Az utolsó ember, aki hitt a valóságban – Tom Wolfe emlékére

Meghalt Tom Wolfe, meghalt az amerikai élet fehér öltönybe bújt nagy krónikása, az élesszemű megfigyelő és kérlelhetetlen moralista, aki egészén haláláig az események ütőerén tartotta a kezét – adódnak az ilyen borzalmas (és amúgy persze igaz) közhelyek, de ha valaki, hát akkor

kapcsán tényleg bűn lenne ezeket elpötyögtetni.

Nem mintha a New Journalism, a wolfe-i zsurnálbarokk vagy éppen a thompsoni gonzó ne csontosult volna tananyaggá, nem mintha ne haladta volna meg ezeket is többszörösen az idő.

A Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal szinte hipertrofikusan részletgazdag riportjaira, a Radical chic hullámos szegélyű ezüsttálcákon megcsillanó társadalomkritikájára a későkapitalista Angst és az általános koncentrációzavar korában aligha jutna akkora figyelem, mint a maguk idejében – és lehet ezen persze keseregni, lehet emeletmagasra dobálni a karjainkat a jelenkor felszínessége miatt, csak hát minek.

Wolfe, a harmincas évek virginai protestáns középosztályának a fia – egy, a napokban nyilvánosságra hozott levelében gyengéd szavakkal idézi fel gyerekkora idilljét, a puszpángbokrokat, a szentjánosbogarakat, az éjjeli biciklitúrákat, az őszi vásárt, a baseball-meccseket, a veteményest -

míg mi – legalábbis mi, az ún. „fiatalok”, a föld körüli pályára állt, multinacionális generálburzsoázia tagjai – meg ösztönösen nem hiszünk benne (ennek a hivalkodó, sziporkázó, gyönyörűséges hitetlenségnek pedig Instagram meg Snapchat a neve).

Felmerül a kérdés: lesz-e, lehet-e így utóélete Wolfe-nak? Az én tippem az, hogy lesz; a legjobb írásai bírnak olyan erővel, ami legyőzi az ilyen hitbéli különbségeket. Ma már nem törekednénk a Wolfe-ra jellemző svunggal mindenestül átfogó képet adni napjaink jelenségeiről, egyetlen jól eltalált Coub sokkal tökéletesebben tükrözi vissza a létezőt; ez azonban nem jelenti azt, hogy Wolfe írásai ne lennének izgalmasak a mai olvasó számára.

Persze végső soron csak a magam nevében beszélek: az Áramvonal Bartos Tibor zseniális (zseniálisan túltolt) fordításában a kamaszkorom meghatározó olvasmányélménye volt. A sérveim sérveim SÉRveim-szöveg, a Las Vegas-i játékgépeknél gubbasztó öregasszonyok, a csiklórepülés, az összecsókolózási verseny, a szédületes fényreklámok, a méretautó- meg srófkocsi-kiállításokon táncoló, konzervsört kortyolgató kasfejűek, a közlöködés, Phil Spector és Cassius Clay, Amerika színektől, anyagoktól, formáktól hemzsegő, fogyasztói rokokótól rogyadozó freskója, a kontinensé, ahol a giccs még öntudatlan tud (vagy tudott!) lenni – szóval az egész káprázatos volt.

Hát akkor milyen hatással lehetett azokra, akik a hetvenes évek Magyarországán vették kezükbe a Modern Könyvtár-sorozatban megjelent riportkötetet; milyen kultúrsokkot okozhatott, teszem azt, Moldova György után. Wolfe magyar recepciója megérne egy külön elemzést.

Az Áramvonal nem szűnő varázsát egy ellentmondásos helyzet magyarázza. Komoly érveket lehetne felhozni amellett, hogy az a világ, ami a maga elnehezült pompájában kibontakozik a könyvben, és amit – természetesen – csak a Bartos által használt, elragadóan avíttas szleng képes kifejezni, teljesen idegen a számunkra:

Ugyanakkor az is tény – sokan írtak erről –, hogy a popkultúra furcsán megragadt egy évtizedekkel ezelőtti állapotában: 1968-ban az 1918-as populáris zene végtelenül távolinak és cikinek számított, ma viszont azt látjuk, hogy Janis Joplin vagy Jimi Hendrix kultusza töretlen. (Istenem: a Rolling Stones éppen most kezdte meg az új turnéját.) Avíttságnak és aktualitásnak ez az elegye teszi olyan érdekessé Wolfe könyvét.

Ott volt aztán a Festett malaszt, szintén bartosi átiratban: nyilván vannak, akik vitatnák egyes megállapításait, de ez az egyik legszórakoztatóbb könyv, amit a modern képzőművészet történetéről – a megváltó elmélet hajszolásáról, a puszta koncepcióra redukálódott festészetről meg persze a galériákat benépesítő, elcsöppenő kulturháról – írtak.

„Nincs többé valóságábrázolás, nincs ábrázolat tárgya, nincs vonal, szín, forma, színezőanyag, se ecsetvonás, se nekifohászkodás, se keret, se fal, se képcsarnok, se múzeum, se barázda Sík-Isten arculatán, se nézőközönség, csupán ’átvevő’, aki lehet élő, lehet nem, lehet jelen, lehet nem – nincs többé személyiségcsempészet oda-vissza, a ’művész’ merő harmadik, se személy, se szám, se létező, mert a halk kiáltványban minden elmosódik…”

Ott van a magyarra sajnos (még) le nem fordított Radical chic, amiben Wolfe Leonard Bernsteinnek (nem -sztín, hanem -stejn! elvégre „ő nem hígítja fel a zsidó identitását holmi lágy, angolos kiejtéssel”) a Fekete Párducok számára rendezett adománygyűjtő estjét,

Senki sem mutatta be Wolfe-nál érzékletesebben azt az etikettet, ami beszabályozta a nostalgie de la boue, a nyers primitivitás bűvöletében élő társasági forradalmárok létezését, és ami például az követelte meg, hogy fölvilágosulték csakis fehér felszolgálót alkalmazzanak.

Ahogy az író a Magyar Narancsnak adott interjújában mondta :„A hatvanas-hetvenes években az értelmiségiek imádták a New York-i tetőteraszok magasából elítélni a rendszert, például kikelni a vietnami háború ellen. Jó móka volt, főleg úgy, ha az embert nem fenyegette behívó. Sokkal biztonságosabb volt a New York Timest olvasgatni. Na de érintkezni a plebsszel, jaj, ne már! Az már melós, és ez nem nagyon volt az ínyükre”. 

És persze még folytathatnánk a sort a hippi drogkultúráról szóló Savpróbá-val, az űrprogramot bemutató Az igazak-kal, az Amerikai kapcsolat ezredfordulós esszéivel, a regényekkel.

hatvan évet átívelő pályafutása során mindig aktuális maradt: utolsó regényében, a sajnos nem túl acélos Vérzivatar-ban az Egyesült Államok déli vidékeit elözönlő hispán bevándorlók problémáját járta körül, a faji ellentétek újbóli kiéleződését jósolva. Néhány hónapja pedig a Figarónak adott interjújában, amelyet lapunk is szemlézett, a munkásosztályt eláruló Demokrata Pártról, az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló politikai korrektségről és az azt felforgató Trumpról, valamint a „huszonegyedik század legnagyobb komédiázásáról”, a #metoo-kampányról értekezett.

„A Radical Chic-ben megírtam a »kaviárbaloldal« vagy »limuzinprogresszizmus« felemelkedését, vagyis egy baloldalét, melyből kiveszett az amerikai munkásosztály iránti együttérzés. Egy baloldalét, ami imádja a kortárs művészetet, az egzotikus ügyekkel és a kisebbségek szenvedésével azonosul, de lenézi az ohiói redneckeket. Sok amerikai úgy érezte, hogy a Demokrata Párt olyannyira bőszen akarta megnyerni a különféle kisebbségeket, hogy a népesség egy továbbra is jelentős részéről megfeledkezett. Pedig mindig is ez a munkásréteg volt a Demokrata Párt gerincveleje. A legutóbbi választás során a demokrata arisztokrácia úgy döntött, hogy a kisebbségek koalícióját részesíti előnyben, és nem foglalkozik a fehér munkásosztály aggodalmaival. Donald Trumpnak nem volt más dolga, mint hogy maga mellé állítsa ezeket a rétegeket.”

A wolfe-i irodalom azt a bátorságot sugározza, hogy szabad minden konzervatív finnyáskodást elvetve

– ami korhangulat, cájtgájszt, futó divat, alig tíz percig érdekes baromság.

Wolfe művészete éppen ezért közvetlenül nem folytatható: az aktuális, egyre inkább eltestetlenedő, elbugosodó és elmémesedő valóságot (ezt a kicsinél is kisebb V-vel kezdődő világot) ugyanis képtelen lenne megragadni az a balzaci realizmus, amit a franciás műveltségű Wolfe ültetett át a hatvanas évek magazinirodalmába. Wolfe örökösei azok lesznek, akik az írásbeliség jelenleg dívó formáiból – a Twitter- meg Tumblr-bejegyzések, a Messenger-üzenetek „elviselhetetlen könnyűségéből”, hogy ne ússzuk meg azért közhely nélkül – ihletet nyerve kidolgozzák egy félanyagi, illékony realitás igazi nyelvét.