Formabontó új könyv tárgyalja a pusztavámi tömeggyilkosság történetét, mely nem csak a náci, de a kommunista totalitárius diktatúra mélységeibe is bepillantást enged.
Fontos könyv jelent meg Boros Anikó történész tollából a pécsi Kronosz kiadó gondozásában: a Pusztavám 1944. Tanú(ság) - vallomás - emlékezet című kötet a jolsvai munkaszolgálatos orvosszázadnak a megszálló német csapatok általi legyilkolását tárgyalja Pusztavám szélén, 1944. október 16-án. Azaz pontosabban: visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat tárgyal a tömeggyilkosságról, hiszen a mészárlásról magáról jegyzőkönyvet, jelentést nem tár fel.
A kötet a gyilkosokat egyszer sem azonosítja – voltaképpen már rögtön a bevezetőben tisztázza, hogy a gyilkosok kiléte máig nem ismert. (11-12. oldalak). Boros elsősorban visszaemlékezéseket elemzett különböző hazai és külföldi levéltárakból, könyve az emlékezet változásaira, a vallomások eltéréseire és a tanúságtétel bizonytalanságaira koncentrál.
A szerző a munkával komoly adósságát törlesztette a magyar történettudománynak,
hiszen eddig nem volt monográfiánk a magyar holokauszt ezen fejezetéről.
Ezzel az adósság egy része rendeződött csak viszont, hiszen monografikus feldolgozás máig egyáltalán nem (!) született a munkaszolgálat intézményéről, a legátfogóbb, kétkötetes forráskiadást – mely nem azonos az elemző, szintetizáló monográfia műfajával – 1962-ben adta ki egy kommunista kutató. Néhány fontos tanulmány született már a kiskunhalasi, németek által elkövetett tömeggyilkosságról (Gáspár Ferenc, Végső István), illetve a cservenkai mészárlásról (Csapody Tamás); viszont nincsen nem hogy monografikus, de még csak tanulmányszintű feldolgozásunk az apafai vagy a dorosicsi eseményekről.
Ilyen értelemben tehát nagy örömmel vettem kezembe a munkát, mely nem okozott csalódást: minden hiányossága ellenére (lásd lentebb) formabontó, bátor és alapos munka született, amit – már előre is közölhetem – olvasásra ajánlok, s nem csak a holokauszt története iránt érdeklődő olvasóknak.
A kötet ugyanis éppen annyira érdekes – talán még érdekesebb – a második világháború utáni számonkérés, a kiépülő kommunista diktatúra történetét kutatók számára.
A holokausztkutató előtt álló egyik súlyos dilemma a tanúvallomások felhasználása. Egyes történészek en bloc elvetik a visszaemlékezések használatát, mások makacsan tartanak ki mellettük. Itt engem nem is ez az általános dilemma érdekelt, hanem egy szorosabban a kelet-közép-európai kutatókat foglalkoztató kérdés: mennyire bízhatunk meg a második világháború utáni számonkérés (népügyészségi, népbírósági eljárások) során keletkezett iratokban? Az effajta vallomások – kivéve a népbírósági tárgyalásokon, elméletben nyomás, befolyásolás nélkül született vallomásokat – gyakran a politikai rendőrség torzításain estek át, és forrásértékük erősen kétséges.
Persze Boros nem csak ilyen vallomásokat idéz. A fenti torzításokon nem eshettek át például az Izraelben, a Jad Vasem gyűjtése számára született anyagok. Itt is felmerülnek viszont komoly forráskritikai aggályok. A szerző három izraeli vallomást (Grünfeld Sándor, Fischer Ábrahám és Neményi Gyula) idéz.
Mind a három emlékező rögtön tisztázza viszont: egyikőjük sem szemtanú, bár szolgáltak a században, még a mészárlás előtt távoztak a helyszínről, és csak magyar honvédek elmondásából ismerik az eseményeket. Grünfeld: „A pusztavámi vérfürdő történetét keretlegényektől és megmenekült zsidóktól hallottam”. (82.). Fischer: „Ennek nem voltam szemtanúja”. (91-92.). Neményi szintúgy honvédektől hallotta a történetet. (94.).
Mindazonáltal nagyon fontosak azok a vallomások, jegyzőkönyvek, melyeket a szerző a pusztavámi tömeggyilkosság kapcsán az 1945-ben kezdődött nyomozásból idéz (az ügyben ítélet 1947-ben született). Boros figyelmét nem kerülte el, amivel a népbíróságok kutatói is találkozhatnak: hogy a vád tanúi a kiemelt ügyekben gyanúsan azonos módon, gyakran szó szerint ugyanúgy vallanak.
A népbírósági pereknél nem ritkák a manipulált, befolyásolt perek,
a megfélemlített vagy éppen beépített tanúk.
A szerző is jelzi: „Lehetetlen, hogy a tanúk saját történetüket és a Pusztavámon átélteket szó szerint azonos módon mesélték el, hacsak nem állapodtak meg egy narratívában, s azt írásban nem rögzítették és tanulták meg kívülről. Mivel ez meglehetősen valószínűtlennek tűnik, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kihallgató a tényekre, adatokra, helyekre stb. összpontosított.” Végül Boros azzal vágja ki magát a dilemmából, hogy a szövegeket el kell fogadni, mert „a tanúk aláírásukkal igazolták tanúvallomási jegyzőkönyvük helyességét”. (102.).
Csakhogy más perek éppen azt mutatják, hogy a legkevésbé sem „lehetetlen”, hogy tanúk összehangolták vallomásaikat, és semmit sem jelent, hogy egy iraton rajta van valakinek a vallomása.
A kommunizmus mindent átitató hatása, közéleti fertőzése a számonkérés pereit is elérte,
és a holokauszt-kutatónak nem szabad szó szerint elfogadnia egy népbírósági iratot csak azért, mert az a nácizmus bűneiről szól.
A szerző azonban ennél még gyanúsabb részleteket is idéz a pusztavámi perről.
„Szemantikai szinten világos különbség mutatkozik a rendőrségi nyomozás során és a bíróság előtt tett vallomások között. A nyomozásnak az volt a célja, hogy felelősségre vonják a pusztavámi tömeggyilkosság tetteseit. A tettes keresése először az orvosszázad parancsnokához, Termann Lászlóhoz vezetett. Azután a fókusz átkerült Pusztavám néhány lakosának felelősségére. Ez alapján az igazságszolgáltatás érdeklődése a kihallgatás során és a korábban említett tendenciózus kérdések növekvő mértékben összpontosultak a falu néhány lakosának bűnösségére, és csak másodlagosan a magyar hadsereg funkcionáriusaira.”
Világosan megmutatkozik ez azon tanú esetében, aki először Termannt nevezi meg felelősnek – ti. nem védte meg századát –, majd a bíróságon már így vall: „Én rosszat nem mondhatok Termann László vádlottra, ő nem volt nyilas érzelmű, nem volt antiszemita. A kivégzés után a törzsnél senki nem okolta Termann László vádlottat a kivégzés miatt.” (102-104.). Termannt végül felmentették.
Hogy lehetséges, hogy valaki a rendőrségen tett vallomásában még a századparancsnokot okolta, majd a svábellenes országos kampány idején hirtelen rádöbben, hogy mégis csak a helyi svábok feleltek a gyilkosságokért, és „rosszat nem mondhat” a korábban felelősnek tartott századparancsnokra? A szerző fontos megállapítása,
hogy a svábok kitelepítésével köti össze a döntően német település lakosaival szembeni pert. (126.).
Sokat segített volna a könyvön a per lehetséges torzításainak, koncepciózus jellegének mélyebb feltárása, erre viszont – sajnos – Boros nem tért ki. A feladat alól két helyen is kibújik: „itt elsősorban nem arról van szó, hogy eldöntsük, mennyiben voltak részesei a tömeggyilkosságnak a falu lakosai, hanem a politikai keret befolyásának bizonyításáról” (104.)., illetve „e munkának nem célja annak megítélése, hogy ez a per mennyiben zárult igazságos ítélettel” (126.).
Pedig ezek kulcskérdések a per, a vallomások – és a tanúságtevők szavahihetőségének – megítélése terén.
A szerző egy helyütt futólag megemlíti, hogy az 1947-es ítélet valószínűleg már előre meg volt írva
(126.), a drámai konklúziót azonban ennél jobban nem fejti ki, ez komoly hiányossága a kötetnek.
Hasonlóan lényeges, hogy az egyes vallomások eltéréseinél kijelenti: a jelenség „mindenekelőtt a megváltozott intézményi keretre vezethető vissza: az első két vallomást az Államrendőrség Politikai Osztálya vette fel, míg az utolsó tanúvallomás az államügyészség előtt történt.” (128.).
Eltekintve a pontatlan megfogalmazástól – helyesen: az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya, PRO, illetve népügyészség – ez is kulcsmondat: tehát a számonkérés egyes szervei nem voltak azonos szinten megbízhatók, az egyes helyeken született vallomásokat nagyobb kritikával kell kezelni, mint másokat.
Összességében fontos a szerző megállapítása, miszerint „a szervezeti felépítés is mutatja, hogy a népbíráskodás csorbította a vádlottak jogait, ami egyúttal utal a népbíróságokat létrehozó hatalom új birtokosainak célkitűzéseire is: vagyis az előző korszak minden ’ellenséges elemével’ való gyors leszámolásra. (...) A háború utáni népbíróságok működési módja oda vezetett, hogy a háborús időszak tettesei részben maguk is a sztálinizmus politikai igazságszolgáltatásának áldozataivá váltak. Ez az összefonódás semmi esetre sem vezetett igazságossághoz, inkább félrevezetéshez.” (125-126.). Különösen fontos, hogy ezt a szerző egy 1945-ben (jóval a Rajk-per előtt!) kezdődött nyomozás és egy a holokauszttal kapcsolatos per esetében állapítja meg.
A fentiek tükrében nem teljesen érthető a szerző vitája egy másik kutatóval,
aki szerinte „relativizál”, amikor a másodkézből származó vallomásokat kritizálja. (15-16.). A másodkézből származó vallomások tényközlésként való értelmezése valóban súlyos forráskritikai aggályokat vet fel, az ilyen vallomásokat egy háborús bűntett tetteseinek, részességüknek meghatározásánál érdemes teljesen elvetni. (Ami nem jelenti azt, hogy a történész történetbemutatás szempontjából ne használhatná fel azokat, de egy népirtás tárgyalásánál finoman szólva is visszás az ilyen iratokra való alapozás). Miután Boros oldalakon át fejtegeti a nyomozati anyagok megbízhatóságának kétségességét, furcsán hat, hogy mások kritikáját ilyen sarkosan minősíti.
Futó kritikaként említhető még meg a fordítás (az eredeti diplomamunka németül készült) vagy a szerzői szóhasználat néhány pontatlansága. A „munkaszolgálatos” nem azonos jelentésű szó a „kényszermunkással”, az „ellen” szó nem szinonimája az „ellenében” vagy „ellenben” szavaknak, a „népellenes” jogi kategória a „nép ellensége” szavakkal, a „szellem” pedig a „szellemiség” szavakkal nem azonos. Megjegyzendő, hogy ekkoriban nem „magyar hadsereg”, hanem Magyar Királyi Honvédség volt, a „munkazászlóalj” helyett gyakoribb szó volt a „munkászászlóalj” vagy „munkaszolgálatos zászlóalj” kifejezés, a „keretlegény” pedig nem fordul elő egykorú honvédségi forrásokban, ez egy utólagos – pejoratív – kreálmány, helyett volna „keret”, „katonai keret”.
A szerzőnek nem sikerült továbbá megnyugtatónak tisztázni a munkaszolgálat intézménye áldozatainak számát, a 46. oldalon 15 ezer halálos áldozatról és 10 ezer szovjet fogságba esett muszosról ír, majd két oldallal később 65-70 ezer munkaszolgálatos áldozatról. Nem világos a megjegyzés sem, miszerint „a Magyarország nyugati részén állomásozó zsidó munkazászlóaljaknak" még „elviselhető sorsban” volt része (48.). Harka, Balf, Kőszeg, Győr vagy Pétfürdő szintúgy durva atrocitások, tömeggyilkosságok, kivégzések helyszíne volt, ezt nyilván a szerző is tudja.
Ezektől függetlenül tabudöntögető, alapos kutatómunkát és bátor megállapításokat tartogató könyvről van szó,
mely fontos hivatkozási alap lesz a jövőben nem csak a holokausztról és a munkaszolgálatról íróknak, de a népbíróságok és a kiépülő szovjet típusú diktatúra kutatóinak is.
Boros Anikó: Pusztavám 1944. Tanú(ság) - vallomás - emlékezet. Pécs, Kronosz, 2022. 371 oldal.
Nyitófotó: zsidóknak kötelezően viselendő sárga csillag a 2. világháború idejéből (forrás: Wikipedia)
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
