„Addig tart a civilizációnk, amíg vannak könyveink” – Farkas Attila Márton a Mandinernek

***

Hogy van?

Egyszerre szarul és remekül. Világvége-hangulatom van, az pedig felettébb rossz érzés, viszont segíti az intenzív befelé fordulást és a számvetést, illetve nehezíti az önáltatást. Alapvetően szorongó alkat vagyok, belül egy nagy görcs. Gyerekkorom óta képtelen vagyok megszokni ezt a világot, nem véletlenül szeretem Kafkát, és röhögök hangosan a legelborzasztóbb novelláin. Mert pontosan értem, miről ír. Na, erre az alapra épülnek rá az aktuális privát bajok, van belőlük most pár, aztán arra rétegződik a világ jelenlegi állapota és hangulata, benne a magyar társadalomé. De tudjuk, hogy a vak szorongás igazából öncélú, és pillanatok alatt bármiben megtalálja a tárgyát. A szorongónak bármi jelenthet okot, ürügyet, apropót a szorongásra. 

Hogyan kötött ki a keleti doktrínáknál, illetve konkrétan a buddhizmusnál, amit nemcsak nagy odafigyeléssel és immár hosszú ideje tanulmányoz, hanem – ha jól tudom – intenzíven gyakorol is?

A válasz részben és implicite elhangzott: a szorongás a legdirektebb és legjobban tanulmányozható kifejeződése annak a buddhai igazságnak, miszerint a lét szenvedéstermészetű, és a dolgok, a világ merő üresség.

De azért nehéz kérdés ez, mert igazából nincs olyan, hogy „a buddhizmus”, annyira eltérő buddhista irányzatok és iskolák léteznek már több mint kétezer éve. Ha pedig a gyakorlás alatt olyasmit ért, hogy rendszeresen vagyok lótusz- vagy féllótuszülésben, és borulok le színes keleti szobrok és képek között, akkor nem mondhatni, hogy gyakorlok. Sokkal inkább gondolkodó vagyok, aki számára nem annyira a módosult tudatállapotok, vagy az elme meditatív lecsendesítése ad választ – noha természetesen volt részem ilyen tudatállapotokban, nem is egyszer –, hanem a bepillantások, rájövések, felismerések.

Mire döbben rá?

Elsősorban a tudatunk természetére. A világban való benne-létre. A külső valóság és a belső világunk közti, olykor furcsa, olvadékony határvonalra,

– ami persze nem szolipszizmust jelent, mielőtt ezt valaki itt félreértené. Pusztán csak annyit, hogy nem tudunk még érzékelni se nem-szubjektíven, nemhogy gondolkodni. Mert milyen objektív külső, tudattól független valóság az, amelyet minden létforma máshogy érzékel? Na mindegy, amikor megkérdezik, hogy buddhista vagyok-e, akkor óvatosan, korrektkedve azt szoktam felelni, hogy „a buddhizmus nagyon közel áll hozzám”. Valójában az egzisztencializmus és a misztika mint olyan áll közel hozzám, s ennek a buddhizmus az egyik archaikus és megnyugtató megnyilvánulása. 

Nem voltak nagy „kizuhanásai”, vagy akár – horribile dictu – ateista korszakai? Mindig is nyitott volt a természetfelettire? 

Hogyne. Amióta az eszem tudom, sőt, már az előtt. A legkorábbi emlékeimben intenzív az az állapot, hogy személytelenül figyelem piciny kori önmagam, mintha valaki még nem azonosult volna azzal a testtel teljesen, és várja, hogy most mi lesz. Olyasmi, mint a deperszonalizációs élmény, csak ez utóbbiban az ember legbensőbb lénye, a „szemlélő alany” leválik a hordozójáról, magáról a testtel azonosított személyről, itt pedig még nem csatlakozott rá igazán. De édesanyám szerint már babaként elbűvölve bámultam a csillagos égre, belefeledkezve, mintha hipnotizált volna, és bizony a határtalan messzeség, az égűr vonzalma a temérdek idő érzésével sokszor visszaköszönt az életemben, álomban és éberlétben egyaránt. Hosszú ideig azt hittem, ez mindenkivel így van – aztán csodálkoztam, hogy sokak számára teljesen érdektelen az űr, vagy épp kifejezetten ijesztőnek találják.

Ateizmus? A buddhizmusban elvileg nincs teremtő Isten és nincs teremtés sem. Akár ateista vallásnak is lehetne nevezni elsőre, ha persze a későbbiekben – mind a népi vallásosságban, mind az elit bölcseletben – ne jelentek volna meg a transzcendensnek olyan formái, illetve megfogalmazásai, amelyek, ha lehántjuk róluk a kulturális nyelvet, illetve szimbólumrendszert, kísértetiesen emlékeztetnek a nyugati misztika számos eszméjére. Nálam egyébként

mivel azt látom, hogy az ateizmus is képes valláspótlékként megnyilvánulni, sőt, egészen otromba valláspótlékként – hanem a szellemi szintek között.

Például az ateista Camus, Schopenhauer, Wittgenstein bizonyos gondolatai sokkal közelebb állnak hozzám, mint számos vallásos okfejtés. Ugyanakkor annyira csodálom a keresztény misztikát, főleg Eckhart mester, Heinrich Seuse és Keresztes Szent János gondolatait – sokszor fordulok hozzájuk „vigaszért” is –,  hogy ateistának egyáltalán nem vagyok nevezhető. Bizonyos kérdésekben pedig agnosztikus vagyok.

Voltak úgymond korszakaim, például egy időben faltam a kognitív tudományok filozófiai diskurzusait, de akkor is spirituális lénynek tartottam-éltem meg magam. Ez állandó volt. Persze amit „spiritualitásnak” nevezek – hozzátenném: jobb szó híján –, az nem a „vallás”, „vallásosság”, „vallási élet” szinonimája nálam. Ez inkább a lét legalapvetőbb kérdéseire adható válaszok keresése és a szakadékos mélységekbe való bepillantási kényszer, a szubjektum halhatatlansága iránti vágy. 

A nemrég megjelent Patandzsali-kötetet eddigi élete fő művének nevezte – noha a Jóga-szútra a hindú hagyomány egyik alapszövege.

Ez a szöveg szerintem az egyik legtisztább, legelemibb, leglecsupaszítottabb megfogalmazása a spiritualitásnak, és emiatt annyira egyetemesnek tetszik, hogy képtelen vagyok szimplán egy hindú szövegnek érzékelni, noha olvastam természetesen egy halom értelmező fordítását, és egy halom szakirodalmat is hozzá. Nem nagyon tudok más olyan szöveget, amelyben ennyire kevéssé lennének jelen a korhoz, helyhez, illetve kultúrához kötődés megnyilvánulásai. Ezzel függ össze az is, hogy a Jóga-szútra nem jógakönyv – hangozzék ez bármennyire furcsán is. Alapelvek vannak benne, nem konkrét gyakorlatok leírásai. De ezekről részletesebben írunk az előszóban és a bevezetésben. A szútrákhoz írt kommentárjaimban lényegében összegeztem mindazt, amit a spiritualitással kapcsolatban tudok vagy gondolok, tapasztaltam vagy sejtek, illetve vélelmezek. 

Magyarországon sokakat a hamvasi írásművészettel való találkozás – avagy Hamvas sokszor emlegetett „atmoszférateremtő ereje” – indított el a szellemi úton. Önre milyen módon hatott? Mennyire volt – illetve van ma is – Hamvasnak fontos szerepe az életében?

Mondanom se kell, hogy én is ezek közé tartozom, bár az, hogy ő indított volna el a szellemi úton, nem igaz, mert sok olvasmány, de leginkább furcsa álmok és gondolatok indítottak el, vagy inkább: a világra jöttem maga. A Világválság című esszé volt az első, amit olvastam tőle; csak úgy a kezembe került, mert szerettem a Gondolkodó magyarok sorozatot, és faltam mindent, ami nem marxizmus-leninizmus. De akkor még nem tudtam, ki is az a Hamvas Béla. És kifejezetten unalmas írásnak találtam. Aztán '85-ben megjelent a Karnevál, közvetlenül előtte olvastam pár gépelt cuccot, akkoriban ugyanis így terjedtek a nem nagyon futtatott szerzők holmijai. A Karnevál már ütött rendesen, és egy-két esszéje is.

Máig nagyon kedvelem Hamvast, de elsősorban írónak tartom őt, illetve tág értelemben vett gondolkodónak. A rám tett hatása óriási, de az az igazság, hogy ha különféle ősi kulturális hagyatékokat akarok böngészni, inkább a szakirodalomhoz nyúlok. Persze ma is elő-előveszem és idézem őt. A Karnevál és az Ugyanis című kisregénye mellett a Patmosz első kötetét tartom a legjobbnak, mert ott brutálisan őszinte – semmi elandalító szellemi önáltatás. A Scientia sacrát és a Mágia szútrát pedig pont ezért inkább a rosszabb írásai közé sorolnám azok közül, amiket olvastam.

Nekem az a Hamvas a mérvadó, aki a magyar társadalomról, a háborús pszichózisról, a totalitárius államról, a szorongásról, vagy éppen a rántottlevesről ír, nem az ősi Egyiptomról vagy a jógáról. De ha szépirodalomként olvasom ezeket, akkor rögtön másnak hatnak. És Hamvas műveltsége, amin csak emelt nehéz élete, vitán felül áll. 

Nem mellesleg ő is készített egy Patandzsali-fordítást.

Egy csomó fordítását olvastam, de speciel ezt nem. Sőt, megvallom, ezidáig nem is tudtam róla, hogy lefordította a Jóga-szútrát. De visszautalnék az előzőekhez: inkább Hamvas saját gondolatait szeretem olvasni, mintsem a fordításait. Persze itt is vannak kiváló alkotások, hiszen műfordításokról beszélhetünk, mint amilyen például Weöres Sándor Tao te King-je. Végső soron egy műfordítás is saját alkotás. Hamvas Böhme-fordításai például lenyűgözőek. De ezeknél engem mélyebben érint, amikor a huszadik századról beszél. És ezek az írásai csöppet sem kevéssé szellemiek, vagy ha úgy tetszik: spirituálisak, mint azok, ahol a szakrális hagyományokról értekezik.

Pontosan hogyan épül fel a kötet, milyen szerkezeti rétegeket, illetve hangnemeket, megközelítésmódokat találni benne?

Nagyon egyszerűen épül fel. Követjük magának a szútrának a felépítését, és az egészhez írtunk egy előszót – melyben azt beszéljük el, hogy miért és milyen szellemben is készítettük el ezt a könyvet –, illetve egy bevezetést, amely bevezet a témába, és annak főbb fogalmaiba. Utána következik maga a szútra, mely 196 mondat; ezeket – a hagyománynak megfelelően – egyenként kommentáltunk. Jómagam írtam hozzá magyarázatot, a szerzőtársam, Tenigl-Takács László – alias Gópála – pedig vagy erre reflektált, vagy írt egy sajátot.

Patandzsali műve négy részre tagolódik. Az első tisztázza a jóga fogalmát, és a tudattal, annak állapotaival, valamint az elmélyedéssel foglalkozik. A második rész az önismeretről, az etikáról és annak gyakorlatáról szól, mert az etika nem öncélú, hanem a megvilágosodást szolgálja. A vége felé pedig a meditáció alapelvei következnek. A harmadik rész az úgynevezett csodálatos képességeket és misztikus tapasztalatokat tagolja, amelyeket mi bizony racionalizálunk. Azt hiszem, ha valaki kézbe veszi a könyvet, ennél a résznél nagy meglepetések fogják érni. A negyedik, s egyúttal a legnehezebb, legenigmatikusabb rész arról szól, hogy a mindegyikünk leglényét képező puszta szubjektum miként válik le és szeparálódik el az időtlenségben minden tárgyától, a világtól, a testtől, de még magától a tudattól is, mert a tudat bizony nem azonos a szubjektummal. Mindezeket azonban most hadd ne magyarázzam, hiszen majd négyszáz oldalon át magyarázzuk. Aztán van egy kis nyelvtani rész, mely arra hivatott, hogy bárki lefordíthassa magának a szútrát.

mivel mindig hozzáfűzi a magáét mindenhez, amit elolvas, akár tudja, akár nem – hát most tessék ezt komolyan venni.

A hangvételünk személyes, tegezzük egymást és az olvasót, egymásnak beszélünk, olykor csak magunknak. Alapvetően meditatív a könyv, az írása is meditációs praxis volt, lehet, hogy az olvasása is tud az lenni. Az informatív része a szakirodalom, de az igazi tudás része – vagy inkább rétege – azonban a személyes tapasztalások, felismerések, melyeket nyugati filozófiai és irodalmi példákkal is illusztrálunk, nem csak keletiekkel. Ugyanakkor az egész erősen buddhista alapokon nyugszik.  

Igen, a könyvbemutatón is hangsúlyozta, hogy a kommentárjaik olykor egészen személyes hangvételűek. De mit jelent ez esetben a személyesség? És miért érezték szükségesnek, hogy – az elemzések, értelmezés(kísérlet)ek mellett – ezt a tónust is megjelenítsék a kötetben?

Mert ha az ember gondolkodóként, útkeresőként és megismerőként ír, akkor azt minden esetben személyes hangvétellel kell hogy megtegye, mert csak így tudja élővé tenni és átadni a gondolatait. Másfelől nyilvánvalóvá akartuk tenni: nem objektív igazságokat írunk itt le tárgyilagos módon. Nem tudósokként, hanem szellemi emberekként nyilvánulunk meg. Egyébként mindettől függetlenül:

Ez a világ egyik legnagyobb szélhámossága.

Még a természettudományokban sincsen meg az az objektivitás, amit az iskolában tanítanak róla, és amivel próbálják misztifikálni és uralmi tényezővé tenni. Egy komoly kutatást is számos faktor befolyásol – például hogy mi a célja, ki adja rá a pénzt, meg aztán mik az akadémista közeg hagyományai, elvárásai stb. –, és amikor a számadatok leírásra kerülnek, máris ott a nyelv, a fogalmiság csapdája, és persze az okfejtésbe csempészett személyes szándék, amit magyarázatnak nevezünk. A legobjektivistább viták és párbeszédek is mélyen érzelmi alapúak. A bölcsészet esetében ez duplán érvényesül, mert a szellemtudományoknak eleve nem kellene a hard science-t majmolnia, a nem magyar nyelvekben nem véletlenül nem is nevezik a bölcsészetet tudománynak. Ez a tudományos objektivitásra törekvő bölcsészet kicsit olyasmi, mint amikor az ezomezo városi varázsló ingával diagnosztizál meg aurát mér, de felveszi ám a fehér köpenyt és diagramokat gyárt, hogy orvosnak nézzék. Ezért aztán egy ideje csak és kizárólag minden ízében vállaltan szubjektivistaként vagyok hajlandó megnyilvánulni, szigorúan a köznapi nyelvet szem előtt tartva. 

De van még valami:

még akkor is, ha az értelmező egy tradicionális iskolához kötődik. Nem volt ez máshogy a régi Indiában sem. Viszont ha a kommentátor nagyon mereven tartja magát az iskolához, a szövege igen hamar sablonos és közhelyes lehet, szélsőséges esetben halott szöveg, ami csak üres formulákból áll. Lehet ilyen buddhista és hindú szövegeket mint „tanításokat” olvasni tömegével. Elképesztően egyformák. Ugyanakkor a személyességnek, meg a mindenfelé való, rossz értelemben vett „nyitottságnak” is vannak határai, és ha azt túllépjük, igen hamar a kőkemény gagyiban találjuk magunkat. Ilyenek például a New Age-es ezomezo interpretációk. A kettő között lehet egyensúlyozni.

És hogyan lesz mindebből – egy alacsonyabb szinten, közéletileg-politikailag – baloldaliság?

Hogy lesz egy spirituális figura balos? Nincs erre szabály. Visszakérdezhetnék: hogy lesz a buddhizmusból jobboldaliság? Mert ugye ilyen is van, sőt. Hát úgy, hogy a buddhizmust az adott fazon a hagyományokkal és egyebekkel köti össze, és máris tradicionalista. Ha viszont a szenvedő lényekkel való együttérzésre fókuszál, ami ugye a buddhizmus egyik alaptétele, abból könnyen következhetnek humanista, vagy épp környezetvédő reflexek. A buddhizmus egyébként Keleten inspirált, sőt kitermelt progresszív mozgalmakat. Nemcsak a szenvedésen való enyhítés elve és gyakorlata hozott magával szociális eszméket, de a mértéktartás, a világ nem elpusztítása, nem felélése, a nem ártás elve, valamint egy másfajta boldogság keresése és egyebek is létrehoztak egy csomó ilyesmi gyakorlati konklúziót. A buddhista közgazdaságtan – mert ilyen is létezik –  nagyon szorosan kapcsolódik a zöld mozgalmakhoz.

és most is csak annyiban van köze, amennyiben minden egyébhez, a napi gondjaimhoz vagy az esti tévénézéshez.

A buddhizmusom nem baloldali, és a baloldaliságom nem buddhista. E kettő két különböző létsíkon mozog. Eredetileg amúgy jobboldalinak tartottam magam, aztán rájöttem, hogy jobboldaliként is voltaképp baloldali nacionalista vagyok, nem több.

Hogyhogy?

Most hagyjuk a direkt politikai szempontokat, inkább a lélektani szempontokra összpontosítanék. Mindig volt bennem utálat a csordaszellem, a konformizmus iránt. Ezért nem bírtam többek közt a kádári közeget se. A jobboldaliságom se volt más, mint nonkonform attitűd, meg persze némi neveltetés. Amikor pedig a rendszerváltás után azt láttam, hogy hirtelen, máról-holnapra itt már mindenki vagy liberális, vagy jobboldali, és Marx a legnagyobb tabu szinte mindenhol, akkor beindult a dac. Akkor hát olvassunk csak Marxot! Ezt részben lehet infantilizmusnak, örök kamaszkodásnak tekinteni. Valójában ennek mélyén inkább egyfajta kényszeres egyensúlyra törekvés munkál. Jómagam nem bírom elviselni, ha nincsenek a dolgok egyensúlyban. Ha mindenki vagy ilyen, vagy olyan, és nincs kiegyenlítődés. Ezért vagyok inkább demokrata is, mint tekintélyelvű, noha nem vagyok hülye, pontosan látom a demokrácia összes hátulütőjét. A zsarnokság összes formája és fajtája viszont az egyensúly teljes felborulása, mondhatni a kozmikus harmónia sérülése. Az igazságtalanság is a mérleg serpenyőinek kimozdulása. És ezért nem szívlelem az elfogult, egyoldalú, egyszempontú véleményalkotást. Felborult egyensúly, ami mellesleg gyakorta primitivizmus. A komplementer látásmód híve vagyok. Megérteni a különböző szempontokat, együtt, egyszerre, még ha azok egymásnak ellentmondanak is. Az egyoldalúság, a fanatizmus, a rossz értelemben vett „elköteleződés”, mindez az értelem, a szellem lefokozódása, vagy olykor teljes hiánya. Hamvas is írt erről elég jókat.

Értelemről van szó, és a szellem szabadságáról. Aki mást kizár, az magát zárja be. Na, ennek már van némi köze a buddhizmushoz. Ja, és sokszor képviselek pont emiatt nem baloldali álláspontokat is közéleti vitákban.

Laár András – aki egy ideig tanártársa is volt a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán – többször elmondta, hogy számára az abszurd humor a buddhista praxis hétköznapi támasztékának, sőt alkalmazásának tekinthető. Az ön életében is létezik efféle közvetlen kapcsolat a buddhista út megvalósítása és a – sokszor radikálisan cinikus, már-már nihilistának tűnő – közéleti-politikai megnyilatkozások között?

Ez utóbbira próbáltam célozni, talán kissé filozofikusra sikeredett. Szóval amikor azt érzékelem, hogy egy látásmód egyoldalú, és annak ellenpontját képviselem akár egy vita során, az bizony praxis. Nem a konkrét tartalom, az adott álláspont a fontos, hanem a kritikus, árnyalt gondolkodás.

Ez tűnik gyakran cinizmusnak vagy nihilizmusnak. Véleményt, álláspontot változtatni, és ebből akár sportot űzni, jó esetben azt eredményezheti, hogy az ember megszabadul mindenfajta ideológiai, világnézeti béklyótól, viszont mindet megérti. Már ha ez egy tudatos meditációs gyakorlat, és nem szélkakaskodás. Ilyenkor a tudat alakváltásait, saját tudatának működését figyelheti meg a gyakorló. És ez már spirituális sík. Ennek a praxisnak az egyik válfaja a groteszk, kifordított látásmód, a szarkazmus és irónia, amikor mindenben a humorosat látjuk. Egyúttal ez a valóság lefokozása is: minden csak vicc, semmi sem komoly. Minden üres.

Ha ez a folyamat tovább tart a tudatban, akkor minden álomszerűvé válik, annyira nem lesz valóságos semmi. Most amúgy engem is húz ám le a valóság, és csöppet se viccesek a dolgok, amik körülvesznek, inkább csak egy ideális pozícióról, a törekvésről beszélek.

Ami Laár Andrást illeti, ő igen rég tanított a főiskolán, viszont baráti kapcsolatot ápolunk vele. Én nagyon kedvelem őt. Besenyő Pista bácsi komoly tanító ám. 

Mennyire tartja magát városi embernek? Vonzódik a természethez?

Világéletemben vidékinek tartottam magam, most is annak tartom, ugyanakkor

De az erdő iránti mély vonzalmam megmaradt. Ritka kincs, amikor elvonulhatok. Mostanában pedig már az is az, ha egy nagyobb sétát tehetek. Sajnos.

Nemrégiben hosszú videós interjút készített Kassai Lajos lovasíjásszal. Nem ragadta magával, nem inspirálta az általa megvalósított  „kivonulás”? Nem lenne könnyebb a városi környezetet végleg elhagyva foglalkozni a szellemiekkel?

Mivel láttam azt az irdatlan munkát is, amit Lajos beletett ebbe az idillbe, s amit sokan fel se tudnának fogni, nem, nem lenne könnyebb. A magamfajta puhány belebetegedne. (nevet) Pedig én még abban nevelkedtem, hogy szinte más se volt otthon, mint fizikai munka. Még olajkályhánk volt, az olajat kézikocsival toltuk a falu széléről, akárcsak a gázpalackot, mert csak '86-tól van nálunk gázvezeték. A gyeptéglákat meg az erdőből az udvarunkra árkon-bokron át, kilométereken. Telefon se volt, és autó is csak igen későn. Amikor apámnak rohama volt – súlyos asztmában szenvedett, abban is halt meg –, éjszaka kellett rohanni az orvoshoz, vagy a tanácsháza előtti kurblis telefonnal telefonálni Gödöllőre. Viszont nyaralás helyett állandó munka a házon meg a kertben. Mindent apám csinált, s vele én.

mert minden drága volt számunkra. Emlékszem, a kertünk kerítését is mi fontuk, apám által összebütykölt drótfonóval.

Vicces, de a katonaság kifejezetten pihenés volt, dacára a szívatásnak meg koránkelésnek. Ez utóbbit amúgy is megszoktam, amikor bejártam középiskolába, aztán dolgozni. És mindez épp csak közelít ahhoz, amit Kassai Lajos összemelózik, főleg, hogy én már lusta disznó vagyok, mert inkább szemlélődésben létezem, meg a fejemben, a rendszeres koránkelést már el se tudnám képzelni. Ugyanakkor azért az isaszegi kádárkockánk se igazán városi környezet. Kétlaki életet élek. De amúgy persze, igen vonzó lenne, ha valaki finanszírozná a városi környezet elhagyását, ideértve a családomról való gondoskodást is, és egy erdei házban, ahol gondnok is van, végleg a szellemi dolgokkal foglalkozhatnék. (nevet) 

A Magyarországon metafizikai tradicionalitásként ismert szemléletmód – ha jól értem – egyfelől „borzadállyal” tölti el; olykor viszont azt állítja, hogy éppen ez az egyik olyan szellemi irányzat, amelyet figyelemre méltónak, izgalmasnak tart. Honnan ered önben ez az ellenszenv – és honnan a vonzódás? És mit jelent ez az első blikkre különösnek ható kettősség?

Ironikus, hogy ez az irányzat kifejezetten rokonítható a szemléletmódommal, mármint spirituális síkon, de ennek egyszerű oka van. Az úgynevezett metafizikai tradicionalizmus egy modern városi, polgári irányzat. Gyökértelen értelmiségi útkeresők alapjában véve kispolgári irányzata. Alig van köze azokhoz az ősi tradíciókhoz, amelyekre hivatkozik. Ez nem leszólás a részemről, sőt. Nekünk nincs már erős, organikus tradíciónk, ezért mindenhonnan összeszedjük a közös elemeket, a közös alapokat, és keressük a közös metafizikai gyökereket.

Én ugyan voltam elsőáldozó, jártam templomba, minden felmenőm katolikus volt, de már a szüleim nem voltak vallásosak, és a nagyszüleim se mind. Szóval ezen a szinten nincs neheztelés. Ráadásul a tradik fasza dolgokat is kiadtak magyarul, például Ueda Eckhart-könyvét, vagy Pico della Mirandolát. Ez már jó értelemben vett missziós tevékenységnek is nevezhető.

A neheztelés részemről a habsburgizmus miatt volt, minthogy én a szabadságharcos-kuruc hagyományban nevelkedtem. De ez esetben is csak azért, mert ennek a jelenségnek van egy mélyebb jelentése, vagy még inkább: jelzése, jelesül a magyar politikai nemzet halála, felbomlása. Ez a fajta royalizmus ugyanis a nemzet posztmodern dekonstrukciója, ráadásul mindenféle olvasmányokból meg hallomásokból táplálkozva, egymást hülyítve, jobbára totál gyökértelen keresők részéről – akik egy része idővel kinövi a tradiságot –, vagy éppen olyan sérült emberek részéről, akik azzal állnak bosszút a magyar nacionalizmuson, hogy ők az igazi, valódi jobboldaliak.

Noha itt nem volt olyan az elmúlt 150 évben, hogy egy egész csoport, sőt irányzat elkezdje a legdurvább módon szidni a nemzeti hősöket és eseményeket, akiket, illetve amiket minden létező politikai oldal igyekezett integrálni, a szélsőjobbbtól a horthystákon, liberálisokon, szocdemeken át a kommunistákig. Mondanom se kell, hogy az eredeti legitimistákhoz sincs ennek semmi köze, ilyen dumákat azok se nyomattak, hiába voltak Ferenc József vagy IV. Károly hívei. Rákóczit, Thökölyt a monarchia idején hozták haza, dísztemetést és nemzeti kegyhelyet kaptak, mint Kossuth. Boldog IV. Károly Petőfi verseket is tanult, mert az a magyar kultúra integráns része, ahogyan a szabadságharcos hagyomány is organikus – szemben az összeolvasott és a magyar történetre erőltetett evoliánus fantáziákkal.

A hazai tradicionalizmus egy kriptohungarofób irányzat, az az igazság. És akkor most hagyjuk az olyan apróságokat, hogy a szabadkőműves René Guénon miért oké egy állandóan szabadkőművesező társaság számára és hasonlók. Viszont egy ideje nem érzek semmiféle neheztelést, mert a tradicionalisták nem okozói, hanem termékei az általános bomlási és gyökértelenedési folyamatnak. A romlás virágai, ha úgy tetszik. (nevet) Egyébként vannak tradicionalista barátaim, nekik is szoktam ezeket mondani. (nevet) Evola amúgy érdekes, tehetséges figura volt, dadaistaként kezdte, és a magam részéről az egész életművét hajlamos vagyok egyfajta dadaizmusként értelmezni. (nevet)

Gyakran hallani tradicionalista körökből, hogy más vallások, tradíciók alapos megismerése végső soron ahhoz is erőteljesen hozzájárulhat, hogy az ember a saját tradícióját, vallását is mélyebben megismerje. Magyarán a jóga-tradíció(k)ban, vagy épp az alkímiai-hermetikai tradíció(k)ban való elmélyedés – megfelelő odafigyelés mellett – egy katolikus ember hitbéli előrehaladását is jelentősen segítheti stb. Ezzel egyetért?

Ismerem ezt a felfogást természetesen, de nem tudom, tényleg így van-e. Szerintem nem a saját tradícióját ismeri meg jobban az ember, hanem azokat a lélektani és szellemi alapokat, melyek minden spirituális tradíció mélyén ott rejlenek, így az egykori, talán még külsőségeiben vegetáló saját tradíció mélyén is. Mint jeleztem, nekünk, modern nyugati embereknek már nincs igazán spirituális tradíciónk, de mint hallom, máshol se nagyon van már.

Politikai tradíciók még léteznek, bár azok is halódnak, visszaszorultak a családi szintre, a felélesztési kísérlet pedig olyan, mint amikor valaki könyvekből lesz sámán vagy kelta druida, és kizarándokol a Stonehenge-hez virágkoszorúkkal ünnepelni valami hajdanvolt pogány ünnepet. Ezért is marad nekünk egyetlen „hagyományként” a „szellem időfeletti jelenléte”, és hús-vér mesterek helyett a belső mester, ami szintén a szellem. Ha ugyanis létezik szellem, akkor az elpusztíthatatlan, mint a szabadságvágy, és az mindig manifesztálódik valamiben.

A magamfajták konkrét szellemi tradíciója a nyugati és az orosz bölcselet és irodalom, és ennek keretében értelmeződnek az archaikus civilizációk elérhető tanításai is. Amikor megkeresnek, hogy ajánljak valami most élő mestert, gurut, lámát, akárkit, mindig azt mondom, hogy egyfelől a régi szövegeket tudom ajánlani, másfelől olvassanak Borgest, Eliadét – főleg az elbeszéléseit –, Bergyajevet, Bubert, részben Florenszkijt, vagy akár József Attilától az Eszméletet, ha eleven spiritualitásra vágynak, és úgy álljanak a buddhizmushoz vagy a hinduizmushoz, mert úgyse lesz belőlük keleti ember.

Ettől persze még nagyon tisztelem, aki elmegy valami buddhista kolostorba, és próbálkozik, de pont az ilyenektől hallom, hogy mennyire haldoklik ez már ott is, a mesés keleten. Azok a keletiek pedig, akik nyugatra mennek, és tartják az elvonulásokat meg a tanfolyamokat, inkább kultúrmissziót végeznek, ami tiszteletreméltó, főleg a helyzetükben, olykor nevezhetjük akár hősiesnek is, de nemigen látom abban azt a szellemet, amiről beszélek. A jóga leromlását egészségmegőrzéssé, babamamajógává meg hasonlókká – nos, ezeket nem sorolnám semmilyen tradícióhoz.

Ami pedig az alkímiát illeti, azt ma már megérteni se nagyon lehet, nemhogy művelni, pedig jómagam egy egész könyv erejéig tettem erre kísérletet. Mármint a megértésre. Resztliket, talán. Pszichológiai aspektusokat, szimbolikát, vagy azok bizonyos elemeit, mint Jungnál láthatjuk. De Patandzsali tisztább ügy.

Tehát Patandzsali művét bátran ajánlja a keresztényeknek is. Mindegyiküknek?

A Jóga-szútrát csak és kizárólag a szellemi útkeresőknek, a nyitott tudatú spirituális embereknek ajánlom, akik nem kötődnek nagyon erősen valamely valláshoz, illetve a vallásosságuk nem a dogmákhoz és a fogalmakhoz való ragaszkodásban merül ki. Érdekesség gyanánt persze mindazoknak, akiket érdekel a „keleti bölcselet”, vagy annak egy mai értelmezése, kulturális átfordítása. Ezen belül teljesen mindegy, milyen vallású az illető.

mert szemben a buddhista szövegekkel, ebben megfogalmazódik egy istenkép, és persze az etikája is igencsak rokon a keresztény etikával.

A jezsuiták körében mára igen komoly szerzetesi hagyománya van a zen buddhizmus és a katolikus hit (és tanítás) bátor összefésülésének. Konkrétan arról van szó, hogy jó pár jezsuita – persze a katolikus keresztény vallásgyakorlás kereteit megtartva, tehát a szentáldozás, a napi hétszeri zsolozsma stb. mellett – rendszeresen végez zen buddhista gyakorlatokat. Sőt, még zen mesterek is vannak a jezsuiták között. Ezt üdvös fejleménynek tartja? Megfér egymással – például – az „azonnali megvilágosodás” tana és az életünk végéig, rendszeresen végzendő szentgyónás mögött észlelhető – mélységesen katolikus – belátás?

Voltak mások is, nem csak jezsuiták, például Thomas Merton, aki trappista szerzetesként mélyedt el a buddhizmusban. Hát nem is tudom. Egyfelől örvendetes, hogy ha különböző kulturális csoportok megérzik egymást és tanulnak egymástól. Ez a válaszom közhely része. (nevet) De ha most komolyan elgondolkodunk ezen a jelenségen, minek két utat járni szimultán? Ha valaki egy adott konkrét vallásra tette fel az életét, minek művel olyasmit, ami sérti a dogmát? Egy zen gyakorló biztosan nem hisz a test feltámadásában, ahogyan az isteni jutalmazásban és büntetésben sem. Minek egy jezsuitának a zen-do? A két spirituális út együtt, egyszerre, szerintem nem fér meg egymás mellett. Vagy az egyik kiüti a másikat, vagy mindkettő felszínessé válik. Más kérdés, ha a jezsuita csak elmefegyelmező módszereket próbál ellesni és integrálni. Azt értem.

Én ugyan a különféle misztikák szimbólumokon és fogalmakon túli lényegét azonosnak tartom, de csak akkor, amikor a tapasztalás túllép az adott vallás keretein, mert túllép a szimbólumokon és fogalmi kereteken. Ugyanakkor ezekhez a misztikus tapasztalásokhoz is az adott valláson keresztül vezet az út az adott vallás követője számára. Ahogyan számomra a filozófusokon és írókon keresztül. Egyetlen értelmét látom annak, hogy valaki kereszténységet és zent gyakorol egyidejűleg: ha magát a gyakorlás folyamatát, s vele a saját tudatát figyeli. Ehhez viszont nagyon topon kell ám lenni, jómagam ilyet biztosan nem tudnék. 

Hamvas az élete végén többször és több formában – állítólag élőszóban is – kijelentette, hogy „a kereszténységet a Hagyomány betetőzésének kell tekinteni”. Mit jelent önnek ez a megjegyzés? Milyen értelemben vett kereszténységről beszél itt Hamvas?

Hamvasi értelemben vett kereszténységről. (nevet) Nézze. Szerintem egészen egyszerűen arról van szó, hogy egy nyugati gondolkodó nem tud keleti gondolkodó lenni. Ez esetben

Bennem is. Vastagon. Sőt, az ateistákban is, anélkül, hogy tudnának róla.

A baloldali forradalmi gondolkodás is egy Isten nélküli kereszténység, legalábbis abban az értelemben, hogy az üdvtanának a mintázatait onnan vette, írtam is erről jó pár éve egy hosszabb esszét. Hamvas a repaganizációtól – ami divatos volt az európai entellektüelleknél – eljutott annak felismeréséig, hogy a krisztusi lényeg, misztérium és etika kikerülhetetlen.

A nietzschei kísérlet megbukott. Magában Nietzschében is megbukott, amikor az agyonvert lovat ölelgette Torinóban. Hamvas a saját személyében képviselt egy fejlődést, ami nála a kereszténységben tetőzött, s érte el a végpontját, ahogyan ugye a keresztény üdvtörténetben a történelem Krisztusban éri el ezt a pontot. Mondhatni, kicsiben a hamvasi életmű magát az üdvtörténetet reprezentálja. Persze, hogy aztán keresztény logikával meg ilyenekkel kísérletezett, azt már naivitásnak tartom.

Miért hagyott fel a közéleti-politikai publicisztikák írásával?

Mert untam. Pontosabban úgy éreztem, hogy lényegében mindent leírtam, amit gondolok a hazai közéletnek azon szegmenseivel kapcsolatban, melyekhez hozzá tudok szólni, és egy idő után már magamat ismételgetem, csak mindig egy aktuális baromság apropóján. Meg aztán egy laza, metrón vagy vonaton megírt Facebook-poszt kevesebb munkát igényel a vélemény kifejtésére, plusz az emberek ebben az irdatlan információáradatban az egyre rövidebb szövegeket olvassák el. Ott kiélem az ilyen hajlamaimat. Bár ezért nem fizetnek még jelképes összeget se.

A kötetet Agnidatta néven jegyzi. Mit jelent ez a név, mikor kapta, és miért használja – ha minden igaz, hosszú idő után először – éppen ebben a művében?

Azt jelenti, „Tűz által adott”. Fiatal koromban jelentkeztem egy buddhista közösségbe, az Árja Maitréja Mandala Rendbe. Ez volt a szocializmusban az egyetlen szervezett buddhista közösség, és szorosan kapcsolódott a Buddhista Misszióhoz, ahová jártam előadásokat hallgatni, és ahol lényegében annak a közösségnek az előzményét ismertem meg, amelynek most is a tagja vagyok. Két tanítóm adta nekem ezt a nevet a fogadalomtételre. Nosztalgiával elegy öniróniából használtam ezt a nevet most szerzői névként. Hozzátenném: szerzőtársam, aki egyike volt az akkori tanítóimnak, és egyike a névadóimnak, szintén az ÁMM-beli nevét használja. Ezzel tisztelgünk az akkori korszakunk előtt, életutunk kezdete, gyökerei előtt. 

Milyen könyveket ajánlana a Mandiner olvasóinak?

Bármilyet. A lényeg, hogy

Mondjuk Rejtő Jenőt. Vannak ám abban is mélységek, olykor kvázi zen kóanok.

Addig tart a civilizációnk, amíg vannak könyveink. Ehhez a gondolathoz pedig ajánlom Faludy „Tanuld meg ezt a versemet” című nagyszerű költeményét. 

(Nyitókép: Ficsor Márton)

Kapcsolódó anyagaink:

Hamvas Bélát se jobbról, se balról nem lehet kisajátítani – Palkovics Tibor a Mandinernek

Európának csak teste van, lelke nincs – Buji Ferenc a Mandinernek

„Isten művét szemlélve ismerjük fel, nekünk magunknak mit kell tennünk” – Kocsi Lajos a Mandinernek

A kulcskérdés az, hogy eléggé szomjazzuk-e a szellemet – Kondor Attila a Mandinernek

„Az erős holdfényben olyan volt az egész, mint egy jelenés” – beszélgetés Győrffy Ákossal

Molnár Tamás egész életében harcolt a modernség ellen – Pánczél Hegedűs János a Mandinernek

„Kertmagyarország” élhető haza lenne a 21. században – Weiner Sennyey Tibor a Mandinernek

***

Ismerkedjen meg hangoscikkeinkkel!

Zene: Ian Hawgood + Will Bolton: Mural
Borítókép: R.J.
Az eredeti cikk a Mandiner hetilap Élet rovatában jelent meg, egy részletét itt olvashatja el
Hangoscikk nevű sorozatunk további részeit ide kattintva hallgathatja meg
(Sorozatszerkesztő: Kemenes Tamás)