Mit tudunk és mit nem a magyar őstörténetről?

Nyitókép: Honfoglalás kori harcos rekonstrukciója (Boldog Zoltán rajza)

Érdekfeszítő tudomány-népszerűsítő előadást tartott nemrég Sudár Balázs a magyar őstörténetről a Magyar Tudományos Akadémián. A történész és turkológus fontos kérdéseket érintett történészi szempontból korunk tudományos slágertémájával kapcsolatban. A szakember beszélgetőpartnere, az est moderátora Mende Balázs paleoantropológus volt, az Archeogenomikai Intézet munkatársa, aki a bevezetőben kiemelte: „száz százalék tudományról” van szó a területtel kapcsolatban, legalábbis ebben bíznak.

***

Sudár Balázs a Magyarok a honfoglalás előtt című előadás elején kiemeli a komoly társadalmi érdeklődést a téma iránt és az indulatokat, amik őstörténetünket és a kutatásokat övezik. Mindennapi használati tárgyainkban és ezer másban tetten érhető ez a fokozott figyelem, mondja.

teszi fel a kérdést.

Szerinte az európai kultúra eleve nagy értéket tulajdonít a múltnak, ami nem jellemző minden kultúrára. A múlt kiemelt pontja a kezdet, imádunk a kezdettel foglalkozni: születésnapok, évfordulók, és így tovább. A kezdet azonban túl is mutat önmagán: ott egy rejtett gondolat, hogy a kezdetben benne rejlik a jövő, mintegy meghatározza azt.

Jól állunk a kezdetekkel, mondja Sudár. Az államiságunk, a lakóhelyünk és a civilizációs hovatartozásunk is egy jól elmesélhető történet, egyben van, egy bizonyos időszakra vezethető vissza, szerencsések vagyunk. A magyar történelemnek tehát nagyon jól megvannak a kezdetei, summázza a történész, de ez nekünk nem elég.

Miért nem elég az ismert kezdet?

Sudár Balázs szerint számos ok miatt nem elég a fenti kezdet.

tehát akkor a szkítákhoz is közünk van. Mindegy, hogy ez igaz vagy nem igaz, ez a történelmi tudatnak nyolcszáz éve része. A másik ok érzelmi: a Kárpát-medencei etnikumok egymáshoz való viszonyában kereshető, amit Trianon mérgesített el még jobban. Beindult egy verseny, hogy ki jött ide korábban, mintha azzal valaki is előbbre lenne, jegyzi meg. Történészi okok is fölbukkannak, itt az a kérdés, hogy honnan ered a nomád háttér.

A nyelvi probléma is megkerülhetetlen: 3500 éves nyelvi múltról biztosan beszélhetünk, 1200 éves az ismert történelem, de mi volt közben?

szögezi le Sudár, 3500 éve elvált a nyelvrokonoktól. Van egy markáns történetünk arról, hogyan kezdődik el a mostani világunk, de számos jel visszamutat a korábbi időszakba. Nem az ősködből vált ki tehát a magyarság 1200 éve, mondja.

Hogyan ismerhetjük meg a múltat?

Írott forrásaink a honfoglalás előtt ötven évig látnak vissza az időben, fejtegeti a turkológus – természetesen föl kell használnunk a nyelvészet, a régészet, az antropológia és a genetika eredményeit is. Bizonyos tudományágaktól bizonyos típusú válaszokat várhatunk, mert abban kompetensek, arra valók. Ezeket közös nevezőre kellene hoznunk, hidat kellene vernünk a tudományágak közé, emeli ki Sudár Balázs. Ha a magyarság történetét akarjuk megtudni, akkor a nyelvészeti kutatások tudnak-e valós eredményeket adni, vagy nem? Össze tudjuk-e kötni ezeket? Ezen még dolgoznunk kell, mondja.

Nemrég elhangzott, folytatja, hogy itt már történeti kérdés nincs, minden csontot lerágtunk. Sudár Balázs azt gondolja, ez nem így van. Szerinte

azért, mert ezeket a forrásokat úgy használjuk, hogy a legalapvetőbb módszertant sem alkalmazták rajtuk.

Minden más korszaknál ez működik, csak az őstörténetnél nem. Nem szakszerűen vannak feldolgozva a források, mondja. A szövegek értelmezését sokszor nem történészek végzik el, ami nem segít. Másrészt ezeket a szövegeket kiszakítják a közegükből és más társtudományok illusztrációjaként szolgálnak.

Sudár Balázs az előadáson

A muszlim források nem Árpád honfoglalóiról szólnak

A legfontosabb forrásaink a bizánci és a muszlim források, valamint a magyar krónikás hagyomány, amit Árpád-házi belső hagyománynak is nevezhetünk a történész szerint. Először a muszlim forrásokról, az ún. Dzsajháni hagyományról beszél Sudár Balázs: elmondja, hogy új kutatásaik szerint a művek földrajzi horizontja alig terjed túl a Volgán, a szövegek történeti kontextusa a 9-10. század fordulójára utal, és egy keleten maradt magyar néprészről szól, nem Árpád honfoglalóiról, akik ekkor már a Kárpát-medencében voltak. Ez azt jelenti, hogy

Vagyis a Dzsajháni hagyomány egész egyszerűen nem közvetlenül a magyar őstörténet része.

Mit jelent ez az átértelmezés az eredményekre nézve? Egyrészt veszteségeket hoz, bár eseménytörténetileg nem nagyokat, tudjuk meg. Fontos, hogy a kettős fejedelemség a kendével együtt nem igaz a honfoglaló magyarokra, sőt, maga a kettős fejedelemség rendszere sem volt jelen a keleti magyaroknál Sudárék szerint, hanem egy fejedelem volt, akit Gyulának hívtak.

A másik dolog a magyarok létszáma: 20 ezres hadseregről van szó, de a szöveg tulajdonképpen arról szól, hogy létezik ott a bolgárok mellett egy erős hadsereg, akikre figyelni kell – a többi csak spekuláció a keleten maradt magyarok létszámára. A nyereség az előadó szerint több, mint a veszteség, ha történetileg nézzük:

A három forráscsoportból tehát az egyiket most kiírtuk a közvetlen magyar őstörténetből, hangzik el.

A bizánci források korábbi időszakra vonatkozhatnak, mint eddig gondolták

Bíborbanszületett Konstantin munkássága a másik fő forrásunk, amit komoly elemzésnek vetettek alá nemrég magyar kutatók, erről mi is írtunk.

Sudár fő következtetése a könyv alapján, hogy egy bizonyos dosszié-elv sajátosságai miatt (egy bizonyos témáról a bizánciak évtizedekig gyűjtöttek információkat, beletették egy dossziéba) a korai magyar történelemre vonatkozó forrás valószínűleg 9. század végi lehet. Ez ellentmond az eddigi elképzeléseknek, miszerint a 10. század közepéről esik szó a műben, de nagyon logikus, hiszen

Mivel kizárólag a magyar-kazár kapcsolatokról van szó, és mindig a „kazárok felé lejt az asztal”, ezért elképzelhető a történész szerint, hogy kazár informátor áll a bizánci szövegek hátterében. A turkológus azt is elmondta, hogy a történet hihető, hiszen összeegyeztethető a sztyeppetörténeti ismeretekkel.

Álmos és a másik hat vezér, a Képes krónika illusztrációja

A nép alakulása a sztyeppén

Sokan úgy képzelik, hangsúlyozza Sudár Balázs, mintha a magyarság mindig is létezett volna, és csak történtek volna velük a dolgok. Ugyanakkor a sztyeppei párhuzamok, népalakulások mást mutatnak. Szerinte inkább „sztyepei legóról” beszélhetünk, ahol különféle kockák vannak, összeállnak, majd összedőlnek. és valaki megint újraépíti őket, ugyanazokból a kockákból.

Hozzáteszi: az egész a hatalomról, a potens, tehetséges vezetőről szól, a fogyásról és a bővülésről. Sok esetben „a nép egyik fele elmegy, a másik ott marad”, fogalmaz. Ezek a részek pedig tartják egymással a kapcsolatot, erről a bizánci források is írnak. Így lehetett Hunor és Magor esetében is.

Ha így nézünk rá egy közösség történetére, akkor különféle, széttartó szálak alakulnak ki. De melyik szálhoz, csoporthoz kötődhetett például a magyar nyelv? Fogalmunk nincs, mondja Sudár. Vagy megvizsgáljuk a genetikai állományt? Nagyon jó, de melyik közösséghez tartozott az a genetika? Melyik csoportoknak lehetett magyar tudata? Nem tudjuk.

Az Árpádok réges-régi uralkodócsalád lehettek

„Az Árpádokkal rengeteg baj van” – fogalmaz a történész. Először is fogalmunk sincs, melyik törzsből származnak. A magyaroknak nem voltak korábban vezetői, ezt mondja a magyar és a bizánci hagyomány is. Ehhez képest az Árpád-háznak van egy uralkodói hagyománya, azt mondják, hogy királyi házból származnak: Ménrót egy szkítiai uralkodó volt. A források is ezt az uralkodói hagyományt erősítik.

Az uralkodás mint szaktudás nagyon fontos. A környéken akkoriban nem voltak példák, amit az Árpádok le tudtak volna másolni: nekik ezt a tudást össze kellett valahol szedni.

A sztyeppetörténet alapján az nem úgy megy, hogy valaki magától nagyon ügyes és megoldja. Ellenkezőleg: menekült királyfiak, hercegek, miniszterek rendeznek össze közösségeket a velük hozott tudás birtokában. Itt is erről lehet szó:

Az Árpád-ház férfi neveiről elmondható, hogy különös nevek és nincs domináns csoport. Ami érdekes, hogy éppen magyar nyelvű nevek nincsenek a családban. A Turulról: a madár nem ismert, a szó, illetve a név azonban az oguzok körében tűnik fel, akárcsak a madárszimbolika.

A szkepszis az őstörténetben

Ezt követően Mende Balázs veszi át a szót és a szkepszis szerepéről kérdezi Sudár Balázst. A turkológus kifejti: meg kell tanulnunk kimondani, hogy nem tudjuk. Ugyanakkor

magyarázza. Hiszen lehet, hogy egyszer csak kapok egy olyan információt, ami kiválasztja a lehetőségek közül a megoldást.

Mende Balázs elmondja: úgy látja, hogy egyre tisztul a kép, a regényes elemek visszaszorulnak. Sudár úgy reagál, hogy a korszellemnek rendkívül fontos szerepe van abban, hogy mit fogadunk el és mit nem. Más korszakok máshogyan csodálkoznak rá a történelemre, és az új szempontok szerint már kilóg a lóláb – ez természetes a kutató szerint.

Beszélhettek-e magyarul a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt?

A moderátor fölteszi a kérdést: beszélhette-e nagyobb embercsoport a magyar nyelvet a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt? „Ennek megválaszolására egyszerűen nincsenek forrásaink” – rögzíti Sudár Balázs. Hozzáteszi:

Már a sztyeppei népeknél is egyértelmű: amikor a muszlim források például török népekről beszélnek, akkor politikai fogalomról van szó, nem pedig etnikai és különösen nem nyelvi vonatkozásokról.

Sudár Balázs szerint amit gondolni szoktunk, hogy a magyar nyelvet „Árpádék hozták a Kárpát-medencébe”, a magyar politikumnak és a magyar nyelvnek egy önkényes összekapcsolása, amit persze kizárni sem lehet.

A honfoglalók története a többi sztyeppei nép történetére hasonlít, mondja Sudár. Ami különös, az az, hogy magyarul beszélünk.

A magyar nyelv egy lakott területen meg tudta őrizni a pozícióit, sőt, bővíteni is tudta – ez kivételes a sztyeppetörténetben.

Szerinte azonban mindez nem a magyar nyelv különlegességét jelzi, hanem a nem tudásunkkal lehet összefüggésben: nem tudjuk, hogyan történt. A magyarság nem egy különleges nép, mondja a turkológus. Amit látunk, azt másoknál is látjuk, csak ott esetleg részletesebben: ezért ha másoknál megértjük, hogy működik valami, azt a tudást talán a magyaroknál is alkalmazhatjuk. Ilyen például a törzsszövetségek működése.

Magyar jellegű (Szubbotci-típus) temetkezés leletanyaga Korobcsino lelőhelyről

Az archeogenomika színre lép

Az Archeogenomikai Intézetben dolgozó és ott komoly eredményeket elérő Mende Balázs az őstörténeti kutatásokba berobbanó genetika szerepéről is kérdezi a történészt. Mennyire valós, hogy a genetika majd megmondja a „tutit” és megoldja a magyar őstörténet problémáit? Sudár itt újra hangsúlyozza, hogy föl kell építeni a hidakat a tudományok mögött. Szerinte a fő kérdés, hogy az archeogenetika szállít-e olyan információkat, amivel ő mint történész történelmet tud majd írni. Az archeogenetika elsősorban az emberiség genetikai történetét mutatja meg, mondja, ami az ember biológiai oldalának a története. A történettudomány által elemzett történelem viszont az ember mentális, pszichés oldalát vizsgálja.

Fölvázol egy szituációt:

mondja, majd kifejti: az identitástudat gyorsabban változik, mint a biológiai szerkezet. A genetika viszont egy csomó dolgot ki tud majd zárni, szűkíti a lehetőségeket, tette hozzá. Úgy látja, az archeogenetika megtalálja majd a pontokat, ahol hasznosan hozzá tud szólni a történeti kérdésekhez. Ez már működik is „kicsiben”, például rokonokat fedeztek föl az Urál és a Kárpát-medence között.

Ki van „elöl”?

Amikor valaki magyar őstörténeti összefoglalót ír, fejtegeti Sudár, abból világosan látszik, ki a régész, ki a történész, ki a nyelvész: teljesen más történetet írnak, másra érzékenyek. Nincs elöl senki, mondja.

Az archeogenetika és a régészet rengeteg új eredményt jelentett be mostanában, szerinte ők, a történészek is elkezdték az új információk nyilvánosságra hozását: most majd meglátják, hogy ebből mi lesz.

Mi van a hunokkal?

Hallgatói kérdésre válaszul Sudár Balázs a hunokról is beszél. Történészként elmondta, hogy a magyarság történetében a történéseket 850 előtt egyszerűen nem látjuk, a magyar krónikás anyagban viszont valóban szerepel a hun hagyomány. „Ezt szokás nem komolyan venni, én komolyan veszem” – rögzíti. Szerinte azért érdekes, hogy a magyar krónikások a hunokkal jönnek elő mint ősökkel, mert senki más nem csinálja ezt. Azonban

mondja Sudár, hanem egy kettészakadt népről beszélnek, amelyiknek az egyik ága bejött a Kárpát-medencébe és ott elpusztultak: ezek a hunok. A második hullámban jönnek be a magyarok, mondják a krónikások, és nem hun testvéreket találnak itt, hanem ellenségeket, akiket leigáznak. Az Árpád-ház tehát nem tekinti magát ilyen szempontból Attila leszármazottjának, összegez az előadó.

A másik defekt a rendszerben, fűzi hozzá, hogy az időviszonyok sincsenek rendben a krónikások hun-magyar leírásaiban. Sok a maszatolás, semmi sem tiszta.

Úgy véli, először van a politikai hatalom, a politikai keret, amit egy erős vezető kialakít, és ha ez elég szilárd, akkor a csatlakozott vagy belekerült népeknek ki fog alakulni a közös tudata, és kialakul a közös hagyományrendszer. A hagyományokat sokszor innen, onnan szedik össze.

Attila és az afgán migránsok

Szerinte a hun hagyomány is sokféleképpen bekerülhetett az Árpád-házi hagyományvilágba, de nem véletlenül: van mögötte valami, amiért ezt csinálják. A történész arra jut, hogy Attilát választani ősnek Európában olyan, mintha az afgán és szíriai migránsok Németországban kitalálnák, hogy csatlakozni akarnak az országhoz, ezért Hitlert választanák az ősüknek.

− fogalmaz Sudár, tehát erős oka kellett, hogy legyen a korabeli magyaroknak Attilát választani. Azt viszont nem tudja, hogy mi volt ez az ok, ismeri be.

Mende Balázs a hun-magyar témára reagálva, a genetika szempontjából kifejti: ha „hunt” keresünk, akkor karakterizálni kell, hogy genetikai értelemben és a lokalitás tekintetében kiről beszélünk.

mondja. A szakember lényegében leszögezi:

Kiemeli: az, hogy legyen bármilyen hunnak nevezhető genetikai mintázat egy honfoglalóban, annyira természetes, mint „bármelyikünk genetikai változatossága itt a teremben”, hiszen ez a mintázat a bronzkor óta megtalálható az Urálnál, amerre a magyarok ősei is jártak. De az, hogy politikatörténetileg és sztyeppetörténetileg ez a honfoglaló visszavezethető legyen Attila egyik hunjára, szerinte nem megoldható.

Attila hun király és Leó pápa találkozása a Képes krónika nyomán