Egy Mengele-szerű szadista orvos kellett a kommunistáknak, hát kreáltak egyet

„Ne kívánják megtudni, hogy mi történt még aznap este. Nem kihallgatás volt már ez, hanem a pokol tornáca” *

A kommunista hatalom által gondosan szelektált nyugati újságírók tollai sercegtek a világ nyilvánossága előtt zajló tárgyaláson, szorgosan jegyzetelték az orvosi tudásával visszaélő szadista gyilkossággal vádolt Tóth Ilona és társai perének újabb és újabb megrázó pillanatait. A vád szerint a 24 esztendős szigorló orvos és társai a közkeletű, régi nevén Domonkos (hivatalosan Cházár András) utcai kisegítő kórházban 1956. november 18-án brutálisan meggyilkoltak egy embert, név szerint Kollár Istvánt. A társaik lebuktatásával gyanúsított férfit a vád szerint az ott tartózkodó felkelők – Gönczi Ferenc, Gyöngyösi Miklós és társaik, összesen hatan – megverték, a nyakára tapostak, fojtogatták, majd Tóth Ilona orvosi hivatásával visszaélve először megpróbálta túlaltatni, ezután a teste különböző részeibe fecskendezett benzines és levegőinjekcióval megölni, végül, mivel a férfi még ezután is életjeleket mutatott, egy bicskával szíven szúrta.

sajtója válogatta, hogyan viszonyultak az elhangzottakhoz. A tárgyalás maga is drámai körülmények között zajlott, például kisírt szemű nénit mutatnak a filmhíradóban, az elhunyt állítólagos édesanyját, ilyesfajta kommentárral: „mit érezhet az a szerencsétlen anya, akinek a fiát ilyen brutálisan gyilkolják meg” – érzékelteti a hangulatot Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke, aki M. Kiss Sándorral 2007-ben könyvet is írt a Tóth Ilona-ügyről. Azt azonban már csak a történeti kutatás tárta fel évtizedekkel később, hogy

Az álláspontot erősítő mese kellett

Az 1956-os megtorlás sajátossága, hogy az igazság különösképpen nem számított az eljárások során – mutat rá az elnök –, vagyis nem arról van szó, hogy felderítettek egy bűncselekményt, rekonstruálták a történteket, majd ehhez igazodott a tények értékelése és magyarázata, hanem éppenséggel fordítva.

Vagyis: adott volt a forradalom leverése után 1957-re úgy-ahogy berendezkedő Kádár-rendszer narratívája: a felkelés ellenforradalom volt, a résztvevők pedig brutálisak, bestiálisak és kegyetlenek; alapvetően nem is az ország népe kelt fel, hanem a lumpenproletárok és a reakciós vagy éppen áruló értelmiség (köztük aljas, hivatásukkal visszaélő orvosok) kötöttek szövetséget a rendszer megdöntésére – no ezt kellett igazolni és bemutatni ország-világ előtt.

Ehhez a narratívához szükség volt ügyekre. „Láthatóan kellettek olyan perek, amelyek alátámasztják az állampárt értelmezését” – mondja Földváryné, kiemelve: egyre több peres eljárás aprólékos elemzése után ki lehet jelenteni, hogy

A háttértörténetek részben adottak voltak, a rémfolklórban terjedtek sztorik, amelyekről a vezetés az ügynökjelentések révén tudott, például, hogy állítólag kórházakban és munkásszállásokon tömegesen ölik a párthű sebesülteket az orvosok. Gyilkossággal kapcsolatos töredékes és homályos információk a Domonkos utcával kapcsolatban is érkeztek, sőt a rendszer szempontjából megbízható tanúktól olyan súlyosan terhelő vallomások is születtek, hogy a kisegítő kórházban is tucatszám gyűlnek a hullák. Bár utóbb ezeket a rémregénybe illő vallomásokat, talán mert túlságosan valószerűtlenek voltak, nem használták fel. Az azonban kapóra jött, hogy Tóth Ilonáékat éppen ebben az időben, november 19-én tartóztatták le – egyébként a jóval enyhébb bűncselekménynek számító röplap- és újságterjesztésért.

Lelkes önkéntes vérügyész és vérbíró

A történetfaragók pedig felkészültek voltak. Például az 1957 februárjában induló perhez a kihallgatásokat Szentgáli István, egy „szakértelmét” az ÁVH-ban megszerzett nyomozó végezte  – őt, legtöbb társához hasonlóan, azonnal átvették Kádárék, így lehetett az egyik fontos háttérszereplője Tóth Ilonáék történetének. Az ügyész is kipróbált figura volt: Molnár György előbb nyolc évet húzott le a politikai rendőrségnél, majd elvégezte az egyéves jogi gyorstalpalót, a november 4-i szovjet intervenciót követően pedig önként jelentkezett, hogy képviselje a vádat az 1956-os ügyekben. B. Tóth Matild bírónőt pedig ugyancsak jól kiválasztották, a korábbi szakszervezeti funkcionárius alig fél éve működött tanácsvezetőként.

Kardos János ügyvéd – Tóthék voltak az utolsók, akik maguk választhattak védőt, nem kirendelték melléjük – elsődleges feladatának a medika életének megmentését tartotta, és próbálta politikai helyett köztörvényes irányba tolni az állítólagos gyilkosságot. A vád Kollár Istvánt eleinte az ÁVH tagjának igyekezett beállítani, mert egy egyenruhás meggyilkolásáért automatikusan kivégzés járt. Utóbb egyszerű rakodómunkást „csináltak” az ávósból, hogy sajnálhatóbb legyen az áldozat a sajtóban.

Időben sem stimmel a dolog, minden jel arra mutat, hogy a hatóságok találtak egy holttestet, és megpróbálták felhasználni ebben az ügyben: A periratokban szereplő Kollár fotója alig hasonlít a megtalált holttestre, utóbbinak minden ujjperce, bár nikotintól sárga, de ép, míg Kollár állítólagos rokonai (valójában ÁVH-sok) éppen egy hiányzó ujjpercet emlegetnek, amiről különös ismertető jegyként felismerték rokonukat. A halottfelismerési jegyzőkönyvekből viszont egyértelműen kiderül, hogy

A megtalált hullán a boncjegyzőkönyv szerint nincsen olyan injekcióstű-szúrás, illetve benzin és morfium befecskendezésének nyoma, mint amivel a vád előhozakodott. A legfontosabb tárgyi bizonyítékként felmutatott bicskát, amellyel a vád szerint Tóth Ilona végül – többszöri sikertelen ölési kísérlet után – leszúrta áldozatát, a vádlottak a tárgyaláson először nem ismerték fel. Azt pedig már a bíróság hallgatta el, hogy a bicskán a belügyi orvosszakérői vélemény szerint nem találtak semmilyen vérnyomot.

Nehezen tanulták be a mesét

Gond volt a vád egyik legfontosabb tanújával, Polgár Erzsébettel, Kollár állítólagos menyasszonyával is, aki négy vallomásában négyféleképpen mondta el, mikor és hogyan fogták el a felkelők a vőlegényét, és vitték a Domonkos utcába. Arra azonban a perben sem ő, sem más nem tudott magyarázatot adni, hogy mi is lett volna az indíték. Ezt a megtorló gépezet egy évvel később, egy másik perben, Toracz Sándorék perében próbálta pótolni. A nehézséget csupán az jelentette, hogy Toracznak az állítólagos gyilkosság időpontjára megdönthetetlen alibije volt, így az egész cselekménysort egy nappal későbbre átdátumozták. De nem csak a beidézett állítólagos tanúk (mert, ugyebár, szemtanú nem akadt a vádlottakon kívül) tanulták be lassan és nehézkesen az előadandó mesét, a vádlottaknak sem ment elsőre minden.

sehol az indíték, a tárgyi bizonyítékok ellentmondanak a vádnak, a vád tanúiak a vallomását és a vádlottak beismerő vallomását részletesen elemezve látható, hogy folyamatos feloldhatatlan ellentmondás van közöttük” – sorolja Földváryné –, „miközben hitelt érdemlően senki nem vallotta, hogy egyáltalán látta Kollárt bekerülni a Domonkos utcai kórháznak abba a szobájába, ahol Tóthék tartózkodtak”.

Végül sikerült a körülbelül megfelelőnek tűnő vallomásokat kiszedni a vádlottakból. De hogyan érték el mindezt? „Az ÁVH szellemiségét tovább örökítő börtönökben számunka elképzelhetetlen lélektani helyzetbe kerültek a fogvatartottak. Nem pusztán a fizikai agresszió – bár az is volt –, de az alvásmegvonás, a magánzárka, a borzalmas börtönviszonyok, a megalázások előbb-utóbb felőrölték az embereket. Rendszeresen kijátszatták egymás ellen a vádlottakat, hogy akaratlanul is terhelő vallomást tegyenek a másikra.

– érzékelteti a NEB-elnök. Ráadásul a kihallgatók általában profi módon tudták elhitetni a vádlottakkal, hogy a másik már beismerte a dolgokat, rajta nem segítenek a tagadással, csak a saját helyzetükön rontanak és így tovább. Zsarolást, pszichés nyomást, megtévesztést, mindent bevetettek – sorolja.

Kommunista kaszting fasiszta orvosszerepre

Szintén nem mellékes, hogy többször történik rá utalás, miszerint Tóth Ilonát a szovjetek is kihallgatták – módszereiket, eszközeiket nem kell bemutatni. De ennek a kulcsfontosságú kihallgatásnak a jegyzőkönyvét nem ismerjük. Egy másik érdekes iratot azonban igen. Földváryné utal rá: egyik kollégájuk bukkant rá egy orosz nyelvű, Borisz Jelcin elnöksége idején publikált dokumentumkötetben egy korabeli KGB jelentésre, amely erről az ügyről szól. Éppen csak Tóth Ilona neve hiányzik a jelentésből, helyette egy Csontos Erzsébet nevű nő szerepel elkövetőként, aki egyébként sűrűn megfordult az ellenállók körében a forradalom leverése után, és valahogy mindig lebukások szegélyezték útját, míg neki sikerült eltűnnie  – kontúrozza a figurát a NEB-elnök, aki szerint

A tárgyalások során egyébként Tóth Ilona minden felmerülő vádpontot magára vállalt, ha merült is fel ellentmondás, azt úgy oldotta fel, hogy saját tetteit súlyosbította – például amikor kiderült, hogy a holttesten nincsenek tűszúrás nyomok, Tóth úgy döntött, inkább nem emlékszik, mivel akart ölni, mondván „mindegy mivel, ölni akartam”. Azt is „bevallotta”, hogy a Horogkereszt rémtettei című könyvben olvasott a különböző gyilkolási módszerekről – bizonyítékot szolgáltatva a kádári „fasiszta ellenforradalmárok” narratívához.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, hogy megértsük, hogyan lehetett hihető ez az ócska rémregényt idéző történet: mint Földváryné emlékeztet, alig tíz évvel a világháború és a holokauszt borzalmai után még élénken élt az emberek fejében a szadista orvos, Josef Mengele alakja, s Tóth esetében is a brutális fasiszta orvos figurájára akartak rájátszani. A csőcseléket vádlott-társa, Gyöngyösi Miklós „személyesítette meg”,

Tóth és társai ezután javarészt hiába fellebbeztek, államrend elleni szervezkedés, gyilkosság, folytatólagosan elkövetett izgatás és személyes szabadság megsértése vádjával négyüket – Gyöngyösi Miklóst, Gönczi Ferencet és Kovács Ferencet, majd két nappal később, 1957. június 28-án Tóth Ilonát – kivégezték, a per további hét vádlottját pedig hosszabb-rövidebb szabadságvesztéssel sújtották. Az első fokon csak három, illetve egy év börtönre ítélt Obersovszky Gyula és Gáli József másodfokon ugyancsak halálos ítéletet kapott, s csak részben a széles körű nemzetközi tiltakozás, de főként a hazai politikai kijárások hatására kerülték el az akasztófát.

Hosszú küzdelem a teljes rehabilitációig

A pernek egyébként a külföld felé való narratívaképzésen túl belföldi célja is volt Földváryné szerint: üzent vele a rendszer az orvosoknak, hiszen sok helyütt még a tavasz folyamán is rejtegettek, illetve ápoltak sebesült forradalmárokat; s üzent a szélesebb magyar társadalomnak is, méghozzá azt, hogy

és meg is teszik azt. Ráadásul nemcsak az életüket veszik el a forradalmároknak, de erkölcsileg is porig alázzák emléküket.

Ha ezek után azt gondolnánk, hogy Tóth Ilona ügyét egyből a rendszerváltás után felülvizsgálták, tévedünk: csak 2000-ben rendelte el törvény az 1956-os forradalom után felállított különleges bíróságok által a forradalmárok ellen hozott ítéletek megsemmisítését azokban az esetekben is, amikor a megtorlás iránti politikai szándékot köztörvényes vádakba csomagolták.

Meglepő módon még ekkor is többen kifogásolták rehabilitációját, így Kende Péter újságíró Szobor egy gyilkosnak? címen szentelt neki cikket. Ennél érdekesebb volt Eörsi László történész álláspontja, aki szerint az 1957-ben felvett vallomások – tekintet nélkül keletkezésük körülményeire – hitelesnek tekinthetők. „Tóth kapcsán a mai vélekedés megint nem csak őróla szól: hanem arról, hogy voltak-e koncepciós perek az 1956-os forradalom utáni megtorlások alátámasztására; akik szerint a kicsikart vallomások hitelesek, azok szerint nem. Szerintem ez egy történelmietlen megközelítés, és egyre több történész jut hasonló következtetésre” – fogalmaz Földváryné.

Már csak azért is, mert számos kevésbé ismert, így emlékezetpolitikailag nem annyira „terhelt” személyről derült ki azóta, hogy ’56 után szintén koholt vádak alapján végezték ki. Vagyis még rengeteg emberrel hasonló eljárásban, hasonló módszer szerint bántak el, mint Tóth Ilonáékkal.

A címlapkép forrása: Wikipedia

*Kertész Imre: Detektívtörténet