Valóban egyedülálló Budapest helyzete a szolidaritási befizetések kapcsán?

„A HVG cikke szerint a kormány „megalázni és büntetni” próbálja Budapestet, miközben pluszforrásokat von el a fővárostól. A nagyvárosok szolidaritási befizetései azonban más országokban is jelen vannak. Két főváros, Varsó és Párizs példáján néztük meg, milyen mintázatok vannak Európában jellemzően hatalmas bevételeket produkáló nagyvárosok szolidaritási befizetései kapcsán.

Az említett cikk így fogalmaz a főváros nehéz pénzügyi helyzetének leírásakor: „Az Orbán-kormány eközben azt állítja: kész segíteni. A kormány aggódásának ellentmond, hogy az utóbbi években a legváltozatosabb jogi és fiskális eszközökkel igyekezett pluszpénzeket behajtani a fővárostól, tudva, hogy ezzel már középtávon kivérezteti a politikai és pénzügyi autonómiájában korlátozottá vált önkormányzatot, amely emiatt amúgy számtalanszor kért már segítséget. Főleg azt, hogy a magyar GDP harmadát megtermelő főváros legalább nettó befizetője ne legyen a központi költségvetésnek.”

A cikk súlyos állítása, hogy Budapest nettó befizetővé vált a központi költségvetés felé, a kormány pedig ezt „szándékos kivéreztetéssel” idézte elő. A nettó befizető kifejezés az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentéséből származik (26. oldal): „A Fővárosi Önkormányzat a 2021. évtől a központi költségvetés felé nettó befizetővé vált, mivel a központi költségvetés részére fizetett szolidaritási hozzájárulás összege meghaladta a központi költségvetésből az ellátott feladatokhoz biztosított működési támogatás összegét.” A fordulat valóban érdemi változást jelentett Budapest életében, önmagában azonban nem a magyar politikai döntésekre vezethető vissza, ahogyan a HVG beállítja ezt. A gazdag nagyvárosok nettó hozzájárulása a nemzeti újraelosztási rendszerekhez több országban is bevett, bár intenzív politikai vitákkal övezett folyamat. Ezt érdemes szem előtt tartani akkor, amikor a főváros pozícióját értelmezzük más európai példák tükrében.

Varsó példája: a „janosikowe” és a szolidaritási kötelezettség rendszerszintű logikája

Lengyelországban a „janosikowe” – közismert nevén Robin Hood-adó – azt a mechanizmust írja le, amelyhez Budapest helyzete meglepően hasonlít. Varsó jelentős összegeket fizet be a szolidaritási alapba: 2023-ban 1,43 milliárd złotyt, 2024-ben pedig már 2,08 milliárd złotyt irányoztak elő erre a célra. Ezek az összegek nagyságrendileg a lengyel főváros teljes ingatlanadó-bevételével vetekszenek, vagyis Varsó pénzügyi mozgástere éppúgy csökken az állami újraelosztási kötelezettségek miatt, mint Budapest esetében. A HVG által sugallt narratíva szerint ezt akár fiskális „büntetésnek” is lehetne tekinteni – csakhogy a lengyel gyakorlatból is világosan látszik: ez a horizontális kiegyenlítési rendszer törvényben rögzített, nem pedig politikai megtorlóeszköz.

Bár Varsó esetében a mérleg végül nem negatív: az állam által kapott támogatások rendszerint meghaladják a befizetéseket. 2023-ban a főváros 4,47 milliárd zł állami támogatást kapott, 2024-ben pedig 5,15 milliárd zł-ra számít. Ehhez kapcsolódik a 2023–2030 között futó, 3 milliárd zł értékű fejlesztési csomag is, amely Varsó speciális szerepét hivatott elismerni. Mindez azt jelenti, hogy a lengyel főváros egyszerre nagy befizető és nagy kedvezményezett, így a végső pozíciója kiegyensúlyozottabb, mint Budapesté. Ám a jelenség lényege – hogy a fővárosi adóerőt nemzeti szinten osztják újra – a két város között hasonló elv szerint működik, ami árnyalja a HVG narratíváját arról, hogy Budapest helyzete példátlan vagy kizárólag politikai indíttatású lenne.

Párizs: a hivatalosan is „nettó donor” főváros

Párizs esete még élesebben mutatja, hogy a fővárosok nettó befizetői szerepe nem kivétel, hanem sok országban régóta fennálló gyakorlat. A francia főváros a Kommunális és Interkommunális Erőforrások Országos Kiegyenlítési Alapja (FPIC) egyik legnagyobb finanszírozója: 2024-ben 207 millió eurót fizet be, ami az országos hozzájárulások 20%-át jelenti egyetlen önkormányzattól. Emellett a regionális FSRIF-alap felé is jelentős összegeket utal át, miközben a normatív támogatására vonatkozó plafon-mechanizmus miatt gyakorlatilag lenullázódott a központi támogatás, és az ingatlanadó ”péréquation” alapba is évi 200–250 millió eurós hozzájárulást teljesít. Ha a HVG logikáját követnénk, Párizst is „kivéreztetett” városként kellene leírni – csakhogy Franciaország esetében világos: ez a nagyvárosokra szabott redisztribúciós rendszer bevett és strukturális eleme.

A francia példa arra is rámutat, hogy a nettó befizetői státusz önmagában nem jelenti egy város működési ellehetetlenítését. Párizs ugyanis olyan magas saját bevétellel és hatékony erőforrás-menedzsmenttel rendelkezik, hogy a befizetett hozzájárulások csupán a működési költségvetés 9–10%-át teszik ki. Emellett a város számos feladatát az állam közvetlenül finanszírozza vagy látja el, ami kiegyensúlyozza az egyébként jelentős központi elvonást. Az összehasonlítás így fontos tanulsággal szolgál Budapest számára: a nagyvárosi adóerő újraelosztása nem önmagában rendkívüli, hanem attól függ, milyen ellensúlyok és kompenzációk működnek mellette. És miközben Budapest nettó befizetőként valóban nehezebb helyzetbe került, a jelenség nem példátlan – sokkal inkább egy európai trendbe illeszkedik, amelynek kereteit a HVG a “mindenakormányhibája” keretre egyszerűsítette le. 

Arról viszont feltűnően keveset írt a portál, hogy a főváros pénzügyi mozgásterét nemcsak az elvonások alakítják: a Karácsony Gergely vezette önkormányzat költekezési struktúrája és gazdálkodási hatékonysága is olyan problémákat mutat, amelyek nélkül a jelenlegi hiányhelyzet jóval kezelhetőbb lenne. 

Budapest helyzete tehát nem kivétel, hanem csak példája egy európai trendnek. A nagyvárosok rendszerint jelentős adóerőt képviselnek, stratégiai szerepet töltenek be a nemzetgazdaságban, és az újraelosztási rendszerekben arányaiban nagyobb terheket viselnek, mint más települések. Varsó, Párizs és Budapest ebben a tekintetben azonos logika mentén működik: mindhárom főváros integrált része az állami finanszírozásnak, és mindhárom körül időről-időre élénk politikai viták bontakoznak ki arról, hogy miként kellene igazságosan elosztani a közös terheket. A különbségek elsősorban abban mutatkoznak meg, hogy az adott állam milyen ellensúlyokat – támogatásokat, fejlesztési programokat, feladatát-vállalásokat – alkalmaz annak érdekében, hogy a nagyvárosi hozzájárulás ne váljon fenntarthatatlanná.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy „kivéreztetik-e” Budapestet – ez a leegyszerűsítő politikai toposz inkább elfedi, mintsem megvilágítja a probléma lényegét. Sokkal inkább arról kell beszélni, hogyan lehet a szolidaritás és a működőképesség közötti egyensúlyt újraszabni: milyen arányok mellett marad életképes a főváros, és milyen kompenzációk biztosítják azt, hogy Budapest ne csak befizetőként, hanem a gazdaság motorjaként is hatékonyan működhessen. A kérdés így hangzik valójában: képes-e Magyarország olyan újraelosztási rendszert kialakítani, amelyben a főváros egyszerre marad szolidáris és önfenntartó – vagy továbbra is ideológiai keretek között fogjuk értelmezni azt, ami egyébként szakpolitikai probléma?”

Fotó: Mandiner/Földházi Árpád