Elég az árulózásból, a Nyugat része, nem a szolgája vagyunk!

Ezer esztendővel ezelőtt Szent István király a Kelet helyett a Nyugatot választotta, most Orbán Viktor és kormánya – először a magyar történelemben – az előbbi mellé áll az utóbbi helyett, hitszegő és áruló lett – harsogják páran Puzsér Róberttől egészen a Demokratikus Koalícióig. Természetesen nem együtt, kórusban zengik az „üzenetet”, hiszen egymást sem kedvelik, ám a következtetésük lényegében ugyanaz. A (leegyszerűsítve) honi baloldal korifeusai hetek, hónapok óta azt taglalják, hogy a jelenlegi kabinet nem támogatja eléggé az ukránok háborúját az oroszokkal szemben, pedig – ahogy például nagy „barátunk”, Guy Verhofstadt fogalmaz – Zelenszkijék a „mi kertünket” védik. És ez bizony árulás.

Orbán ezzel szemben az elmúlt évben végig azt mondta és mondja: elítéljük az agresszort, de mivel ennek az öldöklésnek nem lehet jó vége, aki tovább fűti a konfliktust, csak a halottak számát szaporítja, mihamarabbi tűzszünetre lenne szükség. Eközben a megtámadottnak minden humanitárius segítséget meg kell adni, menedéket kell biztosítani a menekülőknek, támogatni kell az újrakezdést is. Továbbá: Oroszországot az energia terén nem lenne szabad szankcionálni, hiszen az nekünk jobban fáj, mint a „beteg állat” Putyinnak. Ez egyelőre kvázi ténykérdés – meg is változott a szankciós politika európai indoklása. Már nem térdre akarja kényszeríteni az EU az agresszort, elég, hogy morálisan helyesnek, esetleg hosszú távon talán még beváló megoldásnak lehet nevezni az egyelőre tízrészes intézkedés-sorozatot.

A magyar álláspont ezzel szemben a mainstream szerint elfogadhatatlan. De

Ilyen „egyszerű” lenne a képlet?

Először is, a teljesség igénye nélkül nézzük, mit is „kaptunk” a Nyugattól – eltekintve attól, hogy az pontosan micsoda is lenne, akad, aki szerint a kifejezés egészen friss találmány –, aminek kétségtelenül és elvitathatatlanul máig a része vagyunk! Nos, kezdjük azzal, hogy már Szent István idején német inváziós haderővel kellett szembenéznünk, császári seregek indultak útnak megleckéztetni az újdonsült keresztény államot, ám hamar pórul jártak. Később például keresztes hadak haladtak át többször a területünkön, csak a királyi ellenállás szabott gátat a fosztogatásaiknak. Kéretlen és kért urak ugyancsak nyugatról próbálkoztak megszerezni a magyar trónt, végül a Habsburgoknak sikerült is jó pár évszázadra. Ezzel a nyugatról érkezett vezetéssel szemben igen erős nemzeti ellenállás formálódott, ami nem egyszer forradalmakban és szabadságharcokban manifesztálódott.

Az 1848-49-es küzdelmek nem a keleti, hanem a „nyugati”, némi leegyszerűsítéssel élve: az osztrák elnyomással szemben indultak be. Kétségtelen, korábban „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára” is, vagyis a sógorokkal való viszonyrendszer kissé bonyolult. Ahogy az is, hogy bár a kommunista elnyomás keletről érkezett hozzánk, maga az eszmerendszer nyugati találmány, ahogy hozzánk képest földrajzilag a náci Németország is bőven nyugaton vérengzett és gyilkolt.

Történészi viták tárgya, ám ettől még kimondható: a Nyugat alig-alig támogatta a magyar küzdelmeket a Kelet felől érkező fenyegetésekkel szemben, legyen az a tizenötödik században százötven évre az ország területén berendezkedő, muszlim hódító haderő vagy éppen szovjet szuronyok 1945-ben és 1956-ban. Megint csak el kell ismerni, hogy az Oszmán Birodalom kisöprésében már számos külföldi vitézkedett, sőt.

De mondjuk a rendszerváltozás idején sem kaptunk túl nagy löketet az újrakezdéshez nyugati barátainktól, hacsak a tőkehiányos magyar gazdaságba a jutányos profit érdekében beszálló multik vagy a demokratikus gondolatokat importáló média-befektetők ügyködését nem tekintjük annak. A szólamok akkor is szépek voltak, ám a háttérben sokan igen jól jártak.

Természetesen semmi sem fekete vagy fehér, ahogy a magyar tulajdon önmagában nem garancia a sikerre, úgy a multi is lehet jó gazdája bármilyen ágazatnak, ám egy biztos:

DK-soknak üzenjük: Szent István ezer évvel ezelőtt a hite miatt is hozta meg döntését a keresztény államiság megalapításáról. Sőt, koronát is a pápától, s nem a hűbérúri ambíciókkal kacérkodó német-római császártól kért, azonnal és világosan jelezve, szuverén országot akar építeni. Persze muszáj megjegyezni, a nemzetállami önrendelkezés is egészen mást jelentett akkor, mint mondjuk a reformkor óta.

A lényeg mégis az, hogy bár első királyunk kulturális és civilizációs értelemben megkérdőjelezhetetlenül „oldalt választott”, egyúttal az önállósághoz és a függetlenséghez való ragaszkodás, a magyar érdekérvényesítés tekintetében is leckét adott az utódok számára. Az azóta eltelt évszázadok sora pedig bebizonyította: a magyar állam hiába része Európának, a kihívások nem csak keletről, hanem nyugatról is bőven érkezhetnek. Aligha csoda, hogy a magyar néplélekben kialakult némi önzés, ami alapvetően abból a felismerésből táplálkozik, hogy leginkább magunkra számíthatunk.

Csakhogy ez nem a Nyugat „elárulása”.

Viszont a véleménynyilvánítás szabadságának virtigli európai joga a bőséges társadalmi felhatalmazással bíró, a háborúból való kimaradás üzenetével elsöprő választási győzelmet arató magyar kormánynak is jár. Elvileg.

Valóban azt jelentené az európai ethosz, hogy az irányvonallal szemben kritikus, különvéleményt megfogalmazó politikusok kitaszítottnak minősülnek? Nem az bontja az egységet, aki a másként gondolkodót megbélyegzi és ellehetetleníti? Halljuk, Orbán Putyin ügynöke. De valóban odáig jutottunk, hogy üldözendő a Szentatyával egyetértő pacifista álláspont, csak azért, mert egyesek szerint már az oroszok is békét akarnak?

Ez az utóbbi álláspont ráadásul minimum vitatható, ahogy azt sem sikerült bebizonyítani, hogy Ukrajna nyerésre állna. Jelen állás szerint senki nem áll nyerésre, csak a halál angyala.

A dilemmákat tetézi, hogy napjaink globalizált, a kölcsönös gazdasági egymásra utaltságban amúgy is nehezen értelmezhető Nyugat VS Kelet szembeállítás gazdasági értelemben egy Európán kívüli entitás, nevezetesen az Egyesült Államok elemi érdeke. Akkor most ki árulja el a Nyugatot?

Nyitókép: Shutterstock