Kedves Szabó Tímea! Elektromos autókat igen, akkumulátorgyárat semmiképp?

Előrebocsátom: se okostelefonom, se autóm, se e-rollerem, se elektromos borsőrlőm. Semmiféle gyöngéd érzelmek nem fűznek tehát az akkumulátorokhoz; mint ahogy ahhoz az Európai Bizottsághoz se, amely az alacsony kibocsátású mobilitás európai stratégiájában

De ha egyszer ki kell alakítani, akkor ki kell alakítani – ki vagyok én, hogy felülbíráljam a zöld progressziót.

Ellenben van itt nekünk egy Fekete-Győr Andrásunk, aki amellett, hogy miniszterelnökjelölt-jelölti programjába eminens européerként külön beleírta, hogy 2035-től kizárólag elektromos autókat engedne forgalomba hozni, minden morális és környezeti fenntartás nélkül vásárolt magának egy elektromos rollert (amelyet aztán idő előtt használhatatlanná is tett, drasztikusan lerövidítve egy földrészeken átívelő gyártási folyamatban elkészült árucikk élettartamát).

Erre most ugyanő kikel az „élhető jövőt” veszélyeztető „környezetpusztító” akkumulátorgyár ellen.

Biovetőmagból kelnek ki a kiskertekben, az akkumulátor pedig egyfajta belső szervük, amely az egyedfejlődés adott pontján pici kicsi sejtecskékből magától kialakulna, ha a NER hagyná?

Vagy eddig se volt kérdés, hogy a szükséges kobaltot gyakran gyerekek bányásszák Kongóban, hogy a lítiumot napi 21 millió liter víz felhasználásával nyerik ki az Atacama-sivatagban, hogy minden egyes tonna kibányászott ritkaföldfém után egy tonna radioaktív hulladék keletkezik Mianmarban, valamint hogy ahhoz a bizonyos e-rollerhez is kellett valahol egy kínai gyár – de amíg nem lehetett tőkét kovácsolni a bolygóféltésből, addig mindez irreleváns volt?

Csillogó szemmel, a padból majd’ kiesve jelentkezik, hogy Brüsszel néni, nekem minden porcikám kívánja ám a mielőbbi 100 százalékos e-mobilitást (ne várjunk addig, amíg jön egy jobb technológia);

mi pedig utána majd büszkén kitesszük magunkra a „Kibocsátásmentes Európa” kitűzőt.

Annál is gyanúsabb ez, mivel van egy magát zöld pártnak nevező Párbeszédünk is, amelynek frakcióvezetője, Szabó Tímea szerint (már ha jól értelmezem az avantgárd szintaxissal összerakott helyzetelemzését) az uniós zöld átálláshoz nélkülözhetetlen energiatároló berendezések helyben történő előállítása „perverz aljasság” és a „legkörnyezetpusztítóbbá” teszi az országot. (Bezzeg ha Kínában zajlana a gyártás, és onnan hoznák a cuccot a debreceni autógyárba, máris fellélegezne Gaia földanya.)

Azért az a világban zajló természetrombolás és robotoltatás nem kis mértékű relativizálása, ha valaki egy magyarországi gyártólétesítményt minősít a létező legeslegborzasztóbbnak – annyi józan és konstruktív kritikát lehetne megfogalmazni, erre fogja magát Szabó Tímea, és inkább „éhbérért” dolgoztatott segédmunkások hadait vizionálja egy olyan csúcstechnológiás üzembe, amely egyelőre a mérnököket és a pénzügyi szakembereket toborozza.

Arról lehetne vitát indítani, hogy konkrétan mennyi aksit lenne célszerű Magyarországon gyártani, de nem én mondom, hanem a Világgazdasági Fórum, hogy az éghajlati célok eléréséhez

Németországban ennek jegyében várhatóan még lítiumbánya is létesül; a cseh határ közelében találtak ugyanis olyan kőzetet, amelyben megbújik nagyjából egy százaléknyi a fémből. Lehetnek elképzeléseink, mekkora tájseb lesz ott, ahol ebből értelmezhető mennyiségű lítiumot kitermelnek – és akkor még mindig örülhet minden zöld, mert legalább európai szabványok szerint fog zajlani a dolog.

Innen nézve azért egész megúszós vállalásnak is tűnhet a mi újabb akkumulátorgyárunk; kivéve persze, ha némi interiorizált gyarmattartói attitűddel kimondjuk: a közel hússzoros mennyiségű bányászat–gyártás–újrahasznosítás minden szakasza történjék a világ más országaiban, de egyik se a mi kies Kárpát-medencékben. Csak akkor meg kellene nevezni a konkrét alternatívát, tehát hogy mely nemzetek (vagy rasszok) tagjaira bízzuk a vélt piszkos munkát.

Különösen, mivel érkezik még a szintén zöld LMP is, amely

Ami persze praktikus, mert ha az időjárásfüggő megújuló energia eltárolásához teljesen véletlenül és váratlanul további akkumulátorokra lenne szükség, akkor lehetne újra tiltakozni az újabb akkumulátorgyárak ellen (legalább csinálnak valamit).

Honlapján az LMP rögtön a „Legyél te is erdővédő” felhívás alatt sürgeti a szélturbinák telepítését – azon szélturbinákét, amelyek létesítését eleve néhány ezer négyzetméter növénytakaró kiirtásával kell kezdeni, kialakítva egy 2000 négyzetméteres, kellően vastag betonalapot és egy szervizutat. A biztonság kedvéért a turbinák jelentős részébe még néhány tonna ecuadori balsafát is belepakolnak, egyenesen az Amazonas vidékéről, mármint a Föld tüdejéből, ha egy erdővédőnek mond ez valamit. (Igaz, ma már egyre több cég igyekszik minél inkább polietilén-tereftalátot használni helyette, annak pedig olyan dallamos a neve, hogy már szinte zöld.) Kell továbbá a turbinákba általában megawattonként szűk 200 kiló neodímium, amelyet Észak-Kínában termelnek ki, minden növényzettől mentes toxikus mocsárrá változtatva a korábbi bukolikus vidéket, ami még a kisebbik veszteség a tömeges rákos megbetegedésekhez képest.

De nem folytatnám az LMP által követelt turbinák további elemzését – csak legközelebb tényleg kéne várni legalább néhány napot az akkumulátorgyárak miatti tiltakozás és az akkumulátorokat igénylő, ráadásul erdőirtással járó szélerőművek követelése között.

Az LMP egyébként 2019-ben még azt sürgette,

hozzátéve: „A magyarországi autógyárak átállását is segíteni kell a kutatás támogatásával, ennek elmaradása esetén ugyanis tíz év múlva Kínából vesszük az autókat, ami jelentősen visszavetné a magyar gazdaságot”. (Magyarországon jelenleg 4 millió személygépkocsi van forgalomban, ennyi akkumulátorral kellene tehát számolni, export nélkül.)

Ehhez képest Ungár Péter most, 2023-ban azzal érvel az akkumulátorgyár ellen, hogy Magyarország túltolja, és bár „az elektromos közlekedés egy fontos eszköz lehet a zöld átállásban, de nem az egyedüli ilyen új technológia”. Ha a kormány holnap úgy dönt, engedélyezi a szélerőművek létesítését, nem teszi majd zsebre, amit 2027-ben fog kapni az LMP-től a szélenergia-termelés erőltetése miatt.

Fotó: Mandiner archív / YouTube