Kurdisztáni víg napjaim – önkeresés a médek földjén

Korábbi – harmadik regénye – a Centrál címet viselte, amitől, ha csak a borítót-hangulatot nézi az ember, a századfordulós Budapest dekadenciájának századszor is megírt sztorijait várná Mágnás Elzástul, pezsgőstül-párbajostul – majd kiderül, hogy az egész csupán rekonstrukció, és egy napjainkban élő dúsgazdag, ám kiégett férfi vágya. Az Apály fülszövegén az olvasható, hogy egy középkorú nő iraki Kurdisztánba utazik, önmagát keresve, ami szintén nem tűnik első ránézésre világújdonságnak. Hol van most a csavar?

Talán már maga a motiváció, amivel Krisztina – az Apály főszereplőnője – nekiindul, mert van egy megérzése annak kapcsán, hogy a halottnak hitt volt férje mégsem halt meg a világ túlfelén. Hiába a konkrét hírek, a rendőrség által megtalált holttest, valamiért úgy gondolja, hogy Feri él, elindul hát a nyomában, és egy egészen különleges világba érkezik, iraki Kurdisztánba.

Jókora ugrás a Centrálhoz képest, aminek elvileg egyfajta folytatása lenne ez.

A szereplők között vannak átfedések, de igen, a Centrál nagyon tudatosan egy Budapest-regény, az Apály teljesen más. A kurdok egyébként is különleges nép, az ókori lovasnép, a médek leszármazottai, bár olyat még nem láttam közülük, aki normálisan megült volna egy lovat (nevet). A Közel-Keletnek, vagy mondjuk inkább, a muszlim világnak nagyon konkrét szerepe van a regényben, több okból is. Egyrészt, mert volt egy valódi történetem, egy lányról, aki ott él, Erbílben, gyógytornász, elképesztő sztorikat tud – nyilván mindez átdolgozva került be a regénybe.

utazóként vagy turistaként eleve nem tudsz bevonódni, de hosszabb ideig ott élve sem. És ebben a regényben nagyon fontos, hogy a női főszereplő el tudjon távolodni a saját életétől, amihez itt adottak a körülmények: az említett lány is ezt tapasztalta, meg mások is, akik huzamosabb ideig éltek Irakban, a saját életétől való hátrébb lépést, s a szembenézést a korábbi életével, mint a női főszereplőm.

Miért ennyire fontos hangsúlyozni, hogy női?

Mert három regény kellett hozzá, hogy negyediknél vegyem a bátorságot ahhoz, hogy egy női főszereplő szemszögéből írjak meg egy történetet. Aki folyamatosan lépi át a saját korlátait. Ezért is kiváló hely kulturálisan mindehhez ez a Kurdisztánnak nevezett régió, ahol ezek a korlátok más értelemben ugyancsak jelen vannak, állnak is, de le is dőltek már több helyen: ez egy alapvetően törzsi társadalom, ahol a nők egyik fele csak egy lyukon láthat ki az egész testét befedő lepléből, az abayából, a másik fele – 2015-ben járunk, az Iszlám Állam ellen a kurdok veszik fel hatékonyan a harcot – pedig ott harcol a pesmerga harcosok között, a PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt progressziójának köszönhetően teljes egyenrangúságban a férfiakkal, nadrágban, fedetlen fővel, fegyveresen – ez a durva kontraszt. Hogy nők verik vissza az ISIS-t, a főgonoszt.

Ha jól tudom, közelről is tanulmányozta a terepet. Mik voltak a benyomásai?

Elsősorban a távolság.

Irakban nehezen boldogulsz fixer nélkül, aki szervezi neked az utat, és mi anélkül mentünk. Láttam egy sor utazó videóit, mielőtt odamentem, és azt kell, hogy mondjam, komplett stáb nélkül lehetetlen lett volna elkészíteni azokat, miközben úgy tűnik, hogy egyedül, milyen könnyű járkálni az iraki utcán Videózni se nagyon lehet, úgy tettem, mintha videótelefonálnék, és magam elé tartottam a telefont, úgy tudtam felvenni pár dolgot, de ha megálltam fotózni, egyből barátságtalanul odajött valaki, és addig beszélt, amíg el nem tettem a telefont. Egyszóval nincs az a kicsattanó vendégszeretet, mint mondjuk a törököknél. Pontosabban van, de nem az utcákon, és annyira nincsenek felkészülve a turistákra, hogy nem csak nem beszélnek semmilyen idegen nyelven, de azt sem értik, miért akarok én mondjuk megnézni egy ismertebb mecsetet, pláne egy múzeumot (nevet). Elmenni is úgy mentünk a szállásunkról, hogy egy papíron magunknál tartottuk felírva arabul a hotel nevét, és még így is nehéz volt olyan taxit fogni, amelyik sofőrje nem volt tanácstalan. Egyszóval vezető nélkül elveszel. Még az, aki évek óta kint él, az sem vegyül a kurdokkal, s a kurdok sem vele. Mint az Afganisztáni víg napjaimban: elkülönülnek, egymás mellett élnek a helyiek és a nyugatiak, nem vegyülnek. Mégis,

Hogy is mondjam, azért nem csak feltétlenül iraki Kurdisztánban élhet meg hasonlót az ember, elmehet remetének, beállhat szerzetesnek, elutazhat egy indiai spirituális táborba. Aztán jön a zárt közösség, repetitív napi rutinok, plusz nehézségek, mint hogy vizet a kútról kell hozni – nem lehet, hogy csak ez van a háttérben itt is?

Pusztai Erzsébettel sokat beszélgettem ezekről a dolgokról, akit én magam nagyra tartok, főleg transzgenerációs dolgokkal foglalkozik. Arról nem is beszélve, hogy ez egy valódi történet, egy ennyire furcsán kettős közegben, ahol az egyik részen becsületgyilkosságok vannak, a másik részen pedig a pesmerga női harcos kikéri magának, hogy más holmiját kimossa. Ezt a kontrasztot csak itt lehet bemutatni, amivel analógia a saját, belső korlátok átlépése, áttörése. Közben ott van az említett megérzés, ahogy egy anya is megérzi távolról, ha a gyereke bajba kerül, aminek pszichológiai alapjai is vannak. Vagy ott van a könyv elején mottóul választott Houellebecq-idézet arról, hogy bezárjuk magunkat a saját elménkbe, vagyis mi teremtjük ezeket a korlátokat, és korlátozzuk saját szabadságunkat ezáltal.

Önmagában a női főszereplő bőrébe bújás sem lehetett könnyű.

Sokszor nem tudom megmondani, egy történet miért íratja meg magát velem, meg azt sem, hogyan tud egy író ráhangolódni egy személyiségre. Hozzáteszem még, hogy sokat beszélgettem szakemberekkel, Pusztai Erzsébet mellett Vajda Orsolya pszichológussal többek között arról, hogy

S azért az írótól nem olyan távoli dolog a sajátjától eltérő szereplőt megformázni, Cserna-Szabó András is meg tudta formálni Attila hun király ismert adottságokkal bíró berber törpéjét, Zerkót, pedig se nem törpe, se nem afrikai, se nem az ötödik században él, a többi részről meg nincsenek információim (nevet).

Mit szóltak ehhez a női olvasók?

Aki már túl van a könyvön, azt mondta, hiteles lett. Persze, egy létező nő volt az alapja, de a figurát a regény céljai szerint formáltam át. Ahogy a történetet is, ami kapcsán éreztem, hogy dolgozik bennem, akar tőlem valamit, a Centrálban is éreztem, hogy vannak benne lezáratlan dolgok, ez a kettő találkozott, s ehhez formálódott a főszereplő személyisége is az Apályban. A negyedik könyvre azért beletanul az ember az ilyesmibe.

Négy könyv után minek tartja magát inkább: ügyvédnek vagy írónak?

A Centrálnál a kiadó szívesen erősítette volna ezt a dolgot, de ezt a pozíciót soha nem akartam igazán elfoglalni.  Ezen a mezőn már egyébként is áll valaki: Kötter Tamás tipikusan az ügyvédek, pontosabban a gazdag ügyvédek szemszögéből és az őket körülvevő világról ír. Az én hőseim nem ügyvédek. Nyilván hozzám is eggyel közelebb állna ez, mint mondjuk a Hős utca, szeretem az üzleti életet, nyolc éve választottbíró is vagyok, de ugyanakkor magyar szakon is végeztem a bölcsészkaron, és nem tudnám elképzelni az életemet irodalom nélkül. És ezt nehéz jól elmondani:

Mintha aki rácáfol a toposzokra – nem éhezik, nem csak az írás a szenvedélye – az már nem is ragadhatna tollat. Már ügyvédként dolgoztam – a jogot előbb elvégeztem –, amikor a Pázmányon még csak abszolutóriumom volt. Aztán a Széchenyi-díjas Bodnár György professzor itt felfedezett és megmentett engem az irodalom számára. Sokszor jártam fel hozzá munka után beszélgetni irodalomról, ő bátorított. Irodalomszerető, irodalomértő, alkotó ember vagyok, akinek egyébként van egy olyan énje, amiben az üzleti élettel foglalkozik, de a kettő elválik egymástól. Amikor párhuzamosan nappali tagozaton végeztem egyszerre a két egyetemet, éreztem, hogy amikor éppen jogból vizsgáztam, teljesen más része mozdult meg az agyamnak, mint amikor mondjuk Krúdy Gyula munkásságát elemeztem. Vagyis van ebben egy egymást kiegészítő jelleg, egy komplementaritás. És igen, segít eltalálni a megfelelő tónust egy jogi témájú levélben az irodalmi oldal, de

Krúdyt említette. Ki volt még afféle előkép vagy példakép?

Borgesnek van egy mondása: „A rejtély a természetfelettinek, sőt az isteninek a része. A megoldás egyszerű bűvésztrükk.” Engem nagyon megfogott, de nem csak ez, hanem a stílusa is, így az első regényem stílusában hasonlít hozzá, nagy körmondatokkal, a latin-amerikai áradó prózát hozta. Azóta kifejlődött a saját hangom, egyszerűbben, letisztultabban írok. De a rejtély szeretete megmaradt, s mindig jobban érdekelt, mint maga a megoldás. S hogy visszacsatoljak a muszlim világhoz: Borges világa, a sok tükör, labirintus is idevezet. Egyébként Krúdynak a századfordulós Budapest szeretetét köszönhetem, de az ő írásaiban inkább ajtókat látok, amiken átmész és ott a következő, ahogy felfeslik a mindennapok rejtélye. Az Apály főszereplője megtesz egy utat kívül és belül is, ami így leírva óriási közhelynek hat, pedig ennél jóval többről van szó, akár a már említett Houellebecq-idézet szellemében. S párhuzamosan kinyílik számára a világ kint is, bent is. Másként tekint saját magára, kitágul ez az egész univerzum. Apály – nem véletlen a cím: az apály a hiány, a dagály a kiteljesedés.

Vagy a kiteljesedés, mint a saját stílus megtalálása. Vagy van még innen hova fejlődni?

Az Apályban is látom, hogy benne van egy folytatás. Eddig még nem éreztem azt, hogy elkészültem volna életem regényével. Még keresem a történetet – mert az ilyesmihez mindig valódi történet kell. A Magyar mágusnál például úgy volt, hogy ismertem egy tisztánlátót, akivel baráti jellegű kapcsolatba kerültünk, s egészen rámakaszkodott. Aztán egy éjszaka felhívott, hogy öngyilkos akar lenni, én pedig odasiettem hozzá, nehogy megtegye – ebből lett a könyv alapgondolata. A Centrál is valódi történeten alapul, történelmi kulisszája, amikor Szeles Adorján felrobbantja a Hentzi-szobrot. Olyan történet kell mindig, amelynek a rekonstrukcióját, akár pszichotrillerként a regény céljára felhasználva meg tudom írni. Egy olyan mindig kell.

(fotók és nyitókép: Mátrai Dávid / Mandiner)