Sántha Hanga: A svédek értetlenül nézik, hogy mi történik

Kolozsváriként hogyan került ki Svédországba?

1989 december közepén mentünk ki Svédországba a szüleimmel, az anyai nagyszüleim már a nyolcvanas évek közepétől kint laktak Stockholmban. Egyik első svédországi gyermekkori emlékem, hogy ülünk a tévé előtt és nézzük, ahogy lelőnek egy nénit és egy bácsit, a család pedig ujjong. Ez volt a Ceaușescu-házaspár kivégzése. Édesapám még visszament 1990 januárjában, hogy megtapasztalja, változott-e a helyzet, de úgy ítélte meg, hogy még nincs értelme visszamenni.

Milyenek az első emlékei Svédországról?

Az óvodai emlékeim még élénken élnek bennem. Akkor még nem tudtam kommunikálni, kézzel-lábbal próbáltam magam megértetni. Úgy éreztem, hogy a svéd óvodában nincsenek határok. Ez nyilván nem így volt, de számomra óriási különbség volt az otthon tapasztalt szigor és a svéd lazaság között, hogy állítólag én voltam a legrosszabb gyerek az óvodában; a szüleim pedig csodálkoztak, hogy ha otthon olyan jó kislány vagyok, akkor az óvodában miért panaszkodnak rám állandóan az óvónénik és óvóbácsik.

Később, felnőttként hogyan lett biztonságpolitikai szakértő a svéd kormánynál?

Egy véletlen folytán. Jogásznak tanultam, ezt politológiával egészítettem ki, az utóbbin belül pedig biztonságpolitikára szakosodtam. Miután lediplomáztam, még egy évet tanultam a kinti honvédelmi főiskolán, főként aszimmetrikus fenyegetések és terrorelhárítás témakörben. Az akkori volt az első évfolyam, ahová már beengedtek civileket. Így én voltam az egyetlen civil – és az egyetlen nő  Ezután megpályáztam egy friss diplomásoknak hirdetett gyakornoki állást az Igazságügyi Minisztériumnál. A pályázatot névtelenül kellett leadni. Behívtak interjúra, nagyon izgultam, de amikor kinyílt az ajtó, a főnök elnézett fölöttem. Próbáltam félénken bemutatkozni, de közölte, hogy egy srácot vár beszélgetésre, úgyhogy nincs ideje rám. Mondtam, hogy nekem időpontom van, és kiderült, hogy én voltam a „srác”. Így kerültem oda, összesen három és fél évig dolgoztam ott. Ezalatt áthelyeztek fél évre a miniszterelnöki hivatalba biztonságpolitikai elemzőként a válságkezelési koordinációs központba, ami 24 órás megfigyelést végez a svéd érdekeket veszélyeztető, potenciális veszélyforrások korai felfedezése érdekében.

Gondolom, aláírt pár titoktartási szerződést.

Igen, viszont ez egy nyilvános egység. A 2004 karácsonyán Thaiföldön végigsöprő cúnami után hozták létre, ugyanis a szökőárban rengeteg svéd vesztette el életét. Mindez pont karácsony környékén történt, amikor – mint kiderült - semmilyen illetékes nem volt elérhető, és nem tudták a kint tartózkodó svédek, hogy hova forduljanak. Elsőként az egyik legnagyobb utazási iroda vezetője lépett, ő próbálta megszervezni a svéd állampolgárok hazautazását. Az illetékesek vélt és valós elérhetetlensége miatt keményen bírálták a kormányt, s ezután hozták létre ezt a központot, ami figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Én a szélsőséges iszlamista radikalizálódással és a terrorizmus témakörével foglalkoztam. Visszatérvén az Igazságügyhöz maradtam a témánál, ezen belül foglalkoztam a bevándorlás kérdésével és a svédországi muzulmán közösségekkel.

Kissé meglepő, hogy a svéd kormánynak dolgozó magyar biztonságpolitikai szakértő egyszer csak fogja magát és hazajön. Miért szánta rá magát erre a lépésre?

Mert „a haza minden előtt”. Erre neveltek a szüleim. Mindvégig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy haza kellene jönni. Soha nem éreztem igazán jól magam Svédországban. Minden kisebbségi lét természetellenes állapot, akár önkéntes, akár önkéntelen; de van, amit véleményem szerint nehezebb és keservesebb megszokni.

Amikor hazajött, nem kapott kultúrsokkot és indult vissza azonnal?

Ami a bürokráciát és az adminisztrációt illeti, kaptam némi kultúrsokkot... de nem fogok belerokkanni. Azzal a szándékkal jöttem haza, hogy ott segítsek, ahol tudok. Úgyhogy talán jó, hogy van, amin lehet javítani és nem tökéletes minden.

Arra nem gondolt, hogy Erdélybe megy haza?

De igen. Kolozsvár lett volna a célom, próbálkoztam is, de Stockholmból kapásból Kolozsvárra költözni igen nehézkesnek bizonyult. Elsősorban azért, mert jelenlegi képzettségemmel nem tudnék elhelyezkedni. Szívesen foglalkoznék kisebbségvédelemmel is, ami úgyszintén a szakterületem; de ez Romániában, mint tudjuk, érzékeny téma, amiről nem szívesen vesz tudomást a többségi társadalom. A kisebbségvédelem a svédeknél is olykor érzékeny téma, főleg ami az őshonos lappok státuszát és az ebből fakadó jogaikat illeti. Amennyire nagyvonalúak a svédek a bevándorlókkal, annyira bántak mostohán a lappokkal: sokáig nem akarták elismerni a lappok őshonos kisebbségi státuszát, illetve még mindig nem ratifikálta Svédország az őslakos és törzsi népekről szóló 169. számú, 1989. évi ILO-egyezményt. Ezekre való tekintettel nehezen tudnák megérteni például a kárpát-medencei magyar kisebbségi helyzetet és az ebből fakadó nemzeti összetartozásra való törekvéseket… A „nemzeti összetartozás” fogalma idegen tőlük. Tudják, mit jelent, de érzelmileg nem tudnak vele azonosulni.

„Heves érzelmeket kiváltó közvita tárgya, hogy valójában mi a »svédség«”

Nincs svéd nemzet?

A szó szoros értelemben természetesen létezik svéd nemzet. De heves érzelmeket kiváltó közvita tárgya, hogy valójában mi a „svédség”; melyek azok közös jellemzők, amelyek mentén meghatároznák magukat; és melyek azok az értékek és hagyományok, amik szerves részesei a svéd identitásnak. Emiatt is bizonyult nehézkesnek a bevándorlók integrálása, noha a svéd egy igen nyitott és befogadó társadalom – egy bizonyos szintig.

Ennek mi áll a hátterében?

Erről a kérdésről számos érdekes tanulmány született, többek között egy, ami szociálantropológiai szemszögből megvizsgálja harminc-negyven évre visszavezetve, hogy miként érvényesítették a svéd politikusok és közéleti személyek a multikulturalizmus ideológiáját, és hogy ezek miként befolyásolták mind a mai napig például a bevándorlókról és bevándorlásról szóló közvitát. A tanulmány rávilágított: többek között az a tény, hogy a sokszínűség jelenlétét (beleértve az iszlámot) a svéd kultúra egyértelmű részeként állították be, valójában megakadályozta a kölcsönös el- és befogadásra alapuló, valójában multikulturális társadalom kialakulását. Ezek a kijelentések annyira összhangban voltak egymással, hogy sok svéd ténylegesen a kultúra és társadalom szerves részeként tekint az iszlámra. Pedig ez nyilvánvalóan nem így van, hiszen az iszlám ötven-hatvan éve van jelen látható módon Svédországban. Úgy élem meg a svédeket, mint egy jelen pillanatban identitásválságban szenvedő népet, akiknek kiforrott identitásuk része volt a mássággal szembeni tolerancia és feltétlen befogadás. Ennek ellenére sok svéd sohasem szembesült a bevándorlókkal, főként a szegregálódás miatt. De most egyre több helyen szembesülnek ezzel az általuk eddig ismeretlen jelenléttel – legyen szó sokgyermekes szomáliai családról, romániai kéregetőkről (akiket a svédek „EU-migránsoknak” neveznek) vagy egy környékükön épülő mecsetről.

Messziről szeretik őket?

Lehet így is fogalmazni. Viszont itt érdemes pár szót mondani a bevándorlással foglalkozó közigazgatási háttérről. Az állami bevándorlási hivatal (Migrationsverket) ad menekültstátuszt és letelepedési engedélyt, viszont a gyakorlati befogadásért és az ezzel járó feladatokkal (elszállásolás, egészségügyi ellátás biztosítása, nyelvoktatás, munkába helyezés) az önkormányzatok felelnek. Az önkormányzatoknak viszont nagy mértékű önállóságot élveznek, amit maga a svéd alkotmány garantál. Az állam tehát nem kényszerítheti az önkormányzatokat, hogy fogadjanak be menekülteket, illetve nem oszthatja el őket egy bizonyos kvóta-rendszer szerint az önkormányzatok közt. Ezért van egy aránytalan eloszlás, ami jelentős feszültséget eredményez az önkormányzatok között. Így alakult ki a bevándorlók egyfajta önkéntes szegregálódása is. Az emellé társuló, híresen bőkezű szociális rendszer megerősítette ezt a szegregálódást és az ezzel járó dezintegrációt, miszerint lehetséges úgy leélni egy életet Svédországban, hogy nem beszéled a nyelvet, nem dolgozol, nem vagy szerves része a társadalomnak.

Önmagában a közösség együttlakása miért probléma?

Nem probléma, ha az állami intézkedések képesek egy egészséges egyensúlyt biztosítani a társadalmi integrálódás és a saját kultúra megőrzése közt. Jelen pillanatban a svéd rendszer sajnos nem képes ezt az egyensúlyt megvalósítani, számos helyen kialakultak etnikai enklávék. Az integráció részleges vagy teljes hiánya pedig komoly gondokat okoz, nem utolsó sorban a másodgenerációs bevándorlók körében. De amúgy a svédekben is megvan az elkülönülésre való hajlam: az általuk igen kedvelt déli spanyol tengerparton van néhány teljesen svéd falu, ahol berendezték a maguk svéd világát a konyhától elkezdve a svéd rádióig és svéd iskoláig.

Mikor jöttek elő az első bevándorlással kapcsolatos gondok?

Egyes negatívumok már a kilencvenes évek elején is érzékelhetőek voltak. Például az akkori bevándorlási hivatal felmérése igen magas munkanélküliségi arányt mutatott ki a menedékkérők körében. A külvárosi rongálások és gyújtogatások viszont az utóbbi években szaporodtak el.

Mit kezdenek mindezzel a svédek?

Értetlenül nézik, hogy mi történik. Az ő értelmezésükben ők mindenkivel messzemenően előzékenyek és befogadóak voltak, megadtak minden lehetőséget és támogatást. Ezért csodálkoznak, hogy miért nem elégedettek a fiatalok.

És miért nem elégedettek?

A szegregált külvárosi negyedekből számos helyen elköltözött a svédek többsége, kivonultak az állami hatóságok és önkormányzati szervek, a párhuzamos társadalom viszont maradt. Számos esetben az édesanya marad otthon a gyerekekkel, emellett nem tud megtanulni svédül; ráadásul az esetlegesen munkanélküli apa sokszor nem tud (a muzulmánok a miénkénél patriarchálisabb kultúrájában) családfenntartóként működni. Sok esetben tehát a gyermekek az elveszett szülői tekintély árnyékában nőnek fel. A gyermeknevelés ilyenkor a legnagyobb testvérre hárul, és a gyermekek válnak szüleik szüleivé: ők kísérik őket orvoshoz, fordítanak nekik a hivatalban, ők tartanak kapcsolatot a hatóságokkal. Ezeknek a gyerekeknek, fiataloknak az életében ritka a felnőtt példakép, és akarva-akaratlanul érzékelik, hogy elkülönülten élnek a társadalomtól.

A gyerekek be akarnak illeszkedni?

Általában nincs kiforrott, szilárd identitásuk: tudatában vannak a vallási és nyelvi hovatartozásnak, de anyanyelvüket már talán nem uralják, származási országukban talán még sosem jártak. Sok esetben a család „otthonmaradt” része sem tartja már őket „igazi” szomáliainak, muzulmánnak. Ugyanakkor egyáltalán nem érzik magukat svédnek sem. Két identitás közt a vákuumban vannak. A szélsőséges mozgalmak viszont éppenséggel ebbe a vákuumba tudnak behatolni, ezért is toboroznak előszeretettel az ilyen identitásválságban lévő fiatalok köreiből. Egy karizmatikus vezető ugyanis egy teljes identitáscsomagot tud felkínálni a követői számára, akik általa új családot, új hovatartozást, új nyelvezetet és esetleg még új ruhát is kapnak, meg persze egy végtelenül leegyszerűsített világmagyarázatot a társadalom – és jelenlegi helyzetük – bonyolult kérdéseire.

Önnek kapcsolatot kellett tartania muzulmán közösségekkel. Mit tapasztalt?

Az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottjaként kellett kapcsolatban lennem (többek között) a muzulmán közösségekkel és szervezetekkel. Mivel a szélsőséges mozgalmak térhódításának a megelőzésével foglalkoztam, fontos volt egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat kiépítése, melynek egyik fontos része egyfajta tolmácsolás volt, hogy ilyen területen mit és miért csinál a svéd állam, és hogy az szélsőséges iszlamizmus elleni fellépés nem kollektív stigma. Sok helyen jól fogadtak, egy helyen volt rossz tapasztalatom, egy fiatalokból álló szervezetnél. Ők voltak a legradikálisabbak és ők hajlottak a legkevésbé bármiféle párbeszédre. Nem akartak velem kezet se fogni, mert nő vagyok. Ez a szervezet például arra kapott komoly állami támogatást, hogy „a svéd társadalomban elharapózó, súlyos iszlamofóbia” ellen felléphessen.

Súlyos iszlamofóbia a svéd társadalomban, ez komoly? És erre kaptak pénzt?

Igen. Sok pénzt kaptak, több hatóságtól is. Később pedig kiderült, hogy a pénz egy részéből radikális imámokat hívtak meg Szaúd-Arábiából vagy Tunéziából, hogy „nemileg szegregált” közösségnek előadásokat tartsanak az „elfajzott Nyugatról”. Előfordult olyan is, hogy az al-Shabaab egy stockholmi, külvárosi fiatalok számára fenntartott közösségi házban toborzást végzett. Ez a példa sajnos arra mutat, hogy esetenként elég megtanulni a megfelelő nyelvet, kifejezéseket, amelyeket előszeretettel használnak a politikusok és  a hatóságok – emberi jogok, antidiszkrimináció, antirasszizmus, iszlamofóbia, fiatalokkal való foglalkozás, stb. – és máris érkezik a pályázati pénz.

A másod- és harmadgenerációs bevándorlók valóban a szegénység miatt fogékonyak a szélsőséges eszmékre?

A szegénységből fakadó terrorizmus elmélete elsősorban a közel-keleti merénylőkre a jellemző. Szerintem nem lehet egyértelműen alkalmazni ezt a képletet az eddig ismert nyugati merénylőkre, akik az esetek túlnyomó részében itt, Európában nőttek fel, beszélik az illető ország nyelvét, családosak, van munkájuk. A 2005-ös londoni merénylők többsége egyetemet végzett ember volt, a 2007-es glasgow-i meghiúsított merénylet tettesei orvosok voltak, a magát Stockholmban felrobbantó öngyilkos merénylő szintén kertvárosban felnőtt, egyetemet végzett, háromgyermekes családapa volt. A probléma mélyebb megértéséhez szükséges az iszlámot jobban górcső alá vonni, például a vallásban meghatározó erővel bíró vallási, erkölcsi és tekintélyi alapelveket. Az iszlamista terrorizmus nem pusztán politikai probléma – noha -izmusról beszélünk, nem lehet tehát csupán politikai eszközökkel fellépni ellene. A magát Iszlám Államnak nevező szélsőséges iszlamista mozgalom vallási értelmezése szerint például minden egyes muzulmánnak kötelessége részt venni a dzsihádban, egyénileg, akárhol él, a megadott ellenség pedig „a nyugat”. Ennek az egyéni dzsihád doktrínájának a vallási megalapozására már az al-Kaida is törekedett, ezzel globális szintre emelvén a harcteret, ami állandó készenlétet igényel a nyugati nemzetvédelmi szakszolgálatoktól.

Állandó témája a bevándorlással kapcsolatos közbeszédnek a svédországi nemi erőszakok elkövetőinek kiléte: a bevándorlásellenesek szerint a bevándorlók közül kerül ki az elkövetők többsége, a multikulti védelmezői szerint ez nem igaz. Nemrég a Heti Válasz írta, hogy a svéd nők feketére festett hajjal mennek ki az utcára, a szerzőről viszont azonnal levették a keresztvizet. Tényleg a bevándorlókhoz köthető a svédországi nemi erőszakok többsége, és nem mernek kimenni a svéd nők az utcára?

Nem lehet tudni, milyen nemzetiségűek az elkövetők, mert a svéd bűnügyi statisztikák nem tartalmaz etnikumra vonatkozó adatokat jó pár éve, így hivatalosan sajnos nem tudjuk.

Sajnos? Ön számon tartana etnikai adatokat is a bűnügyi statisztikákban?

Igen, mivel releváns: ha be tudjuk azonosítani, hol a probléma, sokkal hatékonyabb preventív módszerekkel tudnánk megelőzni a bűneseteket. A tények közlése talán egy árnyaltabb közvitát is eredményezhetne. De a politikai korrektség és a bevándorlókkal szembeni előzékenység ezt is megakadályozza. Attól tartok, hogy nem lesz soha olyan svéd kormány, ami ezt (újból) meg merné lépni, mivel ez a jelenlegi politikai légkörben elképzelhetetlen lenne.

Ott vannak a Svéd Demokraták.

Igen, ők a bevándorlás erős korlátozására próbálják alapozni ideológiájukat és a szavazótáborukat. Ők lehet, hogy felvetnének egy ilyen javaslatot, de a svédek többsége elzárkózik a párttól. Amikor 2010-ben bekerültek a parlamentbe, a többi képviselő kivonult a parlamentből, mondván, nem fognak a Svéd Demokraták képviselői mellé ülni. Óvodás módszerek alkalmazásával nehéz példát mutatni, ami a tényekre és kölcsönös tiszteletre alapuló politikai vitát illeti. Godwin „törvénye” jól illusztrálja ezt a jelenséget: eszerint aki érzelmileg túlfűtött vita közben először rásüti a másikra a rasszista bélyeget (vagy Godwin szerint vitapartnerét megpróbálja a Harmadik Birodalommal vagy nemzetiszocializmussal összefüggésbe hozni), az a látszat ellenére menthetetlenül elvesztette azt a vitát. Svédországban nincs konstruktív, árnyalt közvita anélkül, hogy ne sütnének előre egymásra mindenféle bélyegeket az ellenfelek.

„Az iszlám egy idő után akár a nyugatiak számára is csábítóvá válhat.”

Ön szerint fennáll a veszélye Európa eliszlamizálódásának, amit például Michel Houellebecq Behódolás című könyve is vizionál?

Ha a születési statisztikák továbbra is úgy alakulnak, ahogy, magyarán a muzulmánok sokkal több gyermeket vállalnak, akkor jelentősen meg fog nőni Európa muzulmán lakossága. A Pew Research Institute számításai szerint 2030-ra eléri az európai muzulmánok száma az 58 milliót. A Behódolást véleményem szerint tévesen kiáltották ki iszlamofóbnak - elsősorban nem az iszlámot kritizálja, hanem a nyugati liberális demokrácia rendszerét, amiben megszűnt sok létfontosságú társadalmi érték. Nem értékes a család, nincsenek szociális kötelékek, nincs jelentősége a hitnek, a kereszténységnek. Ezt az űrt Houllebecq szerint jól tudja pótolni az erős családi struktúrákkal és szilárd vallási gyakorlatokkal rendelkező iszlám, ami egy idő után akár a nyugatiak számára is csábítóvá válhat – mint például a regény főszereplőjének is.

A bevándorlás pártolói szerint az ellenzők túldimenzionálják a problémát. Mennyi a sok bevándorló?

Ez attól függ, mekkora kapacitása van egy államnak ténylegesen integrálni a bevándorlókat, azaz megtanítani nekik a nyelvet, munkaerőpiac-képessé tenni őket, illetve megfelelő egészségügyi ellátást biztosítani, ami például a súlyos háborús traumákat illeti. Magyarán annyi bevándorlót kellene befogadnia egy országnak, ahánynak tud egy emberhez és társadalomhoz méltó életet biztosítani. Az is kérdés, milyen bevándorlóról van szó. Képzett munkaerőre, elitmigrációra szüksége van Európának. Csakhogy a mostani áradattal első sorban nem ebbe a kategóriába sorolandó emberek érkeznek.

Ráadásul az elitmigránsok általában legális úton érkeznek.

Így van. Egy szíriai, szomáliai, afganisztáni vagy eritreai – hogy a legjelentősebb kibocsátó országokat felsoroljam – általában ugyanazokkal a problémákkal rendelkezik: súlyos háborús trauma, a működő társadalom és államigazgatás ismeretének teljes hiánya, sok esetben írástudatlanság. Nagy kihívásokkal kell megküzdeni velük kapcsolatban, ennek tükrében kell eldönteni, hogy sok vagy kevés a bevándorló.

És az emberiességi szempont?

Nyilván nagyon fontos. Mi is a saját bőrünkön tapasztaltuk egy kommunista diktatúrából elmenekülvén, hogy milyen az, amikor valaki nem csak az etnikuma, hanem a vallása miatt is egy rendszer ellenségének minősül. Egyértelműen hálásak vagyunk Svédországnak, hogy ott lelhettünk menedékre, és egy olyan társadalomban élhettünk, ahol nem volt éhezés, üldöztetés, háború. Viszont kell, hogy működjön egy repatriáló, visszaintegráló rendszer is, ami felkínálja a visszaköltözés lehetőségét.

Mit gondol a déli határzárról? Embertelen vagy nem az, használ vagy nem használ, esetleg megkerülik?

Szerintem az embercsempészek előbb-utóbb úgyis találnak új utakat és új megoldásokat, hihetetlenül kreatívak. Valamelyik határ menti falunál kaszát, kapát is adtak a menekültek kezébe, hogy ne legyenek annyira feltűnőek. Az embercsempészek stafétabotként adják tovább egymásnak a menekülteket a migráns-útvonalakon, és még itt is velük vannak. Nagyon cinikus, ahogy sok esetben könyörtelenül kizsákmányolják a ténylegesen rászorulókat. A kerítés nem a leghatékonyabb módszer, de a legsúlyosabb probléma rövid távú, azonnali kiküszöbölésére talán alkalmasnak bizonyulhat.

Akik hozzánk érkeznek, azok a módosabb középosztályból kerülnek ki?

Így egyértelműen nem jelenthető ez ki, de lehet benne igazság. Ha jól emlékszem, az Europol legutóbbi, embercsempészetről szóló jelentése szerint egy pakisztáninak például negyvenezer eurót kell kifizetnie egy embercsempésznek, hogy az Európába hozza. Hajóval átkelni a Földközi-tengeren 800-2000 euró fejében lehetséges egyes embercsempészetet tanulmányozó olasz kutatók szerint. Ezek olyan összegek, amiket nemhogy egy átlag magyar, de egy átlag svéd sem tudna előhúzni a zsebéből.

Ki lehet szűrni a bevándorlók közül a terroristákat?

Szerintem ki, de ez hatékonyabban a bevándorlás erőteljes korlátozásával valósulhatna meg, hiszen a nemzetvédelmi szakszolgálatok egyszerre csak egy adott mennyiségű emberrel tudnak dolgozni. A feladatkörüknek ezen fontos részének teljesítése a költségvetésükben is tükröződnie kellene.

Tulajdonképpen minden egyes menekültet le kellene nyomozni?

Nem nevezném nyomozásnak, hanem kockázati felmérésnek. A szűrésnek ott kellene kezdődnie, ahol még működik konzuli szolgálat, mielőtt még a határhoz érnek a potenciális veszélyforrások, de ez nagyon utópisztikus elgondolás. De egyébként igen, amennyiben lehet, minden harmadik országból érkező menedékkérő esetében fel kell mérni az esetleges kockázatot. A svédek eleinte nem ezt a hozzáállást választották: 2013 szeptemberétől a svéd bevándorlási hivatal egy kormányrendelet alapján minden egyes szíriai érkezőnek automatikusan letelepedési engedélyt adott ki. A szíriai fegyveres iszlamista erők persze tudomást szereztek erről, és nyíltan, a Twitteren, a Facebookon arra buzdítják a híveiket, hogy Svédországban kérjenek menedékjogot. Azóta szigorúbb szűrési intézkedéseket vezetett be a hivatal, és az idén eddig hivatalos számaik szerint kétszer annyi potenciális veszélyforrást fogtak el (potenciális terroristát vagy olyan személyt, akit a származási országában háborús bűnök vádjával köröznek vagy ítéltek el), mint a tavalyi év alatt.

Ha el is fogadnak egy ilyen elvet, miért hirdetik ki, amikor nyilvánvaló, hogy kihasználják a szélsőséges iszlamisták? Miért nem elég, ha csendben cselekszik a bevándorlási hivatal és nem veri nagydobra?

A nyilvánosság elve fontos alapelv a svédeknél, a tolerancia és befogadás mellett. Számos svéd világképe szerint a nemzetbiztonság és a humanitárius bevándorlási politika összeegyeztethetlenek, ezért inkább az utóbbit pártolják. Sokan nincsenek tisztában a nemzetvédelmi szakszolgálat törvényileg megszabott (és korlátozott) feladatkörével, illetve az ezekből fakadó adatgyűjtési igényeivel. Ezért – és az esetleges tévhitek elkerülése végett – igyekezett a svéd szakszolgálat az elmúlt években több mindent átláthatóbbá tenni és nyilvánosságra hozni.

„Egy kicsit meg tudom érteni az identitásválságban szenvedő másodgenerációs bevándorlókat.”

A svédek megvédenék a hazájukat, ha arra kerülne a sor?

A honvédelem parancsnoka két éve jelentette ki, amikor már nem először „tévedt” orosz tengeralattjáró svéd vizekre, hogy Svédországnak jelen pillanatban, ha tudná, hogy ki a támadó, honnan és mivel támad, egy hétig volna kapacitása megvédeni magát. A svédek nem NATO-tagok és nem is akarnak azok lenni, habár kelet felől az utóbbi években – ahogy Cseh Tamás énekelte – a „rusz medve mancsa” arrafelé is letette lábnyomát. De nem történik semmi konkrét esemény. A svédek arra alapoznak, hogy a NATO majd megvédi őket támadás esetén; noha ezt az előző NATO-főtitkár, Anders Fogh Rasmussen konkrétan megcáfolta egy svéd biztonságpolitikai konferencián, kijelentve, hogy a NATO nem fogja megvédeni Svédországot, mivel nem tag, és kész.

És lelkileg felkészültek a svédek a honvédelemre?

Szerintem nem. 2010-ben törölték el a kötelező katonaságot. „Megvédeni a hazát”, ez a svédek számára diffúz fogalom, hiszen több mint kétszáz éve nem tapasztaltak háborút. Az élő generációk egyike sem tud arról mesélni, milyen az, amikor a bombázás elől a pincébe kell bújni; vagy milyen az, amikor be kell rukkolni, s a családtól elszakadva egy távoli harcmezőn szolgálni a hazát. A második világháborúban Svédország „semleges” volt, pedig együttműködött mindkét oldallal, egyes történelmi források szerint az akkori svéd király Hitler-rajongó volt. A svédekben van egy nagy adag jóhiszeműség, ami egyrészt kedves és szimpatikus dolog, másrészt viszont nagyon komoly hátulütőkkel járhat. A honvédelemmel kapcsolatos felfogás is ezt a kettősséget tükrözi: ha ők betartják a rájuk vonatkozó szabályokat, akkor mások is minden bizonnyal betartják a rájuk vonatkozóakat, mert szerintük így működik a világ.

A semlegesség nevében végrehajtott nyelvtanreform, a semleges vécék és az Egália-óvoda csak a zöldek mániái, vagy ezek az svedikumok széleskörű támogatottságot élveznek a svéd társadalomban?

A nemek közti egyenjogúság a hatvanas-hetvenes évek óta szerves része a svéd tudatnak. Persze az egyenlő fizetés elvével mindenki egyetért Svédországon kívül is, de az elmúlt években több olyan kezdeményezés látott napvilágot a svédeknél, ami a heteronormativitás megbontására törekedett, és már túlhaladta pusztán a nemek közti egyenjogúság és egyenlőség kérdését. A kormány részét alkotó zöld párt tervezete szerint kötelező lenne minden óvodában egy gender-pedagógus, akinek az lenne a feladata, hogy már a korai években eltántorítsa a gyerekeket a nemileg „sztereotip” viselkedéstől, leegyszerűsítve: a kislányok ne játsszanak babákkal, a kisfiúk meg katonásdit, és legyen nevelésük jelentős része a normakritika. Ennek a hosszú távú negatív hatásait nehéz kimutatni, és valószínűleg akkor is nehéz tudományosan bebizonyítani, hogy miért természetellenes ez a lépés – hiába mondja a józan ész, hogy a nők maradjanak nők, a férfiak pedig férfiak. A svédek részéről mindez befogadásra talál, mert a társadalom már elért egyfajta ideológiai és gazdasági jóléti szintet, amikor már nincsenek nagyobb vélt vagy valós megoldásra váró kérdések, hanem ezek a mi valóságunktól egyelőre idegen kérdések is napirendre kerülhetnek.

Mindez az ön számára is furcsa, annak ellenére, hogy ott nőtt fel?

Számomra is; én egy hagyományőrző kálvinista családban nőttem fel, így az értékrendem elég távol áll az említettektől. Emiatt aztán egy kicsit meg tudom érteni az identitásválságban szenvedő másodgenerációs bevándorlókat.

Milyennek látja az uniós menekültügyi rendszert?

Valamilyen kvótarendszerre szükség van, ma is létezik ilyen, ennek keretében az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága osztja el a menekülteket. Ez a kvóta viszont Svédországra például ezer fő, de közben évente körülbelül 80 ezer bevándorló érkezik az országba. Uniós szinten is folynak a tárgyalások egy ehhez hasonló rendszer bevezetéséről, de egyelőre igen eltér a tagállamok véleménye. Én híve lennék egy kvótarendszernek, amely figyelembe veszi az illető tagállam kapacitását, beleértve a gazdasági helyzetét és az egyéb belügyeket (például munkanélküliségi arányt) anélkül, hogy az emberiességi szempont kicsorbulna.

Egyébként szabad mozgás van az EU-ban, nem lehet „röghöz kötni” senkit. Így is van értelme a kvótának?

Amíg meg nem kapják a letelepedési engedélyt a bevándorlók, addig van értelme, hiszen ez elsősorban az adminisztratív terheket és költségeket osztja el, de hosszú távon nem feltétlenül megoldás. Szerintem jelen pillanatban korlátozni kellene a bevándorlást: egyszerűen mert nincs elég kapacitása az EU-s tagállamoknak ennyi embernek biztosítani mindazt, ami egy elégséges társadalmi és szociális beilleszkedést elősegítene, beleértve az elszállásolást, nyelvoktatást, egészségügyi ellátást és a későbbiekben a munkaerőpiacra való felkészítést. Ráadásul számos európai ország küzd most még egyelőre megoldásra váró, szintén égetően fontos társadalmi problémákkal.

150 katonával csatlakozott Magyarország az Iszlám Állam elleni küzdelemhez. Az ellenzők szerint ez növeli a terrorkockázatot. Megérte csatlakozni?

Az Iszlám Állam elleni koalícióhoz való csatlakozás tényleg fokozza a hazai terrorveszélyt, ezt valószínűleg nem csupán a beavatkozás ellenzői állapították meg, hanem az illetékes szakszolgálatok is. Véleményem szerint részt kell venni a koalícióban, hiszen közös érdeket szolgál ez a fellépés, s ez olyan fellépés, aminek az eredményét sokáig érezni fogja Európa. Hogy elegendő lesz-e a mostani beavatkozás az Iszlám Állam tényleges visszaszorítására és legyőzésére, azt majd csak a jövő tudja megmondani; de nagy a gyanúm, hogy nem csupán az ottani harctéren fog eldőlni a végkimenetel.

***

Fotók: Földházi Árpád.