Meg azt a fideszes nyugdíjast is, akinek annak idején politikai okokból nem állt módjában diplomához jutni.
Azt a vízvezeték-szerelőt meg aztán pláne, aki a legutóbb, amikor restelkedtem, hogy elfelejtettem port törölni, azzal nyugtatott meg, hogy a jelek szerint én nem tudom, milyen állapotok uralkodnak egyes budai értelmiségiek lakásában. Ha csak port nem törölnének! – fakadt ki ez az alulképzett honfitársunk. Nahát, az igényesség nem papírfüggő, mik ki nem derülnek.
Ugyanakkor ez a diplomás versus kétkezi munkás összevetés azért sem túl szerencsés, mert aki körülnéz az életközép felé tartó városi értelmiségiek körében, gyanúsan sok példát fog találni doktori címmel a neve előtt zabkekszet formázgató exügyvédre, vidéki tanyán önellátásra berendezkedő exmarketingesre, nőtársait sminkelő egykori biomérnökre vagy régészből lett jógaoktatóra.
Betanított barista lett, jaj de jó, végre azt csinálja, amit akart!
De gyönyörű kerámiákat fest, vétek lenne még mindig a bankban ülnie – lelkendezik a közönség. Ha elismerjük, hogy lehet boldog és teljes, sőt, társadalmilag igen hasznos életet élni negyvenes asztalosként, akkor miért kellene automatikusan lenéznünk azt, aki a kétkezi munka előtt nem tett (esetleg szülői nyomásra, esetleg kiégéssel végződő) kitérőt?