Íme a műanyag, fröccsöntött jövőnk – a Macron-jelenségről

2017. május 11. 10:59

Batiszkáf
Mandiner

Macron a két lábon járó remény, akihez olyan hevült lelkesedéssel törleszkednek az értelmiségiek, ahogy csak értelmiségiek tudnak. Macron a technokrata, aki képtelen akár csak egy centire is felemelni a tekintetét az élet lehető legvarázstalanabb síkjáról, a pőre funkcionalitás és haszonelvűség köréből. Macron a műanyag, amiből a jövőnket fröccsöntik, azt a nyitottat, azt a befogadót, amiből a következő ezer évre legyártják a helyes gondolatokat.

A francia közéleti események objektív értékeléséhez elengedhetetlen leszögezni: Jean-Marie Le Pen a valaha élt egyetlen ember, akiről kizárólag jó képek találhatók az interneten. Mindig elszomorít, hogy nem becsüljük meg eléggé az értékeinket: a falatnyi ruhában pózoló Kendall Jennerek, Bella Hadidok meg Palvin Barbarák pikáns fotósorozatai hétről hétre valósággal beszántják a közösségi oldakat, miközben a nyugat-európai politika doyenjéről készült kivétel nélkül zseniális felvételek, mint például ez itt, csak porosodnak a kibertérben, akárha valami falumúzeumban.

(Ha tűnődtek már el azon, hogyan nézne ki a Karib-tenger kalózai-sorozatnak a Vichy-nosztalgia jegyében készült folytatása, kattintsanak ide.)

Mindezzel szerettem volna megpöcögtetni a kedves Olvasó lelkiismeretét, aki mindenféle haszontalanságot csinál ahelyett, hogy komoly dolgokkal foglalkozna, egyben pedig kijelölni további vizsgálódásaim vektorát. (Tudták amúgy, hogy Marine-t – akit valójában Marionként anyakönyveztek – maga Franciaország első stricije, a Pigalle pápája, Henri Botey tartotta a keresztvíz alá? Botey, vagy ahogy a szakmában hívták, Monsieur Éric hat évtizeden átívelő karrierje csak úgy hemzseg a rossz gengszterfilmes közhelyektől, pékinasból amolyan francia vélászlóvá vedlett át, a hetvenes években bebörtönözték, bandaháborúkban vett részt, többször merényletet is megkíséreltek ellene, de mindet megúszta; utoljára 2011-ben, halála előtt néhány évvel tartóztatták le. Arra, hogy Botey Marine keresztapja, még az előző elnökválasztás idején derített fényt a sajtó, nyilván finom besározási szándékkal, de nem hiszem, hogy bárkit is sikerült volna eltántorítani vele attól, hogy Le Penre szavazzon – nem csak azért, mert alacsonyak az erkölcsi igényeink, hanem mert imádjuk a regényes részleteket. Főleg ma – amikor a másik oldalról legföljebb a kémiai képletek romantikájában élvezkedhetünk – tudjuk igazán értékelni az ilyen nüanszokat.)

*

„Köszöntsük hát e jó vaskorszakot! / A fölösleges: szükséges dolog. / Két félteke: s most gömböt alkotott. / Látsz a vízen flottányi fürge rajt, / mit kedvező csere reménye hajt / Texas és London révjéből ide, / újféle indus holmikkal tele, / míg frank bor igáz muzulmánokat, / megrészegítve a szultánokat.” Bayer Zsolt hiába lobogtatja az ötös számú párttagkönyvét, igyekvő neofita csupán Voltaire-hez képest, aki már kétszázvalahány évvel azelőtt az En marche!-mozgalom lelkes híve volt, hogy Emmanuel Macront egyáltalán kifejlesztették volna. Ha teheti, nyilván a filozófiatörténet nagy alakja is ott nyüzsgött volna az első forduló éjszakáján a La Rotonde nevű proccos étteremben, ahol a csodajelölt győzelmi partiját tartották, és Párizs crème de la crème-jével – Rőt Dany, a haláli Attali, politikusok, műsorvezetők, színészek és írók garmadája – egyetemben

olyan hevült lelkesedéssel törleszkedett volna oda a két lábon járó jövőhöz, ahogy azt csak egy értelmiségi tudja igazán.

Macron tehát egyáltalán nem valami újszerű borzalom, mondhatni: komoly eszmei hagyományokkal rendelkezik. Voltaire Filozófiai leveleinek tizedik részében az angolok irányítása alatt kibontakozó világkereskedelem dicséretét zengi; mint írja, „a kereskedelem, mely gazdaggá tette Anglia polgárait, hozzájárult szabaddá tételükhöz; ez a szabadság pedig maga is kiszélesítette a kereskedelmet; és államuk eképpen lett naggyá”. Ezután felidézi Savoyai Jenő esetét, aki a spanyol örökösödési háború idején az angol kereskedők kölcsönéből fedezte Torino visszavételét, méltatja az angol arisztokraták vállalkozó kedvét, és kéjelegve teszi fel a kérdést: „Nem tudom, melyikük hajt nagyobb hasznot az állam számára: a gondosan bepúderezett nemes, aki pontosan tudja, hogy a király hány órakor kel fel, hány órakor fekszik, s aki egyre csak nagynak tetteti magát, miközben a rabszolgát játssza valamelyik miniszter előszobájában; vagy a kereskedő, aki országát gazdagítja, irodájából Szúratba és Kairóba ad ki parancsokat, és hozzájárul a világ boldogságához.”

Voltaire szövegében mind jelen vannak azok a félig intellektuális, félig érzelmi panelek, melyek a Macron-jelenségnek az alapjául szolgálnak. Voltaire – és vele együtt persze Macron – képtelen akár csak egy centire is felemelni a tekintetét az élet lehető legprózaibb, legköznapibb, legvarázstalanabb síkjáról, a pőre funkcionalitás és haszonelvűség köréből. (Az expanzív, mindent ellentmondást letaroló angolság látásmódja tehát az övék, azé az angolságé, amely mindig is a modernitás valódi motorja volt. Hermann von Keyserling fogalmazott úgy az európai nemzetekről szóló tanulmányában, hogy Európában az angolok képviselik az állati princípiumot.) Amikor azonban ezek a rideg kalmárlelkek tétován mégis megkockáztatnának némi idealizmust, rögvest a legvégletesebb aránytévesztésbe esnek, elfogja őket a messianisztikus mértéktelenség.

Macron értelmiségi minyonja, Voltaire lehidal a távolságoktól, Szúrat és Kairó nevének hallatán borzongás fogja el. A sekélyes voltaire-i (macroni) világképben az angol kereskedő befolyásának hossza válik a nagyság egyetemes mértékegységévé. Voltaire pontosan úgy gondolkodik, mint a Léon Bloy által lefestett modern ember, aki „nem késlekedik csodálatosnak nyilvánítani a leghosszabb vasútvonalakat”, s aki számára „a tíz kilométeres alagút tízszer szebb, mint az egy kilométeres”.

Innen már egyenes az út minden fikciók legveszélyesebbikéhez: a világ boldogságához.

A bepúderezett nemes – még ha egy elkorhadt, elfáradt, abszolutizmusba és üres pompába hanyatlott monarchia megtestesítője is – egy emberléptékű rendben létezik, egy rendben, mely önmagukon túlmutató rítusokból, hagyományokból, kötöttségekből és személyes kapcsolatokból szerveződik. A megbomlott rend terméke, Voltaire mondénja, Macron, a végtelen terekbe oldódott kereskedő, a gyökértelen yuppie, akinek „kedvére való ez a profán kor”, aki a minden emberi realitástól elszakadt – Baudrillard szavaival Föld körüli pályára állt – gazdaság súlytalanságában érzi igazán otthon magát, természetszerűen megvet mindent, ami visszahúzná, ami megkötné, ami bevonzaná a valóságba.

*

Az első forduló éjszakáján tartott beszédében Marine Le Pen elejtett egy mondatot, amit érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni: „Soit vous choisissez le règne de l’argent-roi, soit vous choisissez la France”. Ezt nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy

a választók vagy a pénz királyságát választják, vagy Franciaországot.

Marine Le Pen, aki a közkeletű hiedelmekkel szemben nem „szélsőséges”, de még csak igazán jobboldali sem, a porosz-francia háború után kiépülő Harmadik Köztársaság, a szekularizáló-centralizáló és nacionalizmustól duzzadó republikánus eszmény nagy tisztelőjeként talán nem véletlenül használta ezeket a szavakat, melyek a századforduló egyik legjelentősebb francia írójának, Charles Péguy-nek (1873-1914) a modorát idézik.

A szegénysorba született, ám tehetségével hamar kitűnő Péguy szocialistaként kezdte közéleti pályafutását, ezen a szocializmuson azonban hangsúlyosan nem Marx és a szociológia tanszékek merev, életidegen ideológiáját kell érteni, hanem az emberi közösséget a hús-vér valóság talaján megújítani kívánó víziót, melyben jól megfért egymás mellett Jeanne d'Arc és Proudhon. Péguy nem engedte, hogy skatulyákba szorítsák: szocialistaként is minduntalan a hazára, az anyaföldre hivatkozott, a francia múlt nagy alakjait magasztalta, s a baloldali pártok pacifizmusával éles ellentétben álló, a corneille-i kötelességtudaton alapuló katonai szellemiséget eszményítette. Harcos Dreyfus-párti volt, ám ostorozta az ügyük sikere nyomán hatalomba kapaszkodott dreyfusistákat; támogatta a szekularizációt (ő volt az, aki a Jules Ferry-féle törvények által megteremtett világi oktatás elhivatott tanárait líraian fekete huszároknak nevezte el), ám nem viselte el a baloldal fanatikus egyházellenességét. Folyóirata, a Cahiers de la Quinzaine lapjain megjelent cikkei gondolkodásának fokozatos elmozdulásáról tanúskodnak. Jean Jaurès szocialista vezetőtől azért távolodott el, mert az szerinte eladta magát az antipatrióta demagógiának; eközben mindinkább a modern világ kritikájának szentelte magát. 1908 körül megtért, hömpölygő hosszúversekben örökítette meg misztikus benyomásait. Élete vége felé már a nacionalisták táborát erősítette, és egyre csak a nagy próbatételt, a háborút várta; a marne-i csatamezőn halt meg.

1913-as esszéje, a L'Argent a pénz zsarnokságának átfogó látlelete. „A modern világ olyan körülményeket teremtett az emberiség számára, annyira abszolút módon és gyökeresen új körülményeket, hogy mindaz, amit a történelemről és a régi emberekről tudtunk, nem válhat többé segítségünkre, nem segít előre bennünket annak a világnak a megismerésében, amelyben élünk.” Minden más szellemi és anyagi hatalom meghátrált a pénz hatalma előtt, mely sem határt, sem mértéket nem ismer. „​A világtörténelemben először a pénz egyedül áll a szellemmel szemben. A világtörténelemben először a pénz egyedül áll Isten előtt.” Valami furcsa rendszerhiba folytán az, ami korábban pusztán a csere eszközéül szolgált, a csere kizárólagos értékévé vált; Péguy megfogalmazása szerint olyan ez, mintha a naptár lenne maga a valós év, vagy a függőóra az idő. A pénzből és nem a bőségből ered a modern világ elaljasodása. „​A világtörténelemben először a pénz a pap gazdája, ahogy a filozófus gazdája is. A pénz a tiszteletes gazdája, ahogy a rabbi gazdája is. A pénz a költő gazdája, ahogy a szobrász és a festő gazdája is. (...) A pénz az államférfi gazdája, ahogy az üzletember gazdája is. És ő a tisztviselő gazdája, ahogy az egyszerű polgár gazdája is.

Önmagukban talán nem túl eredetiek ezek a gondolatok, a macronizált létezés mindennapjai azonban mégis relevánssá teszik őket. Amikor a francia elnökválasztás ún. mainstream, mérsékelt jelöltje arról beszél, hogy francia kultúra és művészet nem létezik, azt pusztán önvédelemből teszi: hiszen ha bármi reális benyomulna a pénz totalitárius fikciójába, ő azonmód sziporkázva pixelekre hullana szét.

*

Guy Gilbert

 

Guy Gilbert, a nyolcvankettedik évét taposó, hosszú hajú, káromkodó, bőrdzsekis pap (jakóján keresztek és vallási jelképek mellett az ikonikus Rolling Stones-nyelv, halálfejes, mocis, gitáros kitűzők) – a huligánok plébánosa, Ferenc pápa „​haverja”, motorosbandák őrangyala, showműsorok kedvelt vendége, Franciaország legnagyobb jelenleg élő művészének, a hip hop-énekes Stromaénak és mennyasszonyának esketőpapja, szóval maga a megtestesült keresztény humanizmus és korszerűség, maga a dübörgő aggiornamento – egy antibes-i kollokviumon arról beszél, hogy érvénytelenül szavazni vagy távolmaradni valóságos erőszaktétel; és hogy bármit is gondoljunk róla, Macron reményt közvetít és a franciák egyesítésén dolgozik. Eközben az isteni B. B. kurta, de annál erőteljesebb Macron-ellenes kommünikét tesz közzé a Twitteren, mely azon rémületes közlés körül forog, miszerint Macron jeges, acélkék szemeiben semmiféle empátia nem tükröződik az állati szenvedés iránt, és felhívja az állatszeretőket – a Lexike által megénekelt cica- és kutyusbarátokat, gondolom –, hogy ne szavazzanak reá.

Franciaország kétezertizenhét.

*

Nézem a vitát. Két és fél óráig tart, az interneten keringő, kétes hitelességű Norman Mailer-idézet nyomán mondhatnánk, hogy a legnagyobb időfecsérlés az önfertőzés feltalálása óta.

Le Pen kényszeredetten laza, Macron magabiztos és elképesztően megnyerő.

Ahogy telik az idő, Le Pen egyre szélesebben hadonászik, dossziékat dobál, teátrálisan el-eldobja az agyát, és kábé hetvenfogas vigyorokat villogtat (a Morvai Krisztina-féle mosolygós pszichózisba szerencsére nem csúszik át). Macron végig megőrzi hidegvérét, de egyre arrogánsabb lesz, közbe-közbevág, hogy aztán negédes-leereszkedően átengedje a szót, egy-egy pillanat erejéig leplezetlenül kiül arcára az önelégültség – ilyenkor egészen emberi, ilyenkor mintha a vita is leszállna a poszttörténelmi virtualitásból a Földre, de ezek persze csak pillanatok.

Le Pen személyeskedésre futtatja ki az estét, érdemi víziót nem tálal, Macron többé-kevésbé flottul megválaszol mindenre, ennyi optimizmustól összesűrül a szájában a nyál. Nemigen hagyják amúgy egymást beszélni, a moderátorok elszántan közbecsipognak, legtöbbször hiába. A végén Le Pen már csak mímeli, hogy csinál valamit, nem gondolja, hogy lenne itt tétje bárminek, karjait keresztbefűzve forog a székében vagy jobbra-balra kaszál, mint valami rossz mulatós énekes: amikor alkalma lenne egy általa választott témában megnyilatkozni, link nemtörödőmséggel veti oda, hogy nem készült ilyennel, és érthetetlen módon még a szokásos jól megegyezhető, giccses frázisokat sem süti el, amikkel az átlagszavazót jól meg lehet vesztegetni.

Marine Le Pen azt mondta, hogy a második forduló két, egymásnak ellenszegülő világnézet párbaja lesz; most inkább csak az bizonyosodik be, hogy mennyire végletesen kevés ő ehhez; nem elég, hogy nyilvánvalóan nem rendelkezik a kellő képességekkel, de még csak meg sem erőlteti magát; miközben a Macron-jelenség puszta értelmezése is minden eddiginél nagyobb tisztánlátást és odaadást igényel. Le Pen lötyögése rettentő kínos, amikor a politikai ipar legújabb termékei annyira meg vannak fosztva az egyéni dimenziótól, hogy még azzal is vétünk a szemantikai igényességnek, ha személyként hivatkozunk rájuk. Macron egy szerves polimer, műanyag, amiből a jövőnket fröccsöntik, azt a nyitottat, azt a befogadót,

az a műanyag, amiből a következő ezer évre legyártják a helyes gondolatokat.

A makron az makron az makron, ahogy a Pétain-párti leszbikus feminista költőnő mondaná – jogosan.

*

„​Aki nem volt képviselő, az nem ismeri igazán az emberi ürességet”, mondta Léon Daudet (1867-1942), a Magyarországon is ismert Alphonse Daudet fia, korának nagyhatású közéleti figurája, újságírója és irodalomkritikusa, Léon Bloy és Louis-Ferdinand Céline mellett a szitkozódások mestere a francia irodalomban, afféle rabelais-i temperamentummal megáldott, hedonista, larger-than-life figura. Az Action francaise nevű monarchista politikai mozgalom és irodalmi-filozófiai műhely egyik vezéralakjaként túláradó hévvel támadta a demokratikus intézményeket (amikor fia máig tisztázatlan körülmények között meghalt, így kiáltott fel: „​A köztársaság meggyilkolta a fiamat, most én fogom meggyilkolni a köztársaságot!”), ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy 1919-ben elinduljon az országgyűlési választáson. Be is került a nemzetgyűlésbe; szellemes és érzékeny Párizs-portréjában, a fordításért kiáltó Paris vécu-ben ezen időszak kapcsán írja a következőket: „​Az emberek és a dolgok összes aljassága és ostobasága benne foglaltatik számomra abban a kifejezésben, hogy demokrácia, melyet az embereivel együtt alkalmam nyílt közelről is megismerni. Micsoda látvány! És Franciaország hogyan is nem pusztult bele!”

Daudet szavaival csak azt szeretném alátámasztani, hogy hiábavaló szélesebb és színesebb szavakat használni az aktuális helyzettel kapcsolatban, mint ami ésszerű. Persze az emberben időről-időre feltolul különféle dolgok kapcsán az érzés, hogy innen már tényleg nincs tovább, hogy – teszem azt – Bernard Henri-Lévynek nincs pofája még egy gombot kigombolni azon a nyomorult ingjén, és ugyanígy: hogy nem lehet még mélyebbre süllyedni a demokratikus politikacsinálás mocsarában, de aztán valahogy mindig van és lehet, mind szégyentelenebbül kínálkozik fel a neokonzervatív értelmiségi elhasznált teste, miközben mind galádabb figurák váltogatják egymást a tévéképernyőn, az ember meg értetlenül hallgat, csak az arcán csorog alá, csorog az üres árok.

Nem vesszük észre, hogy jó ideje ugyanabban a poshadt lábvízben keringünk. Franciaország legalábbis mindenképpen.

Az Ötödik Köztársaság világa elég pocsék, de hát a Harmadik Köztársaságé is az volt. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy államférfiúi kvalitások és erényességek terén nagy különbség volna a két időszak között. (Persze röhejes, amikor Hollande elnök robogón kajtat a párizsi éjszakában a szeretőjéhez, de gondoljunk az 1895 és 1899 között hatalmon lévő Félix Faure-ra, aki konkrétan a metreszével folytatott entyempentyem közben halálozott el. És ne felejtsük el azt sem, hogy a Harmadik Köztársaságnak sikerült egy tényleges elmebeteget is elnökké emelni – soha nem látott többséggel választották meg! – Paul Deschanel személyében, aki csak azután kényszerült lemondani, hogy egy éjszaka pizsamában szedték össze, amint zavartan bandukált a vasúti sínek mentén.) Daudet uszkve száz évvel ezelőtti kijelentéseit nem nagyon haladta meg az idő.

Ne támasszunk túl nagy elvárásokat Macronnal szemben: nem ő fogja elszabadítani a posztmodern káoszt, nem ő fogja ezt a valaha oly nagy nemzetet a sírba lökni –l lökődik az bele magától, mondhatni: a lökődés zajlik, folyamatban van (így, present perfect continuousban) évszázadok óta. Teljesen indokolatlan egyes fordulatoknak, egyes neveknek túlzott fontosságot tulajdonítani egy rendszerben, melynek éppen a gépies személytelenség a szervezőelve. Ami Macron regnálása alatt történik majd, az minden valószínűség szerint megtörténne Macron nélkül is.

Macron csupán annyiban nóvum, hogy a rendszerré szerveződött ürességnek sikerült vele létrehoznia önnön tökéletes humán metaforáját.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111737