Mi a csuda is ez a kereszténység tulajdonképpen? – de most tényleg

Burjánzanak a tévhitek bőven: az egyébként tájékozott újságírónak meggyőződése, hogy a kereszténység üzenete „a szeretet univerzalisztikus ereje”; értelmiségiek egész sora számára feldolgozhatatlan botrány, hogy önmeghatározása szerint az egyház nem jótékonysági intézmény; templomba járó emberek sérelmezik, hogy advent idején a megtérés témájával szutyongatja őket a pap a szószékről, miközben amúgy léleksimogatóan felmondhatná nekik a Coelho-összest,

De az a jó, hogy karácsony alkalmából ezeket klasszul tisztázni lehet. A meggyökeresedett félreértések hátterében ugyanis nem feltétlenül csak a tájékozatlanság állhat, hanem akár karácsony ünnepének mint par exellence keresztény ünnepnek a legújabb kori percepciója is: hogy tudniillik adventben jókat forralt borozunk, céges bulikon mulatunk és közben a fölöslegből adakozunk, aztán karácsonykor a hangulat kedvéért és a sok-sok ünnepi fogás utáni ejtőzésképpen esetleg betérünk egy templomba, ahol egyfajta spirituális wellness-szolgáltatásként szép karácsonyi énekek szólnak. Ennyi.

Miközben volna itt egy-két kevésbé szem előtt lévő, ám annál tanulságosabb részlet: nézzük például a történet elejét.

Amikor egy egészen fiatal, hajadon lány – aki nemhogy nem itta le magát semmiféle buliban, de egyenesen szűz – egyik napról a másikra megtudja, hogy gyereke lesz, méghozzá nem attól, akivel házasságra készül, és mindez olyan helyen és időben történik, ahol az ilyesmiért megkövezés jár, akkor azt talán joggal nevezhetjük krízishelyzetnek. A Gábriel arkangyal szavaiban rejlő kívánalmakat pedig emberi ésszel akár teljesíthetetlennek is.

Hogy innentől kezdve ne azt az életet élje, amit olyan akkurátusan elképzelt magának! Mindezt ráadásul úgy időzítve, hogy a népszámlálás miatt otthonától távol, totálisan kiszolgáltatott helyzetben kelljen szülnie! Ugye.

Márpedig a jelek szerint a Megváltó épp oda tud megszületni, a csoda ott tud bekövetkezni, ahol még egy ilyen szituációban is sikerül a ráhagyatkozás. Ahol az ismeretlen aktivistáktól mechanikusan átvett „az ÉN testem, az ÉN döntésem” jellegű szlogenek görcsös mantrázása helyett kijön a szájon egy „Íme, az Úr szolgálója vagyok”. Persze ki lehet hagyni ezt a részt a történetből, kínos ájtatoskodásnak nevezve az ilyesmiken való merengést (tény, hogy könnyebben emészthető üzenet az „Itt egy szép könyv, ott egy labda, jaj de szép a karácsonyfa”), csak azért vegyük jegyzőkönyvbe, hogy Jézus Krisztus egy „legyen nekem a te igéd szerint” elhangzásának köszönhetően született a Földre, hogy aztán egy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” kimondásával teljesítse be evilági küldetését.

bárcsak a Nagy Filantróp is mindenkor Isten országát keresné, legalábbis két shortolás között.

További érdekesség, hogy miközben itt az elmúlt hetekben tömegek csodálkoztak rá, vajon mit keresnek egyes emberek már karácsony előtt, sima hétköznap hajnalokon is a templomban („ekkora nagy a baj???” – mintha ez valami dzsinnhívő babonaszakkör lenne, ahol az ember az imához is ugyanúgy csak végszükség esetén folyamodik, mint a kolonoszkópiához), valójában a karácsonyi történet másból sem áll, mint hogy emberek Isten házába mennek, vagy pedig otthonukban, illetve a mezőn fölfelé figyelnek.

Zakariás bemegy a szentélybe, ahol az angyal szól hozzá; Erzsébet és Mária találkozásukkor nem egymás frizuráját dicsérik, hanem a Mindenhatót az ő irgalmáért; József nem issza le magát, hanem töpreng és tiszta fejjel hallgat az isteni üzenetre; a pásztorok Betlehemből hazatérve Istent magasztalják, ahelyett, hogy valamiféle korabeli szelfiket lődöznének, mutatván a világnak, hogy Én hol jártam, Én kit láttam – satöbbi, egészen Anna prófétaasszonyig, aki 84 éves özvegyasszonyként éjjel-nappal böjtöl és imádkozik, pedig háboroghatna is naphosszat, hogy itt fáj, ott fáj.

És a különös, hogy egyikük se tűnik ettől az égiekre figyeléstől boldogtalannak és besavanyodottnak: amikor a potenciálisan bármikor megkövezhető kismamából feltör, hogy „szívem ujjong megváltó Istenemben”, és amikor az agg Simeon a haláltól való rettegés helyett megnyugodva mondja, hogy „most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet”, akkor azért érezzük, hogy

mindennap, a világ végéig – csak ennek átérzéséhez nem árt odafigyelni rá és folyamatos kapcsolatban lenni vele, ahelyett, hogy az ünnep végén a fényfüzérrel együtt bepakolnánk a szekrény mélyére, nehogy zavarjon év közben. De természetesen mindezek átelmélkedése nélkül is ugyanolyan finom a bejgli, nem arról van szó – csak rögzítsük, mielőtt megint jönne az értetlenkedés, hogy minek az a sok ima egy szimpla kereszténynek.

Kis Szent Teréz mondta állítólag, hogy „Jézus nem kér mást, csak ráhagyatkozást és hálát”. Márpedig ha mi annak idején rendszeresen felujjonghattunk, megkapván, amit a Jézuskától kívántunk, akkor elég ciki, ha cserébe a kis Jézus évről évre hiába várja, hogy végre ő is megkapja az ajándékát. Pláne, mivel még pénzbe se kerül.

A nyitóképen a gyöngyösi Szent Bertalan-templom főoltárja látható (MTI/Komka Péter)