Ízek és életek Xinyanban – Menni Kína II.

Szalma György útinaplójának első cikkét itt olvashatják.

Jinant a hátam mögött hagytam, elindultam a Henan tartománybeli Xinyang felé, hogy itt több mint egy hetet töltsek el itt. Ebben a városban lakik egy magyarországi barátom, az egyik helyi egyetemen tanít angolt. Ittlétem alatt igyekszem belevetni magam az egyetemi élet forgatagába, illetve a 6 milliós kisváros mindennapjaiba.

Xinyangba 16 órás vonatúttal érkeztem, egy alkalommal átszálltam Kolozsvár testvérvárosában, Zhengzhouban, ahova terveim szerint még visszatérek, ha az időm engedi. Erről a városról tudni kell, hogy nem csak a testvériség miatt fontos, hanem amiatt is, hogy hajdanában itt született meg az egész shaolin kultúra.

Kína a világ egyik legbiztonságosabb országa, ha nem egyenesen a legbiztonságosabb mindegyik közül. Azonban egy komoly veszélyforrás folyamatosan fenyegetést jelent a testi épségünkre, ha az utcákat rójuk: ez a közlekedési szabályok teljes figyelmen kívül hagyása.

Az az érzésem, mintha a világ túlnépesedésének problémáját azzal akarnák orvosolni, hogy időnként tömegeket gázolnak halálra szabályos közúti átkelés közben. Xinyangban és tapasztalatom szerint Kína-szerte mindenütt teljesen fakultatív módon kezelik a közlekedési szabályokat. Inkább úgy tekintenek rájuk, mint jóindulatú ajánlásokra, mintsem kötelező érvényű szabályokra. Egy zebrán való átkelés is komoly veszélyeket rejt magában: vagy egy autós, vagy a számtalan motorbicikli egyike akar elgázolni. Legnagyobb csodálkozásomra azonban balesetet eddig nem láttam. Mi több, a helyiek a legnagyobb káoszban is eligazodnak: nem ritka, hogy egy motorbicikli a forgalommal szemben halad, ezzel pedig senkinek nincs semmi baja. A megállás nélküli dudálás pedig nem számít otrombaságnak, hanem egyszerűen így adják a forgalomban közlekedők egymás tudtára, hogy éppen arra jönnek, legyen mindenki figyelmes.

Ha már egy egyetemi kampuszon töltöm a napjaimat, akkor figyelmet fordítottam a nemzetközi kapcsolatok építésére is. Néhány napot a Xinyangban tanuló pakisztáni diákokkal töltöttem. A törvényeket semmibe véve a kollégiumban aludtam, velük ettem, ittam, kísértük egymást bokros teendőink közepette. Tőlük tudtam meg azt is, hogy a tejes tea, ami olyan jellemzően angol, az valójában teljesen pakisztáni. Megbeszéltük Kashmir és Erdély kérdését, illetve a bevándorlásét is, hogy mi miért történik. Teljesen megértőnek mutatkoztak a jelenlegi politikánkat illetően. Megerősítették azt a gyanút is, hogy igen kevés agysebész indul Európa felé, a jól képzetteket a gazdag muszlim országok is tárt karokkal fogadják, irányunkba a kevéssé pallérozott elmék indulnak el. Persze az általánosítás hiba lenne. A vallás is szóba került némely alkalommal, bár ebben nem tudtunk előre lépni, én a katolikuséhoz, ők a muszlim vallás igazságához ragaszkodtak. De ezzel nem is volt semmi baj.

Mindenesetre jó barátságot kötöttem velük, sikerült bezsebelnem néhány Pakisztánba szóló meghívást is. Egyrészt nagyon készséges, kedves emberek, hajlamosak néhány óra ismeretség után is testvérnek szólítani és úgy is kezelni. Kis összetartó közösségük van, megosztják a feladatokat és úgy általában mindazt, amilyük van. Kevéske ösztöndíjból is kijönnek, építész- és informatikus mérnöki tanulmányokat folytatnak. Egy évük van arra, hogy kínaiul annyira megtanuljanak, hogy aztán a mérnöki képzéshez az elegendő legyen. A kínai felsőoktatásról tudni kell, hogy sok top egyetemük van, ahol színvonalas képzés folyik, azonban a kisebb intézmények is szinte akkora költségvetéssel működnek, mint amekkorával a teljes magyar felsőoktatás egésze. Tanulmányaik befejezte után hazamennek, hogy otthon építsék a jövőt, esetleg valamelyik muszlim országba mennek, hogy ott tapasztalatot szerezzenek. Hihetetlenül patrióták, éppúgy szeretik a hazájukat, mint én magam, érezni lehet a lelki rokonságot az ilyen irányultságú emberekkel.

Egy este közösen elmentünk a kínai barátaikkal vacsorázni egy puccos vendéglőbe. Egy toronyház néhány alsó emeletét foglalta el az étterem, tradicionális kínai hangulatot imitálva, már amennyire ez lehetséges egy 26 emeletes toronyház 5. emeletén. A vendéglátónk egy helyi gazdag fiatal volt, aki vicces videókat készít, amolyan helyi vlogger celeb. Az este folyamán többször bejelentkezett a rajongóinak, hogy bemutassa nekik a pakisztáni, illetve az egy szem magyar barátját. Én minden erőmmel azon voltam, hogy a magyar dolog átjöjjön a nézőknek – remélem, hozzájárultam az országimázs építéshez. Kínaiul, magyarul és angolul is elmondtam az országunk nevét, válogassák ki melyik alapján ismerősebb.

Az együtt elköltött vacsoráról: én azt hittem, hogy az eddig tapasztaltak után engem semmi nem fog meglepni, ami az étkezést illeti. Erre a hitre cáfolt rá az, hogy a rusztikusan berendezett elegáns étterem különtermében levő kerek asztal közepére behoztak egy nagy bronz tálat, amiben méregerős pirospaprika és egyéb zöldségek voltak. Az egész úgy nézett ki, mintha a németek akarnának reklámfilmet forgatni a gulyásleves népszerűsítésére. Nos ennek a bronz tálnak alágyújtottak és a vörös leves, a benne úszó paprikával nekikezdett főni. Egy kevés előétel után húsokat, gombákat és mindenféle dolgokat merítettünk el ebben a fortyogó lében, hogy egy kis főzés után azt megegyük. Azt szeretjük hinni mi, magyarok, hogy a csípős az a mi világunk. Ez az étkezési élmény azonban rádöbbentett engem, hogy vannak még társaink a csípős ételek szeretetében. A pakisztáni barátaim is igen erősen főztek, azonban ez a csípős lében főzött vacsora túltett mindenen, gyakran a sírás kerülgetett a csípős falatoktól.

Mi, európaiak már el vagyunk szokva attól, hogy dohányozni lehet a vendéglőkben. Nos, a vendéglátónk már a liftben cigivel kínált, majd az egész étkezés alatt vígan pöfékeltünk, ezzel törtük meg időnként a forró, csípős étkezést. A napokban még elmegyünk együtt kávézni a kínai vlogerrel: még nem tudom, hogy Boci csokit vagy tokaji bort adjak-e neki. Egy bohóckodó, jó humorú, csupa szív kedves gyerekről van szó, látszik, hogy az élet viszontagságai nem viselték meg.

Már Peking óta szeretnék elmenni egy tisztességes hátmasszázsra, mivel egy biciklis borulás óta érzem, hogy ezt kéri a hátam. Azonban Xinyanig akartam várni, mivel nem tudtam biztosra menni az ügyben, hogy mit értenek a kínaiak masszázs alatt. Nem attól félek, hogy „boldog” vége lesz, hanem attól, hogy fájni fog. Egy nevezetes alkalommal, a kárpátaljai Kaszonyban masszázs címén úgy elverték a hátamat, mintha haragosok lennénk. Közben mézzel is bekentek, mintha attól barátságosabb lenne az ütlegelés. Azóta óvatos vagyok ezekben az ügyekben, ha már megjártam a masszázzsal hazai földön is. Itt egy tisztességes ember él a kampusz területén, aki potom áron dögönyözi meg az embert, verés nélkül. Én azt sem bánom, ha tűket szúrnak belém, csak ne üssenek, amíg én hason fekszem.

Kínában általában nagyon szeretik a nyugatiakat, azonban nem voltak hajlandóak mindent kritika nélkül elfogadni. Ez sok dologban ölt testet, de egy egyszerű példa: Kínában sem a kólát, sem a csokit nem nagyon szeretik, de még lehetne sorolni, hogy mik azok a dolgok, amik nem vertek gyökeret errefelé. Több itt lakó nyugati egybehangzóan állítja, hogy a kínaiak nem vetik meg a nyugati kultúrát és annak termékeit, azonban előnyben részesítik a sajátjukat, elégedettek a kínai dolgokkal. Üdítőként mindenki legszívesebben teát iszik, mindenki cipeli magával a saját küblijét, alkalomadtán abból iszik. Xinyang egyébként is híres a zöld teájáról, azonban ez a tearajongás egész Kínára jellemző. Csokoládé helyett pedig gyümölcsöt esznek, azt minden formában, aszalva, nyersen, főzve, sütve. A paradicsomot és az uborkát pedig egyaránt fogyasztják gyümölcsként és zöldségként.

Ne hagyjuk ki a forró vizet: étkezés előtt itt szinte mindenki forró vizet iszik, teljesen tisztán, nem cifrázzák semmi teával. Néha legfeljebb citrommal. A kínaiak a forró vízre esküsznek, szerintük ez sokkal egészségesebb és jobban frissít.

Kínában rengeteg időt és pénzt fordítanak az angol nyelv oktatására. Már 2-3 éves gyerekeknek is szerveznek angol kurzusokat, aminek persze szinte semmi értelme, azonban addig is le van foglalva a gyerek. Egy alkalommal helyettesítettem a barátomat az egyik óvodai csoportban, ahova munka után jár tanítani. Remek élmény volt, főként futkorásztunk, birkóztunk a gumiszőnyegen, picit visszarángattak a valóságba. Emlékeztetett arra, mi a legjobban hiányzik otthonról: a kisfiam. Két hét után még nem alakul ki honvágy, azonban egyetlen magzatom hiányzik mellőlem erősen.

A kínai lányok szeretik a nyugatiakat, azonban igen tartózkodóak. Egy este, amit bankár lányok társaságában töltöttem, nekem kellett megtanítanom őket arra, hogy puszival köszöntsük egymást, ne azzal, hogy „adj egy ötöst”.

Mivel sokat utazok ittlétem alatt, néhány szót kell ejtenem a távolsági közlekedésről.

A Kínában történő vonatozásról regényeket lehetne írni: röviden összefoglalva azt érdemes tudni, hogy gyors és hagyományos vasút egyaránt elérhető az utazók számára. A gyorsvasúthálózat lassan az egész országot behálózza: aki egyszer kipróbálta, az megérti miért lesz jó, ha egy nap otthon is lesz nekünk egy ilyen. Remélhetőleg egyre több irányba – én a Kolozsvár-Budapest viszonylat kiépülését várom a legjobban. Remélem, a Szijjártó már tényleg rajta van az ügyön.

A különbségek a kétféle vonatközlekedés között a jegyek árában és a haladási sebességben mutatkoznak meg, mindkettő jelentős. Míg a gyorsvasút 300 km/óra sebességgel halad, addig a hagyományos vonat nagyjából hozza a 100-120 km/óra sebességet. Árak tekintetében is hasonló az arány: a gyorsvasút kétszer annyiba kerül, mint az idősebb kollégája. Ha tehetem, mindig hagyományos vasúttal és hálófülkében utazom két város között, hogy ezzel is időt spóroljak. Amíg én alszok, addig is haladunk a cél felé, és ismerkedni is sokkal jobban lehet. Az alvókocsi kényelmes és tiszta, este 10-kor villanyoltás van, megérkezés előtt egy órával pedig felébresztenek a kalauzok. A villanyoltás nem jelent kötelező takarodót, csupán a nevéhez hűen az alvó részekben leoltják a villanyt. Rendesen meg lehet mosdani, fogat mosni, wc-re menni, azonban papírról itt is mindenki gondoskodjon a saját maga számára.

Jegyet ajánlatos időben megvenni, mivel Kínában rengeteg ember utazik minden egyes pillanatban. Majd' másfél milliárd ember közül mindig akad néhány százmillió, akinek éppen mennivalója akad. A jegyet legjobb online megvenni, mivel a „kezit csókolom, Püspökladányig kérek egy másodosztályút, ma délutánra” módszer itt nem mindig működik. A jegyek gyakran már napokkal a tervezett utazás előtt elfogynak, mindegyikük, még álló jegy sincs, nemhogy hálókocsis. Ünnepek alatt gyakorlatilag egész Kína útra kel, hogy meglátogassa a rokonokat, el sem tudom képzelni, hogyan vezénylik le ezt a mozgást.

Jellemző a kínaiakra, hogy az utazás sem telhet el étkezés nélkül. Ezt az elkerülhetetlen tevékenységet segíti, hogy a hagyományos vonaton is folyamatosan lehet meleg ételt venni, illetve az élelmesebbek félkész ételekkel a kofferjükben indulnak neki az útnak, hogy zötykölődés közeben majd elkészítsék maguknak a megennivalót. Forró vizes tartály minden vonaton van, az ember egyszerűen odamegy és vizet enged a teájának vagy a forró vizet igénylő ételének. Népszerűek a nálunk is ismert kínai tészták, amire csupán forró vizet kell engedni. A kínaiak ezeket előre csomagolt, boltban kapható tojással, virslivel, kolbásszal, csirkerészletekkel dúsítják. Én a tojást és a virslit próbáltam ki, teljesen elfogadható utazós koszt, én kifejezetten szeretem.

Április 4-én este, azaz már éjfél után indulok tovább Csungkingba, az alig 32 milliós tartomány-városba, hogy egyrészt leadjam a szavazatomat a konzulátuson, másrésztmegízleljem Kína legcsípősebb vidékét.

Folytatjuk.