A csend mint vereség

Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban

„Szemforgatóóóó, hamis papok” – üvöltik fiatal férfiak jól hallhatóan borközi állapotban az alsó szomszédból, ahol legnagyobb örömömre egy ifjúsági tábor működik. A nevében legalábbis ifjúsági ez a tábor, de legtöbbször céges bulikat tartanak ott. Vagy úgynevezett csapatépítéseket.

Megjelenik húsz-huszonöt ember és a lehető legrövidebb időn belül elkezdenek üvöltözni.

A jelenség előtt régóta értetlenül állok. Persze ha nagyon akarom, nyilván értem. Soha nem voltam üvöltözős fajta, legfeljebb befröccsözve óbégattam néha középiskolás koromban. Illetve egyszer egy barátom esküvőjén vonyítottam csutka részegen Nirvana-számokat, miközben a lagzi helyszínéül szolgáló turistaház erkélyéről próbáltam ledobni egy vaságyat.

Így volt, mit szépítsem. Mentségem legfeljebb csak annyi lehet, hogy húszéves voltam nagyjából.

Ez az üvöltözési kényszer kétségkívül válságjelenség. A városba bezárt, munkahelyeiken frusztrálódó emberek kiszabadulnak hétvégére a „természetbe”, és ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy üzembe helyezzék a bluetooth-hangfalakat. Legyen zaj, erre gondolnak, zajnak kell lennie, különben nincs értelme az egésznek.

Fedőzaj, talán ez a legpontosabb szó.

Ahogy öregszem, egyre érzékenyebb vagyok a zajongásra, egyszerűen nem tudom elviselni, ha a környezetemben lakossági diszkó vagy akármi szól hangosan. Miért kell olyasmit hallgatnom, amit nem szeretnék. Az már éppen elég, hogy akárhová megyek be, olyan zenéket kell hallgatnom, amiket nem akarok hallani, mégis hallgatnom kell. Boltban, kocsmában, mindenhol. Olyan kocsmába már be sem megyek, ahol zene szól. Legfeljebb a kerthelyiségben ülök le.

Pár nappal ezelőtt Kobza Vajkkal beszélgettünk erről hosszasan. Vajk nagyszerű zenész, itt lehet meghallgatni a lemezeit. Kedves Vajk, ne haragudj, kicsit kibeszéllek, de azért veszem a bátorságot a kibeszélésre, mert magam is ugyanezt gondolom, és ettől olyan az egész, mintha én beszélnék. Arról beszéltünk, hogy

miközben ezek a milliók valószínűleg egész életükben nem hallanak olyasmit, amit valóban zenének lehetne nevezni.

Egyszerűen el vannak zárva tőle, nem jut el hozzájuk. Gyerekkorukban sem hallottak soha ilyesmit, az iskolában sem, aztán később már végképp nem.

Persze az, hogy mit nevezünk valódi zenének, mindenkor szubjektív megítélés alá esik, de vagyok olyan pökhendi, hogy azt gondoljam magamról, képes vagyok felismerni a valódi zenét. Permanens zenei mérgezettségben élnek komplett társadalmak egymást követő nemzedékei, ez pedig minden túlzás nélkül tragédia. Pedig nem kéne sok hozzá, hogy ne így legyen.

Gyerekkoromban volt egy tűzpiros Moszkvicsunk, a magnóban pedig egyetlen kazetta, egy válogatás Dave Brubeck felvételeiből. Apám hozta a kazettát Ausztriából. Éveken át ez az egy kazetta szólt a kocsiban, bárhová mentünk. Akkoriban nagyon untam, sőt, ha egy-egy barátomat vittük valahová, kicsit még szégyelltem is, hogy ilyen zene szól az autóban.

Ma már látom, hogy mennyire nem volt igazam. Ez a zene belém épült, leszivárgott a tudatalattimba, és sok évvel később oda vezetett, hogy magamtól is elkezdtem jazzt hallgatni. Gyerekként elég az, ha tudomást szerzünk arról, hogy léteznek a naponta hallott zenéken kívül másféle zenei világok is.

Ha tudunk erről a tágasságról, az már félsiker, mert később még kibontakozhat ebből a tudásból valami.

Legalább az esélyét adjuk meg ennek. A gyerekeim is nyilván az aktuális slágereket hallgatják, de tudnak arról, hogy léteznek egészen más zenék is. A kisebbik egyenesen Brian Eno Thursday Afternoon című nagyszerű lemezére alszik el minden nap. Nem én kényszerítettem rá, egyszer hallotta, azóta ez az altatózenéje.

A zene tiszteletéhez mélyen hozzátartozik a csend tisztelete is. A jó zenék mindig a csend felé gravitálnak. A nagy művekben mindig ott van a csend is. A legnagyobb műveket szinte már alig lehet megkülönböztetni a csendtől.

De ez a menekülés eleve kudarcra van ítélve, mert aki így tesz, az végső soron nem megy sehová, mindig ugyanott marad. Viszi magával mindenhová a saját belső zaját és igyekszik otthonossá, ismerőssé tenni ideiglenes környezetét is azzal, hogy azonnal hangos zenét kezd hallgatni. Ez az ember a csendet egyfajta vereségként éli meg.

Ha csend van, akkor valami baj van, gondolja. A csend egyenlő a szomorúsággal, ezt is gondolja. A hangerő védőernyőt von köré, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, ki ő és hol van. A hangerő énjének kiterjesztése, pontosabban zavarának kiterjesztése. Amikor hangos zenét és rikoltozást hallok odalentről, a táborból,

Ahogy évek óta figyelem, szinte csak bajban lévő emberek látogatnak a táborba.

A szemforgató, hamis papokról a csapat azóta átváltott valami döngölős, négynegyedes lakossági diszkóra. Úgy látszik, Koppány dala csupán egy rövid kitérő volt. Az éjszaka hideg lesz, remélem, hamarosan betakarodnak a hajdan szebb napokat látott erdészházba.

Akkor már csak a patak zúgása marad, a baglyok rikoltása és a vaddisznók csörtetése a sötétben. Ami szintén zene, nem is akármilyen. Életem végéig meglennék ezzel a zenével. 

Fotó: Fred de Noyelle / Leemage via AFP