Bulitüntetők, balos fesztiválszerűség és ügyetlen ellenzéki mászópóz

Tüntetők zárták le a Margit-hidat, ahogyan valaki megjegyezte, megszervezték a szegényember taxisblokádját. Ők, maguk. Persze az ellenzék is próbálta szervezni, becsatornázni, egyelőre a kutyapárton kívül mérsékelt sikerrel, hát legfeljebb a szelfi- és lájksápot tudták beszedni, többet egyelőre nem.

Egyszóval volt ott egy csomó ember, valószínűleg zömmel olyanok, akiknek tényleg nagyon fájt a kata módosítása, sokaknak talán valóban alternatíva nélkül. Ott voltak művészek, zenészek, filmszakemberek, írók, effélék, egyszóval azok a főleg fővárosi arcok, akiket keményen érintett a változtatás, mindenféle kisvállalkozókkal, akiknek szintén fájni fog a fejük szeptembertől. Ott voltak a főállásuk mellett nyelvet tanítgatók, tanfolyamokon oktatók, akiknél be-becsusszant egy-egy céges megrendelés.

Meg persze ott voltak azok az ágazatok is, ahol simán közölték az emberrel, hogy akkor leszszíves reggel kilenc és délután öt között bent lenni és dolgozni az irodában, de figyelj csak, téged nem így alkalmazunk, hanem amúgy, katásan, nem baj? Kapsz egy ötvenessel többet, tök jó lesz.

A kedvencem az a futárcég, amelyik hirdetésében akár 800 ezres kereseti lehetőséggel dicsekedve toborozta a futárokat, most pedig hirtelen minden futára éhen akar halni, ha bejelentik – a kettő egyszerre értelemszerűen nem lehet igaz. Két éve a kormány már szegélynyíróval óvatosan próbálta ezeket lenyesegetni, amikor 3 millió forintban maximalizálta az egy cég felé való kedvezményes számlázás összegét, aztán jött a háború, és elővette a fűnyírót, ráadásul egy olyan adónemnél, amihez tíz éve nem nyúlt hozzá érdemben, pedig az arányok érezhetően már akkor is eltolódtak, amikor kilőttek az átlagfizetések, és mindenki másnak ezzel arányosan nőttek a terhei – de erről már írtak eleget. Meg a reakcióoptimizmusról is.

Meg persze ott volt a hídon és környékén egy hangos kisebbség is, amelyik egy amolyan balos fesztiválszerűségen vett részt a maga részéről, bulitüntetőként, ha már blokkolja a hidat, ciccent pár sört alapon, és ezen belül is volt pár emblematikus arc, akikről lerítt, hogy nem, hogy a katához, de a munkaviszonyhoz se feltétlenül volt soha sok közük, a rezsiről meg azt tudják, hogy Németh Szilárdról van az a vicces mém.

amivel kapcsolatban pedig valószínűleg célravezetőbb lett volna előbb tisztázni, kire pontosan és hogyan vonatkozik, mennyire vág kinek a húsába, mert az elég egyértelmű a környező országok helyzetét látva, hogy még mindig a lehető leghumánusabb megoldásra törekszik a kormány, de ettől függetlenül jó lenne tudni, hogy mondjuk házközpontiként – vagyis papíron egy háztartásként – az embernek húszezer lesz-e a gázszámlája, vagy kétszáz, augusztus 1-től megy a matek, vagy egész évre visszaszámolva, mi van akkor, ha az ember menet közben költözik, és így tovább.

Természetesen most az ellenzéki és kormánykritikus hangok minden esetben a legrosszabbal számolnak, noha, ha valamit megtanulhattak volna a netadós tüntetés óta eltelt tíz évben, az az, hogy a kormánypártok szinte minden esetben tudtak és tudnak úgy korrigálni, hogy inkább a nagyobb gazdasági szereplők nyeljék le a veszteségeket, ne az átlagemberek tömegei, logikusan: a szavazók. Az ebbe vetett – racionális – bizalom minden bizonytalanság közepette, pártszimpátiától lényegében függetlenül azért a többségben talán továbbra is megvan.

Ahogy megvan egyfajta várakozás a kormánykritikus, vagy azzá bizonytalanodott tömegek egy részében. Elvégre a választásokkor az emberek zöme – akik nem feltétlen hívők, és nem is érték- vagy érzelemorientált módon szavaznak, hanem próbálnak többé-kevésbé racionális módon, az elmúlt bő harminc év tapasztalataiból okulva dönteni, lásd még: bizalmat szavazni – arra szavazott, akitől a legkevésbé tartott. Aki három cikluson át adott neki olyan dolgokat, mint reálkereset-növekedés, családalapításhoz mindenféle támogatások, autópályák, rezsicsökkentés, miegymás, és most úgy érzi, nem mondtak neki igazat akkor, amikor azt mondták, hogy mindez fenntartható, sőt, fokozható;

Ezért azon szavazók egy része, akik úgymond jobb híján szavaztak a kormánypártokra, vagy nem is szavaztak, viszont továbbra is kevésbé, vagy egyáltalán nem bíznak az ellenzéki pártokban (ismert balos megmondóember privát kommentje: „nem beszélve arról, mi lett volna, ha az ellenzék nyer”, zárójel bezár), inkább egyfajta csodavárásban vannak, hogy majd a mostani elégedetlenség-hullám felszínre emeli azt az ellenzéket, amely képes lesz egyenrangú kihívójává válni a kormánypártoknak, bírja az emberek bizalmát, és a fontos követeléseket csatornázza be a politikába. Becsülendő, de meglehetősen naiv elképzelés, amikor kiposztolgatják véleményvezérek, hogy az ellenzéki politikusok tartsák magukat távol ettől az egésztől, hátha majd így, most aztán, de most aztán tényleg,

Vannak használható(bb)nak tűnő kezdeményezések, amelyek a hagyományos verseny szellemében a kormányt is ösztönöznék, és idővel lehetne belőlük kormányváltó erő is, de esélyük sincs megerősödni. Mert az elégedetlenség-hullámok fodrai között úszkálva rendre felbukkannak és próbálnak ügyetlenül felavászkodni a szörfdeszkára azok, akikről pontosan lehet tudni, hogy legalább olyan rosszul kezelnék a helyzetet, mint amilyen nehézkesen a kormánypártok kommunikálják a maguk helyzetkezelését. Ráadásul meglehetősen ügyetlen az ehhez választott mászópóz, valahogy mégsem akarnak fogást váltani a deszkán, vagy legalább kitalálni „a” megmondást, de még csak a jobban eladható részigazságaikat sem sikerült kitapogatni a hatásos szöveghez, beleragadtak saját pillanatnyi mondókájukba.

Elvégre furcsa az a reálkereset-növekedés, amely nyolc-tíz éve töretlen volt a háború előtt, de nyolc-tíz évig mondták róla ők, hogy fenntarthatatlan.

Sajátos az a családtámogatási csomag – csokkal-vonóval – amit egyszerre kritizáltak azért, mert sok, egyszerre, mert kevés, egyszerre, mert hatástalan, s egyszerre, mert „szülőgépeket csinál” a nőkből.

Érdekes egy autópályahálózat, ahol egyszerre megy a panasz a dugók, és egyszerre a kihasználatlanság miatt. 

És hát valóban elég példátlan az a szomszédban zajló háború, amelyről tudvalevő, hogy irgalmatlan sok áldozattal jár, és az unió-hátország inflációs- és rezsinyomorával – kivéve Magyarországot, ahol a kormány tehet mindenről.

mint a katások vagy a rezsicsökkentés módosításával sújtottak, a vállukra állva fellendülnek és végre rá tudnak térdelni deszkára. Néha, egy-egy egyéni karizmánál pár fotó erejéig úgy tesznek, mintha épp fordítva lenne, ők segítenék fel az illetőt, a fekete nővért, Pukli Istvánt, Nagy Blankát, Márki-Zayt, de valahogy mégis mindig ők tudnak remegő lábakkal felegyenesedni, hogy itt az igazság pillanata. Aztán vagy valamelyik haverjuk rántja vissza őket a vízbe, vagy a gravitáció, vagy maga a meglovagolni kívánt hullám, amelyik pöccint egyet a deszkán – komolyan, Bokros beszél kritikusan a megszorításokról? Gyurcsány arról, hogy a rendőrség által veszik semmibe az állampolgárok jogait? Rájuk hallgatni körülbelül annyira lenne bölcs dolog, mint egy Perintfalvi-Parászka duettre bízni a katolikus egyházon belüli visszaélések átvilágítását, esetleg farkasokra a tömött juhakol belső minőségellenőrzését és a juhok testzsírszázalékát.

Úgyhogy némi kalimpálás után nagy csobbanással eltűnnek a vízben. De az ördög vigye, akármekkora is a hullám, valahogy mégis mindig elkapják azt a deszkaszélet, ebben azért segítenek egymásnak – legalább más nem fér oda alapon.