Méregzöld teadombok között – Menni Kína V.

Szalma György kínai útinaplójának eddigi írásait itt olvashatják.

***

A Csungkingban töltött napok után visszautaztam Xinyangba, hogy a Kínában való tartózkodásom maradék idejében a barátaim társaságában fagyoskodhassak. Az időjárás tekintetében rossz csere volt ez az utazás, azonban az itt levő baráti kapcsolataim megérték ezt az áldozatot. A hőmérséklet tekintetében a két város között akkora volt a különbség, mintha az igazi nyárból hirtelen a tavasz legelejébe csöppentem volna.

Megközelítőleg 15 órás vonatozás után, hajnali 1 órakor érkeztem vissza Xinyanba. A kimerítő utazás utáni első teendőm az volt, hogy vacsorát vásároljak magamnak, a késői érkezés miatt azonban korlátozottak voltak a lehetőségeim. Gondoltam, ez a lehető legjobb alkalom arra, hogy

Már sokszor feltűntek ezek az út szélén álldogáló motoros kantinok, de az ajánlott oltások és utazási biztosítás hiányában eddig nem volt bátorságom kipróbálni.

Most azonban a kalandvágy és az éhség egyszerre biztattak, hogy próbáljak szerencsét. Előbb megfizettem a 300 forintnak megfelelő mennyiségű jüant az ételért, majd a vásárlók számára az út szélére kikészített egyik apró méretű széken foglaltam helyet. A porciómra való várakozás közben, abban a szórakoztató élményben volt részem, hogy figyelemmel kísérhettem, ahogy egy „éjszakai pillangó” meggyőz egy egyetemista srácot arról, hogy ezen a hajnalon már ne menjen sehova, inkább aludjon vele, jobb ez így mindenkinek. Az említett hölgy öltözetében semmi szembetűnő nem volt, ellentétben európai kollégáival: teljesen tisztességesen, mondhatni átlagosan volt felöltözve, a retorikai képességei azonban elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy üzletet kössön. Én nem tudom mit mondhatott a későbbi kliensnek, de félig-meddig engem is meggyőzött, hogy ő a legjobb hálótárs a környéken. Ha még egy percig kellett volna győzködje a srácot, én magam is biztattam volna, hogy most már álljon helyt magáért.

Az ételre nem lehet egy panaszos szavam sem, wokban összedolgoztak valami tésztát zöldségekkel és tojással, mellé pedig 80 forintért édeskés rizslevet kaptam üdítőként. A kellemes étkezés után bevágódtam egy taxiba, hogy a xinyangi egyetem kampuszára menjek, ahol a barátom tanít, akinél az időmet töltöm.

Bár az időjárás messze rosszabb volt, mint Csungkingban, azért melegített a tudat, hogy van tennivalóm ebben a városban is. Az itt élő barátaimmal akartam a fennmaradó időt eltölteni, illetve egy korábbi meghívásnak is eleget kívántam tenni, ami azzal kecsegtetett, hogy láthatom az igazi kínai vidéket. A Xinyang melletti Nanwan tónál áll egy kétemeletes tradicionális kínai teázó, legutóbbi ottjártam alkalmával a hely tulajdonosa meghívott az ültetvényére,

Xinyangba visszaérve írtam a teás embernek, hogy amikor neki alkalmas, akkor szívesen vele tartok a birtokára. A hazautazásom előtti utolsó napban egyeztünk meg, hogy barátaival egyetemben engem is vendégül lát a teaföldön.

Az indulás előtti estén megállapodtam a fehérorosz zenetanárnővel is, hogy velem tart a vidéki útra, hogy ne érezzem magam árván a csak kínaiul beszélő vendéglátóim között. Szombat reggel a megbeszélt időpontban meg is érkeztünk a teázóba, ahol egy órát várakoztunk a tulaj fiának érkezésére. A vendéglátónk, Mr. Li (hogyan is hívhatnák) nem beszél angolul, a fiát kérte meg, hogy legyen alkalmi sofőr és tolmács ezen az utazáson. Míg várakoztunk, addig teázással és cigarettázással töltöttük az időt, Mr. Lii olyan szaporán adogatta a kezembe a szívni valót, hogy egy adott pillanatban két szálat is szorongattam, pedig az előzőt éppen akkor nyomtam el. Az egyik alkalmazott, aki beszélt angolul, közben elmondta, hogy a főnök fő tevékenysége a tea termesztés és értékesítés, valamit az övé a város legjobb vendéglője, ami egy majdnem 8 milliós városban nem kis szó. A teázó amolyan presztízscélokat szolgál, de amikor a nép a jó idő megérkeztével megindul a tó irányába, akkor ez is elég jól üzemel.

A házi tolmács megérkezése után autóba szálltunk, majd két órányi utazás után értünk ki az ültetvényre. Szép zöld dombok egymás után, egyik sem magasabb 500 méternél,

A „titkos tudások” szerelmeseinek külön ajánlom figyelmébe ezt a környéket, ezek a dombok tényleg piramis alakúak, itt még bármi kiderülhet. A megérkezés után alkalmam nyílt arra, hogy közelebbről is megszemléljem a teaültetvényt. Kis ösvény vezetett a cserjék között minden irányba, egészen a hegytetőig. Én egy olyan nyavalyától szenvedek, hogy domb vagy hegy közelében nehezen tudok magamnak parancsolni, muszáj felmennem a tetejébe. Most különösen nagyon kívántam ezt az utat, mert el akartam mondani a Fennvalónak: nagyon jól tette, hogy engem ide elhozott, nem tudom mivel érdemeltem ki a jóságát, de ez a döntése élvezi a teljes támogatásomat és hálámat.

A dombtetőről belátható táj pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Méregzöld dombok, fegyelmezetten sorakozó teabokrok, közöttük pedig széles arcú kínai nénik szedegették a zöld teát, miközben egymással cseverésztek.

A rusztikus élményt némileg csorbította, hogy a távolban szélturbinák pörögtek serényen: ezt a kettősséget Kínában gyakran észlelni. A középkor és a 21. század találkozik egymással, néha nem túl szerencsés formában: sok esetben én magam a középkornak szurkolok.

A szélturbinákat azért emeltem ki, mivel tény, hogy Kína jelenleg a Föld legszennyezettebb országa, azonban hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy megfordítsák a dolgok menetét. Egyrészről még az eldugott falvakban is napelemről működik a közvilágítás, másrészről majd minden háztartás a nap által melegített vizet használja zuhanyzáshoz, mosogatáshoz. Kínában indították útjára a világ első „E” teherhajóját, a helyzet pikantériája csupán az, hogy ez a környezetbarát közlekedési eszköz szenet szállít egy végtelenül szennyező erőmű számára. Ezek mellett óriási faültetési, zöldesítési láz uralja az egész országot, Csungkingban az alacsonyabb toronyházak tetejére is fákat ültetnek. Minden építkezéshez szinte már mániákusan hozzáterveznek valami zöldövezetet. Van mit bepótolniuk, az szent igaz.

Miután megjártam magam a hegyen, visszatértem a kínaiakhoz és az egy szem fehéroroszhoz, hogy elmenjünk ebédelni, mivel az idő már ott járt. Már nagyon kíváncsi voltam az ebédre, mert megérkezésünk pillanatában láttam, ahogy egy 9 éves forma gyerek egy hatalmas halat belez ki a falu mellett futó patak vizében: furdalt a kíváncsiság, hogy milyen étel lett a halból. Visszatértünk a házhoz, ahol azonnal meg is terítettek.

Az egésznek a hazai disznóvágásokhoz hasonló hangulata volt. Régi fa székeken ültük körbe a szedett vetett asztalokat. A disznóvágás hangulatot erősítette, hogy előkerült egy üveg kínai whisky, illetve egy irtó erős rizsbor is, ami nekem akkor nagyon ízlett. Itthoni barátaimnak is hoztam egy üveggel belőle, azonban a várt ováció elmaradt,

Ilyen még sosem történt, de az ajándékba hozott tömény ital java része megmaradt.

A hal mellett csirke és disznóhúst szolgáltak fel főételként, illetve kínai módra még ezek mellé körülbelül egy tucat kisebb tányéron levő köretet, kísérő ételt tettek elénk a háziak. Ezzel az étkezéssel a kör bezárult, minden megtörtént, amit szerettem volna.

A vidéki lakomázásról álmodni sem mertem korábban, de erre is sor került. Kicsit spiccesen, csordultig szeretettel és kínai zöld teával cigarettáztunk a szerény vidéki ház udvarán. Az ültetvény gazdatisztje és családja még csinált néhány képet velünk, majd autóba ültünk és elindultunk a nagyváros felé.

Az idő visszavonhatatlanul haladt a hazautazás irányába. Másnap reggel összecsomagoltam és kimentem a gyorsvasúti pályaudvarra, hogy 4 órányi száguldás után Pekingbe érkezzek, ahonnan a repülő hazavisz. Nem mintha ne hiányzott volna Magyarország, a kisfiam és Erdély, de még néhány hetet panasz nélkül el tudtam volna itt tölteni. Hazaérkezésem óta is minden nap eszembe jut Kína és az ott szerzett élmények. Elemzem a saját beszámolóimat, hogy vajon átjön-e az az élmény, amit ott megéltem. Hogy itt annyi lehetőség rejtőzik számunkra is, mintha egy új, fejlett civilizációval bíró kontinenst fedeznénk fel.

Naponta eszembe jutnak a látottak, amik szinte kiáltottak egy nálam jobb fényképészért. Az úttörő egyenruhába öltözött ikerlányok, akiket a nagypapájuk szállított a rozzant biciklijén. A 6 éves forma kislány, aki szégyenérzet nélkül kiszaladt a fodrászüzletből, a felhőkarcolókkal zsúfolt utcára, hogy ott a csatornába pisiljen egyet gyorsan, amikor az odaérkező kóbor kutya megszagolta a fenekét, csak egykedvűen tudomásul vette, majd visszaszaladt az üzletbe, hogy a ceruzából és vízcsap-alkatrészből álló játékával tovább beszélgessen.

Ezek mellett

Döbbenten veheti bárki tudomásul, hogy bár a kínaiak Jézus nevének említése hallatán egy telefonos applikációt gyanítanának a név mögött, mégis a legjobb keresztényként tudnak viselkedni egymással.

Folyamatosan azon agyalok, hogy vajon sikerült-e kellő képen és érzékletesen előadni, hogy második alkalommal is tátva maradt a szám ettől az országtól. Második utazásom után azt merem mondani, hogy kezdem ismerni Kínát, azonban érteni éppen annyira nem értem, mint 5 éves koromban. Nekem persze a Kárpát-medence a mennyország, azonban ezzel együtt is nagyon szeretem Ázsiát és benne legfőképpen Kínát. Ittlétem alatt csak megerősödött bennem, hogy Kínában ott kell lennünk, nekünk magyaroknak. Erről nem szabad lemaradni.

A jó pozíciókért most kell megküzdeni. Nemzetünk történelmét szemlélve nem nehéz belátni, hogy eddig nem sok szerencsénk volt a nagyhatalmakkal. Egykor mi is annak számítottunk, annak megkopása óta azonban kényszerű barátkozások sora jellemzi a vezető hatalmakkal kialakított kapcsolatainkat. Most azonban tisztességes megegyezésre van lehetőség: abban a szerencsés korban élünk, amikor épp jó barátokat keres egy nagyhatalom. Nincsenek illúzióim, az országok közötti viszonyokban nincs helye az érzelmeknek, azonban itt olyan barátság megkötésére van lehetőség, ami hosszú távon is kifizetődő. 

Ameddig azonban a nagyfejűek rendezik ezeket a kapcsolatokat, addig mindenkinek azt ajánlom, hogy barátkozzon a kínaiakkal, mert jó emberek; tanuljon kínaiul, mert megéri; aki pedig teheti utazzon el Kínába, mert egy életre szóló élmény. Amennyiben alkalmam adódik, én biztos újra felkeresem Kínát: sok beváltatlan meghívásnak kell eleget tennem, még sok helyre el kell mennem.