Provokálni mindenáron – Jean-Marie Le Pen emlékiratairól

Egy dolog biztos: rendkívül szórakoztató információkkal lesz gazdagabb az, aki elolvassa Jean-Marie Le Pen emlékiratait. Megtudhatjuk például belőle, hogy a Nemzeti Front alapítója előszeretettel dudorászik fasiszta meg Wehrmacht-indulókat, a spanyol köztársaságiak, a párizsi Kommün énekeit, az Internacionálét, egyházellenes rigmusokat meg a gyerekkorában tanult zsoltárokat, de még Céline Diont is, szóval éppen amihez kedve szottyan, a zuhany alatt, a konyhában, baráti társaságban, a Nemzetgyűlésben, az utcán, bárhol.

„Mindig is dalolva éltem az életem” – írja Le Pen, „az éneklés ugyanolyan természetes tevékenysége az embereknek, mint a madaraknak”, aztán melankolikusabb hangon hozzáteszi: valaha a kőművesektől a pékekig mindenki dalolt Franciaországban, mára viszont az emberek leszoktak arról, hogy a zene aktív funkcióját műveljék. Egyszóval: „a nép elveszítette a hangját”. A templomban harcot hirdettek a gregorián énekek ellen, Mozartot és Beethovent a szeriális zenével próbálták felváltani, a hagyományos populáris műfajokat pedig a pop-rockkal, vagy ami még rosszabb, a francia szellemtől mélységesen idegen, szinkópáktól hemzsegő rappel helyettesítették – mindez pedig hathatósan hozzájárult a társadalmi struktúrák felbomlásához. Talán éppen a közös éneklés nyújtotta élmény elvesztését kompenzálják a fiatalok az őrült rave-partijaikkal – morfondírozik Le Pen, de aztán abbahagyja a fejtegetést, mert a fejezet végén kitör a világháború.

Jól megírt könyv a Mémoires márciusban megjelent első kötete, a Le fils de la nation (A nemzet fia), Le Pen egyszerű, sallangmentes, az élőbeszédhez közelítő, olykor meglepően érzékeny stílusban eleveníti fel életét, jobban szólva az 1972-ig, a Nemzeti Front megalapításáig bejárt útját, ennek örvén pedig mindenről is csacsog, el-elkalandozik, filozofálgat, viccelődik, néha tatásan nem érti a világot – de hát az emlékiratok már csak ilyenek szoktak lenni. Meg olyanok, hogy a hatásukra esetleg szimpatizálni kezdünk a mesélővel, ami, szó se róla, itt is bekövetkezik.

Ezen a ponton – már ha hiszünk a mainstream sajtónak – Komoly Morális Dilemmáknak kellene fölhorgadniuk az olvasóban, elvégre nem egy átlagos önéletrajzot lapozunk fel, hanem

meg a háború utáni, felejthetetlen görög vakációról, néha meg egyenesen meghat bennünket, például az apja halálának történetével; ráadásul az egészből valahogyan az jön le, hogy talán nem is annyira náci az öreg, de legalábbis nem veszi rettenetesen komolyan magát. Hogy mindez mennyire megterhelő erkölcsileg, azt persze mindenki döntse el maga, de a kényszeresen mentségeket keresőknek legyen elég az, hogy amit ír, az nagyon érdekes.

Darth Vader és a holokauszt

De kezdjük az elejétől! Le Pen még a hetvenes években, egy Csendes-óceánt átszelő hajóúton fogott neki önéletrajzi könyve megírásának, a munka nagy részét azonban az elmúlt években végezte el, állítása szerint négerek igénybevétele nélkül. 

A könyvet több rangos könyvkiadónak felajánlotta, ám szerzői felhördülését érzékelve mind visszautasította (az Albin Michelnél például állítólag Amélie Nothomb tiltakozott a legerőteljesebben), végül egy apró katolikus kiadónál kötött ki az opusz, ahol áldhatják az eget a könyvszakma illedelmességéért, a Le Pen-memoár ugyanis heteken át vezette az eladási listákat. Pedig a könyv finoman szólva nehezített pályán játszik: a megjelenés hetén egy strasbourgi könyvesboltban láttam, hogy

Arra számítani lehetett, hogy Le Pen önéletrajza sokakat érdekelni fog, az elsöprő siker azonban mindenkit meglepett, kicsit zavarba is hozta a mértékadó médiumokat. A Huffington Post francia kiadásától például csak annyi tellett, hogy leprintszkrínelje, milyen könyveket vettek még, akik a Le Pen-kötetet megvásárolták (Céline-pamfletek, Renaud Camus, Maurras meg a Mein Kampf, of course.) Az idén kilencvenéves pártalapítót, a Világ Legfotogénebb Emberét persze majd' szétvetik az energiái, dedikálásról dedikálásra jár, szüzessége elvesztésének történetével turnézik a sajtóban, a könyvet pedig ez a videóval reklámozza:

Mást talán frusztrálna, ha szörnyetegnek állítanák be, Le Pen viszont gátlástalanul rájátszik arra, hogy a baloldali értelmiség masszív értelmezési munkájának köszönhetően ő testesíti meg a Rosszat a kortárs francia köztudatban. Philippe Muray esszéista jegyezte meg a 2002-es elnökválasztás után, amikor Le Pen az establishment döbbenetére Jacques Chirac mellett bejutott a második fordulóba: „valószínűleg soha nem is akarta a hatalmat, mivel az a gyönyör, hogy rettegést vált ki, jobban kielégíti”. Ez talán nem teljesen igaz (nincs jogunk kételkedni annak a fiatalembernek az őszinte hitében, aki az indokínai vereséget megélve vesztett ügyek mellett kiállva politikai harcra adta a fejét), tény viszont, hogy az évtizedek múlásával belemerevült a mumus szerepébe, a provokáláshoz fűződő, sokszor elég gyerekes szenvedélye pedig felülírta a józan politikai számítást.

Szögezzük le:

a Nemzeti Front elnöke ugyanis sohasem akarta megdönteni a köztársasági rendszert, nem kívánt koncentrációs táborokat nyitni, még csak antiszemita sem volt; egész életében a büszke és nem is különösképpen sovén nacionalizmus pártján állt, az más kérdés, hogy a nemzeti erők egybegyűjtésekor (hiszen mindig is ez volt az álma, erre utal a pártja neve is) nem finnyáskodott: a Nemzeti Frontban egyaránt helyet kaptak a tradicionalista katolikusok, a monarchisták, az ellenállás hősei és a Vichy-milícia tagjai, az OAS aktivistái, a Nouvelle Droite-os pogányok és a forradalmi neofasiszták. (Utóbbiak egyébként elég hamar kiváltak a pártból, miután a mérsékeltebb Le Pen megszilárdította a hatalmát). A hetvenes-nyolcvanas évek francia értelmiségénél ez kiverte a biztosítékot; mondjuk az ő tűrésküszöbük éppenséggel nem univerzális erkölcsi mérce: mint arról Ivan Rioufol, a Figaro publicistája mesélt lapunknak, a mitterrand-i baloldal gondolkodás nélkül összefogott a totalitárius kommunista párttal, amikor úgy kívánta az érdeke.

A Le Pen-pánik elengedhetetlen volt a hatvannyolc után kialakult liberális konszenzus fenntartásához, ő viszont bőkezűen szolgáltatta az általa vezetett tábor lejáratásához az ürügyeket. A híresztelésekkel szemben sosem tagadta a holokausztot, de makacsul tartotta magát ahhoz, hogy az csupán a világháború egyik „részletkérdése” (persze nem nehéz kitalálni, hogy kiknek kedveskedett ezekkel a kijelentéssel). Le Pen a könyve végén kereken kimondja: tudja jól, hogy nem okos dolog kezet fogni a Waffen-SS-ben szolgáló Léon Degrelle-lel, meg nem elítélni a holokauszttagadó Robert Faurissont,

Hosszan sorolhatnánk a különböző hóbortos megnyilatkozásait: Le Pen nagy bűne abban áll, hogy hiába ismerte fel jól például a tömeges bevándorlás veszélyeit, hagyta eluralkodni magán botrányhősi ösztöneit, tökéletes érzékkel ment bele a sajtó által felkínált csapdákba, ezzel pedig értékes éveket vesztegetett el a jobboldalnak. Lélekben megmaradt annak a joghallgatónak, aki a párizsi utcákon napról napra megütközött a kommunistákkal, hogy aztán az este a balpart bisztróiban váltsa meg a világot.

„De Gaulle ronda volt”

„Végső soron a politika talán nem is volt igazán az én terepem. Inkább – hogy is mondjam? – strázsa voltam, a rosszhír hozója, a vezérkutya, amely kiszagolja a szakadékot, ami felé a fogat rohan, egy szarkeverő, egy próféta?” – gondolkodik el Le Pen, és a kérdésben rejlő pátosz a fentiek ismeretében némileg bizarrul hat.

De nézzük a tényeket: Le Pen 1928-ban született egy tengerparti breton kisvárosban, La Trinité-sur-Merben. A kis Jean tisztes szegénységben nőtt fel, apja halász volt, aki fiatalkorában vitorlás hajókon járta be a földet. Le Pen költőien írja le első éveinek színhelyeit, és ellágyulva idézi fel a hazaszeretetre nevelő oktatást. A világháború idején a jezsuitákhoz íratják be, 1942-ben aztán bekövetkezik a tragédia: apja egy német aknát halászik ki a vízből, az öreg Le Pent a vízbe veti a robbanás, a fagyos tengerben töltött éjszakát nem éli túl. Jean elhatározza, hogy apját megbosszulandó megöl egy német katonát, azonban amikor erre a visszavonulás napjaiban lehetősége nyílik, nem bírja rávenni magát, hogy meghúzza a ravaszt. A szövetséges csapatok megérkezésekor egy társával csatlakozni próbál az ellenállókhoz, de

A felszabadulást követő véres leszámolás csalódással tölti el, saját készítésű plakátokat ragaszt ki az utcára, amelyeken elítéli a megtorlásokat. A párizsi egyetem jogi karára iratkozik be, ahol a joghallgatók szervezetének elnökévé választják. Beleveti magát a Latin negyed pezsgő életébe: együtt támasztja a pultot Boris Viannal, a Luxemburg-kertben Orson Wellesszel kvaterkázik, Dizzy Gillespie jövetelekor részt vesz a régimódi jazz és a bebop rajongói között kitört bunyóban. Eközben szűk ösztöndíját kiegészítendő halászhajókon és egy bányában is dolgozik.

1953-ban jelentkezik az Idegenlégió ejtőernyős alakulatába, Indokínába már a Ðiện Biên Phủ-i összeomlás és a háborút lezáró genfi konferencia után érkezik meg, szemtanúja lesz annak, hogy az inkompetens politikai elit döntései következtében szétesik a Francia Birodalom, és elkeseríti a tudat, hogy Franciaország cserbenhagyja a gyarmati népeket, amelyeknek felesküdött a védelmére. Hazatérve beáll a Pierre Poujade vezette, kiskereskedőket tömörítő, kérészéletű populista mozgalomba, 1956-ban pedig nemzetgyűlési képviselővé választják. Ejtőernyősként megjárja Szuezt és Algériát (a könyvben cáfolja a mendemondákat, miszerint részt vett volna a kínzásokban, ám védelmébe veszi azokat, akik a polgári lakosság védelmében megtették ezt), minden erejét bevetve szervezkedik Algéria megtartása érdekében, mindhiába.

Bár a tábornokok puccsában és az OAS tevékenyéségben nem vesz részt, a gaulle-i hatalom megfigyelteti. 1962-ben nem választják újra, egy lemezkiadással foglalkozó céget gründol, Hitler- és de Gaulle-beszédeket, anarchista dalokat jelentet meg, de kiadja a de Gaulle-elleni merényletkísérlet ügyében folytatott per hanganyagát is (a vesztőhely falánál ácsorogva még a halálra ítélt Bastien-Thiry elleni sortüzet is rögzítik). Az 1965-ös elnökválasztáson a széljobbos jelölt, Jean-Louis Tixier-Vignancour kampányfőnöke, az alkoholista és kezelhetetlen ügyvéd sikeresen rombolja le azt, amit Le Penék addig felépítettek. Az 1968-as eseményeket, a „párizsi előkelő negyedek pszichoterápiáját” már a politikától visszavonulva figyeli, hogy aztán 1972-ben barátai hívására részt vegyen a Nemzeti Front megalapításában.

Röviden így foglalhatók össze a könyvben tárgyalt események, Le Pen pedig élesen szembemegy a hivatalos nézetekkel. Szerinte a németekkel fegyverszünetet aláíró Pétain marsall nem volt áruló, kormánya törvényes és legitim volt. A könyv fő vezérfonala azonban a de Gaulle tábornokkal szembeni ellenszenv. A legerősebb mondatait talán akkor ejti el Le Pen az emlékirataiban, amikor felidézi 1945-ös találkozását a tábornokkal: „Megszorítottam ernyedt kezét. Rondának tűnt számomra, semmitmondó szólamokat puffogtatott a trikolórral borított tribünön. Nem úgy nézett ki, mint egy hős. Egy hősnek szépnek kell lennie. Szépnek, mint Szent Mihály vagy Pétain marsall”.

hogy Londonból, védett pozícióból gyilkos indulatokat szított a franciákat szorult helyzetben védelmező Vichy-kormány ellen, ahogy azt sem, hogy az ellenállásban szabad utat engedett a kommunistáknak, akik felelőtlen akcióikkal a németek durva megtorlásait vonták maguk után. Nem bocsátja meg neki, hogy a Résistance-ból a felszabadulás után a francia lakosság megosztására törekvő, polgárháborús ideológia lett, ami egyenlőségjelet tett a hősiesség és a puszta gaztettek közé, és szentesítette a hatalomnak való engedetlenséget. („A dekolonizáció frazeológiája mindent az ellenállás-ideológiának köszönhet, ahogy a terrorizmusé is” – írja.) Nem bocsátja meg, hogy de Gaulle nem adott kegyelmet kedvenc költőjének, Robert Brasillach-nak, azt pedig főképp nem, hogy az ötvenes évek végén, amikor az Algéria megtartását követelő tömegek visszaemelték az elnöki székbe, levezényelte a modern politikatörténet egyik legkétesebb manőverét, tudatosan megvezetve a közvéleményt szándékait illetően. (A tábornok valószínűleg már jóval korábban belátta, hogy Algéria függetlenedése elkerülhetetlen, azonban a hatalom visszaszerzésének érdekében a francia Algéria hívének mutatta magát.)

Le Pen nem tagadja, hogy úgy a világháború, mint az algériai konfliktus esetében alapvetően jó volt de Gaulle helyzetértékelése. A tábornok tisztában volt azzal, hogy Algériát csak azon az áron lehetne megtartani, hogy muzulmánok tömegei áramolnak be az anyaországba, miközben a francia mindenekelőtt „egy fehér fajú, görög és latin kultúrájú, keresztény vallású nép”. Ironikus, hogy az ötvenes években éppen Le Pen szónokolt az iszlám és az európai kultúra összebékíthetőségéről; ma már azt írja, másképp látja a dolgot, azt azonban hangsúlyozza, hogy nem osztja de Gaulle megvetését az Európán kívüli népek iránt. 

De Gaulle Le Pen szerint céljai eléréséhez morálisan nem igazolható eszközöket vetett be: erre jellegzetes példa az, hogy a felálló új algériai hatalomnak prédául vetette a hátramaradó európaiakat és a franciákkal szimpatizáló muszlimokat, akiket tömegével mészároltak le. Algériát nem így kellett volna elengedni, a gaulle-i politikát pedig különösen tragikussá teszi, hogy utódjai utat engedtek az „inváziónak” – a birodalmi státuszról való lemondásból fakadó geopolitikai hátrányokhoz így az etnikai felbomlás járult.

Az őt a Nemzeti Frontból kizárató lányával,

szerinte épp elég büntetés számára az elnökválasztás és a nemzetgyűlési választások kudarca, ezért nem szeretné még jobban ütni. „Szánakozás fog el, amikor rá gondolok. (...) A velem szembeni abszurd bánásmódnak a vereség volt az ára (az apagyilkosság szó, amit egyesek használtak, azért túlzás, elvégre nem haltam meg). A stratégiája és a tanácsadója megbukott. Meghajolt az ellenség erkölcsi és politikai elvárásai előtt, így pedig elvesztette azt az egyedülálló helyet, amelyet addig elfoglalt.”

Az egyértelműnek tűnik, hogy az apjához hasonlóan mérsékelt politikai érzékkel bíró Marine csillaga hanyatlóban van, a Nemzeti Front újraformálásában azonban valószínűleg Jean-Marie-nak sem jut majd szerep; bárhogy is nézzük,

egy kevésbé szívbajos, sokkal színesebb és sokkal szórakoztatóbb múlté, ez persze igaz. Ahogy a szintén lapunknak nyilatkozó Jacques de Guillebon fogalmazott, Le Pen legfőbb öröksége talán abban áll, hogy családját szinte „testi kötelékkel” fűzte a francia néphez, amire nem is nagyon látunk más példát a francia történelemben a Bonaparték óta: a dinasztikus folytonosságot testesíthetik meg, ami olyannyira hiányzik Franciaországnak. 

A kulisszák mögött Marion Maréchal-Le Pen, a törzsfő mindenki által rendkívül tehetségesnek tartott unokája várja a megfelelő pillanatot, hogy színre lépjen és segítsen megfogalmazni, mi lehet a Nemzeti Front üzenete a huszonegyedik században, az elmémesedő politika idején. Addig viszont még valószínűleg hallani fogunk a „menhírről”: az emlékiratok második, a Nemzeti Front megalapításától a jelenkorig terjedő része valamikor jövőre várható.