Együtt erő vagyunk! – így hangzik a CPAC Hungary idei jelmondata. Az ismert körülmények és esetleges ellentétek mellett, amelyekről most ön is beszélt, lehet együtt erősnek maradni? Mi lesz a találkozó fő célja?
Az elsődleges cél továbbra is a liberálisok rémálmának valóra váltása, a nemzeti erők nemzetközi együttműködésének megszervezése, igazából a már meglévő együttműködés felvillanyozása. Itt a közös elvi és gyakorlati alapok, ahogy mondtam, megvannak. De valóban, más téren van egy megoldandó házi feladata a nemzetközi jobboldalnak: úgy kell artikulálnunk az esetlegesen különböző geopolitikai érdekeinket, hogy nem szabad elfelednünk, sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. Ha nem így cselekszünk, csak szívességet teszünk a baloldalnak, amely most sok esetben kávét szürcsölgetve, elégedett mosollyal a szája sarkában nézi például, hogy pár lengyel jobboldali barátunk – akik, vallom, ma is a barátaink – elhiszi azt a sok marhaságot, amit a The New York Times ír rólunk. Szerintem, ahogy korábbi más válságok, például a gazdasági vagy a migrációs esetében, most is ki fog derülni, hogy a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz – csak a rádöbbenés nehogy túl későn érkezzen. De e tekintetben azért optimista vagyok: a valóság, a józan ész előbb-utóbb felülkerekedik az érzelemalapú ideológiai dogmatizmuson.
Mit jelent az amerikai jobboldalnak a magyar szövetség? Orbán Viktorral erősíteni tud a választások előtt a Republikánus Párt?
Az amerikai jobboldalra óriási felelősség hárul, de én úgy tapasztalom, képes ennek kezelésére. Lássunk tisztán! Az USA lett a 20. század végére a világtörténelem első globális szuperhatalma. Ez a pozíció azonban megrendülni látszik, teljes tévedés volt a történelem végét várni, sokkal inkább az „unipoláris pillanat” végéhez közeledünk, új centrumok emelkednek fel, például Kína. Ez nem egy „szeretem – nem szeretem” kérdés, nem egy love story, ez a valóság. Ennek a világtérrend-átalakulásnak az egyik lecsapódása az ukrajnai konfliktus, ami – Schmidt Mária szavaival egyetértve – sokkal inkább egy amerikai–kínai proxyháború. És itt van egy döntési pont: az USA reálpolitikai vagy idealista választ ad. A Biden-adminisztráció sajnos utóbbit teszi. Persze lehet mondani, hogy több amerikai stratégiai érdek érvényesül – lng-eladások, amerikai hadiipar finanszírozása –, de összességében Európa gyengül, Moszkvát pedig Peking karjaiba lökik. Ez blokkosodáshoz és a világgazdaság zsugorodásához vezet. Hosszú távon ez nem amerikai érdek. Ha már az van, hogy az USA belátható időn belül nem lesz egyedüli hegemón, akkor szerintem abban érdekelt, hogy a nyugati szövetségesi rendszer erős maradjon, a peremvidékek szorosabban vagy lazábban kapcsolódjanak a magterülethez, Eurázsiában pedig relatív egyensúly legyen. Ehhez egy gazdaságilag működőképes Európa kell, kell egy Oroszország, amely utóbbival valamiféle partneri viszonyban van – kell persze a kettő közé egy önálló Ukrajna –, és amely így nem képez túl szoros tengelyt Kínával. Ennek az eléréséhez szükséges a mielőbbi béke, a háború elhúzódására játszó megközelítések kiiktatása. Ez a reálpolitikán alapuló stratégiai válasz a helyzetre, szerintem ez Európa érdeke, ez Magyarország érdeke, ez az USA érdeke, és ezt sokkal jobban érti például Donald Trump vagy Kari Lake, aki jön is Budapestre, és akit lehetséges alelnökjelöltként emlegetnek, mint Joe Biden.
Az ellenzékhez húzó sajtó arról ír, hogy nem is érkeznek „sztárok” a CPAC Hungaryre. Kik lesznek az idei vendégek?