A pusztavámi tömeggyilkosság 1944. október 16-án történt, mely során egy SS-alakulat agyonlőtte az eredetileg Jolsván felállított, később pedig a Fejér vármegyei Pusztavámra szállított, zsidó orvosokból, gyógyszerészekből és mérnökökből álló munkaszolgálatos század tagjait. Az október 15-ei kiugrási kísérlet nyomán az egység egy része megszökött, de a helyi lakosok jelzései nyomán másnap már az SS szállt ki a helyszínre, és haditörvényszéket tartva nagyon rövid idő alatt lázadás bűntettében bűnösnek találta és halálra ítélte őket. Mintegy kétszáz munkaszolgálatost a közeli homokbányában agyonlőttek. Az ügyben 1946-ban népbírósági eljárás indult. Ennek keretében elítéltek négy pusztavámi volksbundistát, akik jelen voltak a kivégzésnél, bár nem tisztázott, hogy részt vettek-e a gyilkolásban. Az elítéltek addigra már elhagyták Magyarországot. (a. szerk.)
Fontos könyv jelent meg Boros Anikó történész tollából a pécsi Kronosz kiadó gondozásában: a Pusztavám 1944. Tanú(ság) - vallomás - emlékezet című kötet a jolsvai munkaszolgálatos orvosszázadnak a megszálló német csapatok általi legyilkolását tárgyalja Pusztavám szélén, 1944. október 16-án. Azaz pontosabban: visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat tárgyal a tömeggyilkosságról, hiszen a mészárlásról magáról jegyzőkönyvet, jelentést nem tár fel.
A kötet a gyilkosokat egyszer sem azonosítja – voltaképpen már rögtön a bevezetőben tisztázza, hogy a gyilkosok kiléte máig nem ismert. (11-12. oldalak). Boros elsősorban visszaemlékezéseket elemzett különböző hazai és külföldi levéltárakból, könyve az emlékezet változásaira, a vallomások eltéréseire és a tanúságtétel bizonytalanságaira koncentrál.
A szerző a munkával komoly adósságát törlesztette a magyar történettudománynak,
hiszen eddig nem volt monográfiánk a magyar holokauszt ezen fejezetéről.
Ezzel az adósság egy része rendeződött csak viszont, hiszen monografikus feldolgozás máig egyáltalán nem (!) született a munkaszolgálat intézményéről, a legátfogóbb, kétkötetes forráskiadást – mely nem azonos az elemző, szintetizáló monográfia műfajával – 1962-ben adta ki egy kommunista kutató. Néhány fontos tanulmány született már a kiskunhalasi, németek által elkövetett tömeggyilkosságról (Gáspár Ferenc, Végső István), illetve a cservenkai mészárlásról (Csapody Tamás); viszont nincsen nem hogy monografikus, de még csak tanulmányszintű feldolgozásunk az apafai vagy a dorosicsi eseményekről.
Ilyen értelemben tehát nagy örömmel vettem kezembe a munkát, mely nem okozott csalódást: minden hiányossága ellenére (lásd lentebb) formabontó, bátor és alapos munka született, amit – már előre is közölhetem – olvasásra ajánlok, s nem csak a holokauszt története iránt érdeklődő olvasóknak.
A kötet ugyanis éppen annyira érdekes – talán még érdekesebb – a második világháború utáni számonkérés, a kiépülő kommunista diktatúra történetét kutatók számára.
A holokausztkutató előtt álló egyik súlyos dilemma a tanúvallomások felhasználása. Egyes történészek en bloc elvetik a visszaemlékezések használatát, mások makacsan tartanak ki mellettük. Itt engem nem is ez az általános dilemma érdekelt, hanem egy szorosabban a kelet-közép-európai kutatókat foglalkoztató kérdés: mennyire bízhatunk meg a második világháború utáni számonkérés (népügyészségi, népbírósági eljárások) során keletkezett iratokban? Az effajta vallomások – kivéve a népbírósági tárgyalásokon, elméletben nyomás, befolyásolás nélkül született vallomásokat – gyakran a politikai rendőrség torzításain estek át, és forrásértékük erősen kétséges.