A hit karakán védelmezője – Robert Sarah bíboros portréja

„Világunk már nem hallja Istent, mert a világ folyamatosan beszél, pusztító hangerővel és gyorsasággal, csak azért, hogy végül ne mondjon semmit” (Robert Sarah)

A guineai származású Robert Sarah bíborost a római katolikus egyház konzervatív táborában a néha kifejezetten meghökkentőeket lépő Ferenc pápa ellenpontjának látták sokan – egy olyan vezéregyéniségnek, aki furcsa bevándorláspolitikai megnyilvánulások, a poklot, a melegeket, indián bálványokat és a családfogalmat érintő zavarkeltések közepette a fegyelmezett liturgiára, a Kelet felé történő misézésre, a Szentírásból következő társadalmi tanításra hívta fel a figyelmet.

A szaftos egyházpolitikai fejlemények iránt érdeklődő sajtó

és bár a médianarratívákban mindig van némi igazság, azért a bíboros ennél jóval komplexebb alak – de vajon honnan jött, és milyen egyházat kívának a világnak?

Afrika szülte, a marxizmus edzette

„II. János Pál gyakran mondta, hogy e földön nem kímélhetjük erőinket, mert majd az Örökkévalóságban pihenhetünk. Robert Sarah is úgy gondolja, hogy munkája halálának pillanatáig nem ér véget” – jellemzi a bíborost életrajzírója, Nicolas Diat francia esszéista. S valóban – ha valami jellemzi a bíborost, az a fáradhatatlan missziós lendület, amit az őt megtérítő spiritánus misszionáriusoktól örökölt, és ami kalandos, öt országot felölelő kispapi pályafutásán, a guineai kommunista diktatúra elleni küzdelmén, majd római munkáiban is végigkísérte.

Sarah 1945. június 15-én született egy Ourous nevű faluban, a nyugat-afrikai Guinea ritkán lakott északi hegyvidékén, a szenegáli határ közelében. Hazája akkor még francia gyarmat volt, így az elemi iskolában francia nyelven oktatták – Isten vagy a semmi című, magyarul is megjelent könyvében nevetve meséli, hogy a tanterv olyannyira francia volt, hogy

Szülőfaluja Guinea egy félreeső régiójában található, így kevés jutott fel hozzájuk a többségében muszlim tengerpart hitéből – ezt pedig megneszelték a francia spiritánusok (Szentlélek atyák), egy misszionárius szerzetesrend, és missziót alapítottak, téríteni kezdtek a pár száz lelkes Ourousban, amely környékével együtt ma már szinte teljes mértékben katolikus.

A fiatal Sarah hozzájuk járt misére, náluk érzett először hivatást – és bár szülei mélyen hívők voltak, mikor bejelentette nekik, hogy pap szeretne lenni, kiröhögték. Szentül

– egy spiritánusnak, Marcel Bracquemond atyának kellett felvilágosítani őket arról, hogy természetesen lehet fekete is.

Mire azonban Sarah szeminarista korba ért, Guinea 1958-ban kikiáltotta függetlenségét a franciáktól, a hatalmat az országban Sékou Touré kommunista diktátor és a találóan elnevezett Guineai Demokrata Párt ragadta magához – a muszlim többségű kommunista ország pedig nem bizonyult kispapi leányálomnak.

Touré diktatúrája „kimerültségbe, hazugságba, brutalitásba, középszerűségbe és lelki nyomorúságba vitte a népet” – emlékszik vissza Sarah, aki az elefántcsontparti Bingerville-ben kezdte meg szemináriumi tanulmányait, a guineai fővárosból, Conakryból napokon át egy bűzös, meleg, levegőtlen hajófenéken utazva többedmagával. A politika hullámvetései ide-oda rángatták a kispapokat, Elefántcsontpartból először visszatértek Conakryba, majd szemináriumukat államosították, és egy állami iskola vette át őket, majd újra szemináriumot alapíthattak, aztán Conakry érseke, Raymond-Marie Tchidimbo a franciaországi Nancyba küldte őket tanulni, s az ott megkezdett tanulmányaikat a francia-guineai kapcsolatok megromlása miatt Szenegálban fejezték be.

A megpróbáltatásokat évfolyamából egyedül Sarah „élte túl”, 1969. július 20-án egyedül őt szentelte pappá Tchidimbo érsek, a többiek lemorzsolódtak. Újmiséjén a Szentlélek atyák már nem vehettek részt, őket Touré elüldözte az országból, Sarah pedig öt évre Rómába küldték továbbtanulni. Egy szentföldi exkurzuson, ahol a jezsuitáknál kapott szállást, majdnem szerzetes lett – de Guinea égető paphiánya miatt úgy gondolta, inkább hazatér. Tchidimbo érseket közben

Robert atya pedig egy tengerparti kisváros, Boké káplánja lett, gigantikus ellátandó területtel, rengeteg olyan fíliával, akik a misszionárius rendek 1967-es kitiltása óta nem láttak papot – és autó nélkül.

„A falubeliek maguk tanították a katekizmust a gyerekeiknek, recitálták a napi imákat, a Szűzanya iránti hatalmas gyermeki odaadással imádkozták a rózsafüzért, és vasárnaponként Isten szavát hallgatták” – így írja le Sarah bíboros a papjaiktól megfosztott falvak katolikusainak életét. Robert atyát káplán korában kezdte el figyelni az állambiztonság, minden prédikációjáról jelentettek, és számos furcsa találkozása is volt az államhatalom képviselőivel. Volt rá példa, hogy egy eldugott falu felé tartva Sarah eltévedt, és egy helyitől kért útbaigazítást – az „útbaigazító” azonban egy titkosszolga volt, aki a keresett falu helyett a négaréi katonai táborba irányította a papot, itt pedig a táborparancsnok kis híján elfogta tiltott határátlépés miatt. Végül a katonák elvitték a keresett faluba, de

Visszafelé jó szándékának bizonyítékául ismét benézett a katonákhoz, a táborparancsnok pedig úgy elszégyellte magát, hogy egy ajándék csirkével kért tőle bocsánatot.

1976-tól kezdve záporozni kezdtek Robert atyára a megbízások – abban az évben, 31 évesen a fővárosban, Conakryban nevezték ki egy papi internátus rektorának. Az intézetben olyan mértékű volt a fegyelmezetlenség, hogy egy csoportnyi növendék éjszaka felgyújtotta a kápolnát. Miután a tettnek gazdája nem akadt, Sarah hidegvérrel bezáratta arra a tanévre a szemináriumot, kirúgta a nagyjából száz diák közül azt az ötvenet, akiknek jó magaviseletéért plébánosa nem kezeskedett, és a következő évre ráncba szedte az internátust.

Elég néked az én kegyelmem?

Robert Sarah 33 éves volt, amikor Sékou Touré kötött egy politikai alkut a Vatikánnal, nyolc évnyi börtön, kínzások és becsempészett ostyával, hajnalban, titokban végzett szentmisék után megígérve Tchidimbo érsek szabadon engedését – azzal a feltétellel, hogy szabadulása előtt lemond, utódját azonnal kinevezik, őt pedig a Vatikán elviszi az országból. Simon D. Lourdusamy érsek, a Népek Evangelizációjának Kongregációjának prefektusa titokban azzal bízta meg a Tchidimbót helyettesítő apostoli adminisztrátort, hogy győzze meg Sarah atyát: vállalja el az érsekséget.

Louis Barry apostoli adminisztrátor nem sokat teketóriázott, világossá tette Sarah előtt, hogy ha három napon belül nem mond igent, érseke és mentora határozatlan ideig börtönben marad. Sarah tapasztalatlannak és alkalmatlannak érezte magát, de vállalta – a helyzetre reflektálva választotta érseki jelmondatának a 2Kor 12,9-et („Elég néked az én kegyelmem...”). Egy éven és négy hónapon át őrizte kinevezésének pápai titkát, amelyről szüleinek sem beszélhetett, míg végül 1979. augusztus 4-én Tchidimbót szabadon engedték, Sarah-t pedig beiktatták. Mikor II. János Pállal először találkozott Rómában, a pápa fiatal korán élcelődve „babapüspöknek” (vescovo bambino) nevezte.

Az új érsek új helyzetében, melyet a kommunista diktátornak való teljes kiszolgáltatottság, paphiány, szegénység és a legközvetlenebb életveszély jellemzett, számot vetett korával. Megállapította, hogy Nyugat-Afrikában 35 évig élni önmagában sem kis teljesítmény, így

Nem is keveset beszélt Touré ellen, akit nagyon bosszantott, hogy Guineában, ahol a párt teljesen ki akarta sajátítani az ifjúság nevelését, Sarah nyaranta rendkívüli népszerű bibliakurzusokat tartott.

1983 végére állt össze a mesterterv Sarah kiiktatására, melyről Bernard Zimmermann volt guineai NSZK-nagykövettől tudunk. Sékou Touré unokaöccsét, Siaka Tourét, a Boiro koncentrációs tábor parancsnokát bízta meg azzal, hogy tartóztassa le Sarah-t – de közbejött az 1983. decemberi guineai földrengés, amely komoly humanitárius segélyt vonzott az országba. Siaka Touré épp egy segélygépet várt Conakry repülőterén, amikor elcsúszott és eltörte a lábát, s mivel Marokkóba evakuálták, aligha tudott volna bárkit is letartóztatni. Sékou Touré ezért 1984 áprilisára halasztotta Sarah kiiktatását, ezúttal egész egyszerűen a halállistájára tette – azonban márciusban stroke-ot kapott, Szaúd-Arábia Marokkóba menekítette, majd az Egyesült Államokban kezelték, ott is halt meg.

– emlékszik vissza merénylőinek sorsára Sarah bíboros, aki az elnökváltás után is a katonai junta kritikusa maradt, ugyanakkor meggyilkolni már senki nem akarta. Ő vezényelte le Szent II. János Pál pápa 1992-es guineai látogatását, amire katartikus élményként emlékszik vissza, ugyanis a katolikusok és a muszlimok együtt üdvözölték a Szentatyát – a muszlimokat ugyanis Touré diktatúrájának idején még a szovjet vezetők érkezésekor is kivezényelték az utcára, ezért úgy látták, ezerszer inkább kijár ez a tisztelet „egy nagy hívőnek és Isten emberének”, ahogy Sarah muszlim barátja fogalmazott.

Sarah érsek 2001-ben hagyta el Guineát, II. János Pál ugyanis kinevezte a Népek Evangelizációjának Kongregációja titkárává. Búcsúbeszédében, a tiszteletére rendezett állami banketten, a miniszterelnök jelenlétében még egyszer, utoljára beolvasott az egyre inkább diktátorrá silányuló elnöknek, Lansana Conténak, a szegénység, az elnyomatás, a „lelkiismeretek kollektív megerőszakolása és a szabadságok jelentős korlátozása” miatt,

„Európában még mindig az a benyomásunk, hogy közel a katolicizmus utolsó lehelete. Elég egy hetet eltölteni a kongregációnál ahhoz, hogy megértsük, épp ellenkezőleg – az Egyház vitalitása rendkívüli” – emlékszik vissza Sarah a Népek Evangelizációjának Kongregációjánál eltöltött kilenc évére, és felhívja a figyelmet arra is, hogy míg 1900-ban kétmillió katolikus élt Afrikában, ma számuk száznyolcvanötmillióra rúg.

Mielőtt Ferenc pápa 2014-ben kinevezte volna az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusává, 2010-ben még XVI. Benedektől is kapott egy feladatot: a Szentszék karitatív tevékenységét koordináló Cor unum Pápai Tanács elnöke lett, s ugyanazzal a lendülettel kreálta bíborossá is az előző pápa. XVI. Benedek így indokolta Sarah kinevezését: „Mindenki másnál inkább van Excellenciádnak tapasztalata a szenvedésről és a nyomorúság arcáról. Ezért Excellenciád lesz a legalkalmasabb arra, hogy tapintatosan fejezze ki az Egyház együttérzését és közelségét a legszegényebbek felé.”

XVI. Benedekkel

Egy élet pápái

Sarah bíboros hat pápát ért meg, és háromnak szolgált is – könyvében mind a hatnak szentel néhány mondatot. A második világháború idején regnáló XII. Piuszról, akit sokan azzal vádolnak, hogy nem állt ki a kellő határozottsággal Adolf Hitler és a nácik ellen, úgy fogalmaz: „Diplomatikus hallgatását az a vágy motiválta, hogy ne súlyosbítsa a szörnyű tragédiát, amely abban az időben zajlott. Őrült, veszélyes diktátorokkal szemben a szavak néha kontraproduktívnak bizonyulhatnak.”

XXIII. János pontifikátusa alatt zajlott a II. Vatikáni Zsinat, amely a mai napig a római katolikus egyházon belüli kultúrharc egyik legfontosabb témája – Sarah bíboros azonban úgy látja, volt egy zsinatjuk az atyáknak, a média pedig konstruált magának egy teljesen más zsinatot. „A pápa soha nem akarta elhagyni a hagyományt. Néhányak forradalomról fantáziáltak, és a média segítségével egy forradalmár főpap képét próbálták népszerűsíteni. Ez egy olyan politikai hiba volt, ami nem maradt következmények nélkül” – fogalmaz könyvében Sarah, aki Conakryban kispapként csak annyit vett észre a zsinatból, hogy Tchidimbo érsek hazatért Rómából, és az előírások szerint kidobta a katedrálisból Bernini baldachinjának másolatát meg a főoltárt, a kispapok és a hívek pedig mérgesek voltak, nem igazán értették a változások értelmét.

– emlékezik vissza Sarah. „Ma minden bizonnyal fontos, hogy tiszteletet és hűséget tanúsítsunk Isten szava felé, hogy ne manipuláljuk azt annak érdekében, hogy történelmi, politikai vagy ideológiai körülményekhez igazodjék, hogy embereknek megfeleljünk, vagy hogy hírnevet szerezzünk magunknak tudósként vagy avantgárd teológusként” – figyelmeztet a bíboros.

VI. Pállal kapcsolatban legfontosabb emléke az, hogy ez a pápa verte keresztül a guineai rezsimen a kinevezését. Amikor a kormány tájékoztatta a Szentszéket arról, hogy szerintük Robert atya kicsit fiatal még a püspöki tisztségre, a bíboros államtitkár arról tájékoztatta Sékou Tourét: „Bizony, fiatal ő, de a forradalom formálta, így jobban fogja érteni a kormányuk politikai irányultságát!” Ennek az érvelésnek a permanens forradalom kormánya sem tudott ellenállni. 1969-ben VI. Pál volt az első olyan pápa is, aki komolyabb látogatást tett Afrikában. Itt mondta ki azt a néhány szót, ami Sarah-nak azonnal a fülébe égett:

XVI. Benedek legfontosabb lépésének azt tartja a bíboros, hogy elválasztotta a valódi II. Vatikáni Zsinatot az újságírók zsinatjától, és minden erejével azon volt, hogy megtartsa a maga tisztaságában a római katolikus liturgiát. „Sokféle »kreatív« liturgiatervezőt láttunk már, aki annak módját kereste, hogy a liturgiát vonzóvá, kommunikatívabbá tegye, minél több embert bevonva, de közben elfelejtette, hogy a liturgiát Istennek végzik” – véli a bíboros. XVI. Benedek pápa szerinte világosan látta, hogy

a magunknak eszkábált liturgia pedig nevetséges, vulgáris és unalmas színjáték lesz.

Arról a példátlan állapotról, hogy egy pápa pontifikátusa nem annak halálával, hanem lemondással ér véget, ezért élő időben tudunk két pápakaraktert, XVI. Benedeket és Ferencet egymáshoz hasonlítani, úgy fogalmaz: „Kétségtelen, hogy komoly stílusbeli különbségek vannak e két férfi között: egyrészről ott áll egy visszahúzódó ember egy bencés szerzetes érzékenységével, másrészről pedig egy tapasztalt lelkipásztor, egy jezsuita. De ettől még lehetséges, hogy az Egyházról alkotott alapvető vízióik konvergáljanak.”

Ferenc pápával

Sarah üdvözli Ferenc pápa azon törekvését, hogy megfékezze a klérus körében a karrierizmust –

és abban is mélyen egyetért a pápával, hogy a világot járó, saját nyájukat elhanyagoló „repülőtéri püspököket” is meg kell rendszabályozni.

Rendszeresen felmerül Robert Sarah és Ferenc pápa kapcsolata tekintetében az a vád, hogy Sarah nem engedelmeskedik a pápának és szabotálja terveit, ezért Ferenc pápa leváltásával „megbüntette” – hiszen hiába 75 éves Sarah, az ebben a korban kötelezően benyújtandó lemondás jellemzően formalitás, a pápák rendkívül sok prefektust szolgálatuk folytatására kérnek fel, a jelenlegi Curián is számos idősebb prefektus szolgál.

Fél évvel lemondásának benyújtása után Ferenc mégis úgy döntött, „elfogadja” azt, azaz – példátlan módon utód megnevezése nélkül – leváltja Sarah bíborost az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció éléről. Római pletykákban a teológiai ellentéteken, a „büntetésen” kívül kétféle egyéb magyarázat is kereng: egyrészt az, hogy az egész Curia nagy átalakítás előtt áll, és a korábban Sarah által vezetett kongregációt Ferenc beolvasztaná a Szentek Ügyeinek Kongregációjába; a másik pedig az, hogy hiába lojális a külvilág előtt Ferenc pápához Sarah bíboros, emberileg egyszerűen nem kedvelik egymást. A lépést mindenesetre már csak azért is rendkívül nehéz megmagyarázni, mert Sarah bíboros szívügye, a liturgia Ferenc pápát az elmúlt évek tapasztalatai szerint kevéssé érdekli,

Sarah posztjáról való távozása óta csak egyszer nyilatkozott a sajtónak, március elején az Il Foglio c. olasz lapnak adott interjút, melyben világossá tette: „A Pápának való engedelmesség nem csak emberi szükséglet, hanem Krisztusnak való engedelmesség is, aki Péter apostolt és utódait az egyház élére állította.”

Hozzátette:

lemondásának elfogadását pedig örömmel, hálásan konstatálta. Az interjúban tagadta azt is, hogy ellenezné a II. Vatikáni Zsinat döntéseit, és úgy fogalmazott:

Közölte azt is, hogy a Szentek Ügyeinek Kongregációjában továbbra is tag, azt pedig, hogy XVI. Benedek lemondása elfogadásának napján megküldte neki liturgikus munkáinak francia fordítását, úgy értelmezte, az „meghívás a Gondviseléstől arra, hogy folytassam a munkát egy olyan liturgia helyreállításán, amely Istent újra az egyházi élet szívébe helyezi”. Cáfolta azt az értesülést is, hogy Ferenccel ne lett volna jó a személyes viszonyuk, úgy fogalmazott, jól kijöttek, mert a pápa szereti a nyíltságot. Utódjaként jelenleg a kongregáció angol származású titkára, Arthur Roche, valamint két olasz püspök, Claudio Maniago és Vittorio Viola forog közszájon.

*

Fekete hívekkel

Sarah egyházképe

Robert Sarah különböző könyveiben a 21. század egyházának számos kérdéséről kifejtette a véleményét – a félreértések és túlmagyarázások elkerülése érdekében ezért röviden idézzük a véleményét néhány fontos ügyben.

Az egyház morális tanításának világi kritikája. „Ellentétben azzal, amit gondolni szokás, az ember legnagyobb nehézsége nem az, hogy higgyen abban, amit az Egyház morális szinten tanít. A posztmodern világban a legnehezebb dolog Istenben és az ő egy Fiában hinni.”

A nők pappá szentelése. „Van a nőknek egy kis csoportja, amely a papi és a püspöki szentelést követeli. Hasonló aberrációkat elkövettek már bizonyos protestáns közösségek. (...) Ha tehetek egy megjegyzést, úgy tűnik nekem, hogy e probléma relevanciája földrajzilag igencsak korlátozott...” „Ez nem karrierkérdés. A karrierizmus már így is a klérus túl nagy részét érinti; nem terjeszthetjük tovább ezt a vírust a nőkre! (...)

Az Evangéliumban Máriáé a legmagasabb tisztségek egyike. Ebben áll a mi példánk.”

A gender-ideológia. „Nem félek kimondani, hogy az Egyháznak mindenkor ellent kell állnia az ideológiai hazugságoknak. Ma a gender-ideológiával kell foglalkoznia, amit II. János Pál nem habozott »a gonosz új ideológiájaként« leírni. Ráadásul a gender, amely amerikai strukturalisták reflexiójának terméke, a marxista gondolkodás egy eltorzult gyermeke” – véli Sarah bíboros, aki vehemensen ellenzi azt is, hogy a nemzetközi segélyezési programokban szerepet játsszanak a melegjogok.

Afrikának és Ázsiának egyértelműen meg kell védenie kultúráját és értékeit. A nemzetközi ügynökségeknek nincs valós joguk ezt az újmalthusiánus, brutális gyarmatosítást végezni.”

Az iszlámhoz fűződő viszony. „Az iszlámmal nincs lehetőség teológiai párbeszédre, mert a keresztény hit alapvetései nagyban különböznek a muszlimokéitól” – véli Sarah, aki példaként a Szentháromságot, Jézus testben való eljövetelét, a feltámadást és az eucharisztiát említi. Szerinte azonban elképzelhető a nemzeti és nemzetközi szinteken praktikus együttműködés, például a gender-ideológia ellenében.

Az egyenlőség. Sékou Touré marxizmusára reflektálva Sarah úgy fogalmaz: „Az egyenlőség mítosza véres diktatúrához vezetett. Isten úgy akarta, hogy az emberi lények kiegészítsék egymást, hogy kölcsönösen segítsék és támogassák egymást.

A papi pedofília. „Egy ilyen komoly szexuális bűn elkövetése után a pap többé nem hordozhatja kezében a szent Ostyát. Ha úgy dönt, hogy továbbra is misézik, akkor az Isten Fiával szembeni tiszteletlensége olyan fokra hágott, hogy – szándékosan vagy szándékolatlanul, de – lepaktált az ördöggel. Az a pedofil pap, aki misét mond, szentségtörést követ el. A pedofil cselekedet ontológiailag érinti a pap papi mivoltát; következésképpen az a papi kapcsolat, amely őt Krisztushoz fűzi, megszűnik. A törés olyannyira végletes, hogy többé nem léphet kommúnióba Jézussal.”

A pokol. „A pokol egy egyértelmű elkülönülés Isten és ember között. De Isten soha senkit nem küld a pokolra; a kárhozat szabad döntés eredménye. Ezért a pokol az ember azon megrendíthetetlen szándékán keresztül létezik, hogy elvágja magát Istentől.”

A térítés és a papok. „Elképzelhetetlen, hogy egy keresztényt ne lehessen bevonni a hit átadásának munkájába. Ferenc gyakran vehemensen kioktatja azon papokat és híveket, akik a hit funkcionáriusaivá váltak. (...) Ugyanezen szellemben én is keserűen

a hatalom, a személyes ambíciók, a politikai vagy médiabeli elismertség iránt. A klerikus azért van ezen a Földön, hogy Istenről beszéljen, Istent szolgálja, és semmi másért.”
 
Az elváltak és az újraházasodottak. „Nem lehet elismerni egy új házasságot érvényesnek, ha az első is az volt. A polgárilag újraházasodott elvált személyek olyan helyzetben vannak, amely objektív módon ellenkezik Isten törvényével. Következésképpen nem részesülhetnek az eucharisztikus kommúnióban addig, amíg ez a szituáció fennáll. (...) Néhányak úgy érvelnek, hogy a válás ma olyannyira gyakori, hogy már nem számít botránynak. (...) Ez az érv a botrány fogalmának félreértésén alapszik. Nem pszichológiai sokkról van szó, hanem olyan tettről, amely szándékoltan bűnbe vonz másokat.”

A német egyház külonutas törekvései. Reinhard Marx bíboros, münchen-freisingi érsek, a német katolikus püspöki konferencia volt elnöke fejezte ki abbéli igényét, hogy „teológiailag felelősségteljes és lelkipásztori szempontból megfelelő” megoldást találjanak az elváltak és újraházasodottak áldoztatására. Sarah Marxszal kapcsolatban úgy fogalmaz: „Ez a nagyon általános kijelentés számomra egy pőre ideológia kifejeződésének tűnik, amit sietősen az egész Egyházra rá akarnak erőltetni. Az én tapasztalatom szerint (...)

Épp ellenkezőleg, ez azon nyugati egyházak rögeszméje, akik úgymond »teológiailag felelősségteljes és lelkipásztori szempontból megfelelő« megoldásokat szeretnének bevezetni, olyanokat, amelyek gyökeres ellentmondásban állnak Jézus és az egyházi tanítóhivatal tanításával.”

A témában felhoz Sarah bíboros egy történelmi párhuzamot is: a papi cölibátusról köztudottan az észak-afrikai Karthágóban tartott zsinaton döntött a katolikus egyház. Épp ez az afrikai zsinat volt a 16. században IV. Piusz pápa hivatkozási alapja a német hercegekkel szemben, akik mindenáron a papok házasodásának engedélyezését követelték... „Ünnepélyesen kijelentem, hogy az afrikai egyház mereven ellenáll mindenféle ribilliónak Jézus és a tanítóhivatal tanításával szemben” – fogalmaz Sarah.

Az afrikai egyház. „Szülőföldemhez való ragaszkodásomat megkettőzte abbéli kötelességem, hogy

Identitásának részeként Afrika nyitott a transzcendensre, a dicsőítésre, és Isten dicsőségére. Az afrikai népek tisztelik az emberei életet, de tovább látnak nála, és az örökkévalóságot keresik. Afrika lelke Istenre mindig nyitott. A Nyugat nagy részével ellentétben ennek a kontinensnek alapjában véve teocentrikus a víziója. Az anyagi kérdések mindig másodlagosak. Az afrikai tudja, hogy ebben az életben csak jövevény” – figyelmeztet Sarah bíboros.