„Traiasca Ceausescu!” – Mégis mi folyik Romániában?

A divat azt jelenti, hogy adott közösség véleményére figyelve olykor nevetséges, kevéssé praktikus, illogikus vagy csúnya dolgok is elfogadottá, sőt: szinte kötelezővé válnak. Legyen az egy ruhadarab, frizura, étel vagy bármilyen szokás. A nosztalgia pedig megszépíti a múltat.

Ezek többnyire ártalmatlan dolgok. De ha a divat olyan tetteket, viselkedési formákat, értékrendet kényszerít ránk vagy a nosztalgia olyan korok-emberek-viselkedések iránt nyilvánul meg, amelyek veszélyesek, erkölcstelenek, rosszak, akkor ezek kártékonnyá válhatnak.

Mégis, az egyik romániai fesztiválon egy csoport tinédzser az ő nevét kezdte skandálni.

És ez még csak hagyján, de egy országos reprezentatív közvélemény-kutatás szerint a romániai lakosság közel kétharmada úgy véli, Ceaușescu jó vezető volt. 

Életemben először tizennyolc évesen, 1986-87 fordulóján jártam Erdélyben. Vagyis az úgynevezett Romániában. Ekkor még egész Kelet-Közép-Európában virágzott a kommunizmus, Berecz János a magyar televízióban heteken keresztül bizonygatta a harminc évvel korábbi ellenforradalom borzalmait, a román pártfőtitkár is hatalma teljében volt. Mégis, sokként ért a kaland, mert

A Balt Orient Express jóval a menetrendben is szereplő bőséges várakozást felülmúlóan vesztegelt Biharpüspökinél. A magyar útlevelet undorodva lapozgató, s abba kéjjel bazi nagy román pecsétet ütő román határőr, a kutyás, majd az üvöltözős vámosok mindenre kiterjedő csomagátvizsgáló procedúrája egyszerre volt félelmetes, szomorú, bicskanyitogató és mindenekfelett megalázó. Egyik utastársammal úgy kiabáltak, hogy azt hittem, mindjárt helyben főbe lövik; hiába bizonygatta, hogy nem ért románul. Végül tört magyarsággal, az útlevelet csapdosva az egyenruhás közeg elordibálta, miként lehet, hogy nem ért románul, amikor Clujon született.

Nagyváradon kinéztem a vonatból – nem volt könnyű lehúzni a befagyott ablakot –, hátha látok valami érdekeset. A városnév helyén (vagy mellette?) a piros-sárga-kék trikolórok között „Traiasca Romania!” felirat.  (Ezek a szövegek a legváratlanabb helyeken bukkantak elő; egyszer az erdei kiránduláson egy turistaeligazítónak vélt táblán ez állt: „Ceausescu te iubim noi padurea o pazim.”; nem tudok románul, így őrizte meg a szöveget az emlékezetem, ha hibás, az a közel negyven év távlatával magyarázható. Olyasmit jelent, hogy „Ceausescu, szeretünk, az erdőket megvédjük.”)

Kolozsvárra érkezve az ottani ismerősöknek előkerestük a hátizsák mélyére, szendvicsek és pólók közé ügyesen elrejtett csempészárut, a felvágottakat, kávét, sajtot, gyógyszert. Elmentünk a közeli élelmiszerboltba, ahol a polcokon néhány ízlésesen elrendezett konzerven kívül nem nagyon akadt más, de az útlevélre adtak – ha jól emlékszem – félliter olajat és talán egy kiló cukrot, amiért vendéglátóink roppant hálásak voltak. Ők kenyeret (de milyen kenyeret, te jó ég!) jegyre kaptak, csakúgy, mint húst, amiért viszont még hosszú sorokat is ki kellett állni.

A hajdani Kolozsmonostor helyére épült végtelen blokkházak egyikében szilvesztereztünk, a központi fűtés olyan gyengén működött, hogy a házigazdák a konyhában, a gáztűzhely rózsáit begyújtva melegedtek. Busszal mentünk oda a Széchenyi térről (a magyarok így emlegették a Piata Mihai Viteazult), amit úgy megtömtek a derék utazni vágyók, hogy a dermesztő hidegben is csak nyitott ajtóval tudott elindulni, lépcsőjén az emberek egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a következő megállóig tartó szakaszt.

Ehhez képest állítólag „több ezer videó terjed olyan üzenetekkel, mint hogy Ceaușescu adósságmentesen hagyta hátra az országot, Románia független és szuverén volt”. Valóban, a polgárok vérén, verítékén, a nadrágszíjak végtelen meghúzásán és a szájak beragasztásán keresztül visszafizettek mindent, és

És most a magyarságot sújtó durva etnikai megkülönböztetést nem említem, mert ez a románoknak édeskevéssé fájt – sőt! –, ettől tehát még akár jeles hazafi is lehetett a szemükben. Ám aki ezt teszi a saját népével is, aligha számíthat a nemzet nagy alakjának. (Erről Pacepa, az egykori hírszerző tábornok Vörös horizontok című könyvében mesélt sok érdekeset.)

Nyilván, a maga életében nehézségekkel találkozó nemzedék úgy képzeli, a jelenleginél csak szebb és jobb korok voltak, és mint valami mesebeli utópia válik vágyott mintává a mai, jogai iránt különleges érzékenységet mutató korosztályok számára egy olyan pusztító elnyomás, amit elképzelni sem tudnak.

Nálunk is fel-felbukkan a kádári nosztalgia, amely a háromhatvanas kenyeret a mai fizetésekhez méri, a szólás-, sajtó-, vélemény-, vallás- vagy gyülekezési szabadságnak a mostani közegben szinte felfoghatatlan elfojtását a napjainkban tüntetéseken, tévékben, interneten nagyhangon panaszkodó diákok aktuális viszonyokat ostorozó „igazságával” relativizálja.

Ebben egyszerre van benne a sosem tapasztalt, nyomasztó múlt piedesztálra emelése (csak egy délutánra küldenék el őket a nyolcvanas évekbe, hogy menekülnének hanyatt-homlok vissza e pokolból) és valamiféle vágyott jövő, amit egy olyan megváltótól remélnek, aki mindössze annyit tud ígérni, hogy más lesz, mint amit ők életük eddigi jelentős részében (vagy teljes egészében) megtapasztaltak. 

Hogy ne léphessünk ugyanabba a folyóba többször, mindig emeljük fel még létező mutatóujjunkat, ha valaki Ceausescut élteti: eddig és ne tovább!

***

***