a bűncselekményeket elkövető bevándorlók kitoloncolását, ellenezte az adóemeléseket, és azért odaszúrt Maasnak is, mondván, hogy az embereknek helyben kell segíteni, az Afganisztán-politikában pedig gyors változtatásokra van szükség.

Az SPD erősen Scholz-centrikus kampánya egy ideje már fut. A párt láthatóan mindent a pénzügyminiszter személyére tesz fel, és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy teljesen kudarcra lenne ítélve ez a stratégia, noha Scholznak közel sem megy zökkenőmentesen a nyilvánosság előtti határozott szereplés – a Bild-TV vasárnap esti választási műsorában is több megúszásra futotta, mint megmondásra.

A ház talán az uniópártoknál ég a legjobban, hiszen ők egy hónappal ezelőtt még majdnem harminc százalékon álltak, tehát van hová visszakapaszkodni. Nehéz hetek elé néznek a Zöldek is, hiszen az afganisztáni események szinte teljesen háttérbe szorították az éghajlatváltozás kérdését, amire a német nyilvánosság egyébként elég fogékony – itt tehát nagyon komoly erőfeszítésre (vagy egy kompetens kancellárjelöltre) lesz szükség, ha az Annalena Baerbockék vissza szeretnének kapaszkodni a húszszázalékos határvonal fölé. A verseny mindenesetre nyitott.