hitelesebben panaszkodik a rémesen alacsony bérek miatt az, aki azért az évi plusz 100-200 ezer forintért is lehajol, ha egy mód van rá.
Hogy mennyi pedagógiai haszna van a portfóliónak és mennyi nincs, arról is lehet vitatkozni, de azért ne tegyünk úgy, mintha a vizsgált „indikátorok” mind-mind a valóságtól elrugaszkodott, áporodottan poroszos követelmények lennének, és nem olyan alapvető tényezőket foglalnának magukban, mint hogy a tanár „terveiben szerepet kap a gyermekek, tanulók motiválása, motivációjuk fejlesztése”, továbbá hogy „ösztönzi a gyermekek, a tanulók közötti véleménycserét, fejleszti kommunikációs képességeiket, fejleszti a tanulókban az érvelési kultúrát”, „ismeri és tudatosan felhasználja szakterülete, tantárgya kapcsolatait más műveltségterületekkel, tantárgyakkal”, valamint „támogatja a gyermekek, a tanulók önálló gondolkodását, elismeri, és a tanítás-tanulási folyamat részévé teszi kezdeményezéseiket és ötleteiket”, satöbbi.
A minősítő tanárok joggal kaparhatják a falat, amikor mindegyik szempontot egyenként osztályozniuk kell, az viszont kevésbé érthető, amikor valaki azért nem hajlandó portfóliót írni, mert jó tanárként butaságnak tartja az efféle kritériumokat. Melyiket vajon, konkrétan? Mintha az eminens diák kikérné magának, hogy külön értékelik a magatartását és a szorgalmát. Miért baj az, ha úgyis mindkettő ötös?
Nem tudni továbbá, hogy ha a tanár mereven elzárkózik attól, hogy egy számára kötelező, de általa fölöslegesnek tartott egyszeri szakmai reflexióra időt szánjon az életéből, akkor miért kellene a humán érdeklődésű kamasz diákjának rendszeresen fizikadolgozatokra készülnie a focizás, barátnőkkel lógás vagy sziesztázás helyett. Teljesen értelmetlen az is. Vagy
ha a tehetséges tanárt elviselhetetlenül stresszeli az egyszeri minősítés, akkor mit szóljon a tompa agyú nebuló?