Hogy ne léphessünk ugyanabba a folyóba többször, mindig emeljük fel még létező mutatóujjunkat, ha valaki Ceausescut élteti: eddig és ne tovább!
A divat azt jelenti, hogy adott közösség véleményére figyelve olykor nevetséges, kevéssé praktikus, illogikus vagy csúnya dolgok is elfogadottá, sőt: szinte kötelezővé válnak. Legyen az egy ruhadarab, frizura, étel vagy bármilyen szokás. A nosztalgia pedig megszépíti a múltat.
Ezek többnyire ártalmatlan dolgok. De ha a divat olyan tetteket, viselkedési formákat, értékrendet kényszerít ránk vagy a nosztalgia olyan korok-emberek-viselkedések iránt nyilvánul meg, amelyek veszélyesek, erkölcstelenek, rosszak, akkor ezek kártékonnyá válhatnak.
Aki megérte és egyenes adásban látta a gyűlölt, rettegett, megvetetett, elátkozott ocsmány diktátor, Nicolae Ceausescu csúfos bukását 1989 karácsonyán, az aligha képzelte, hogy valaha valaki róla pozitívan szóljon.
Mégis, az egyik romániai fesztiválon egy csoport tinédzser az ő nevét kezdte skandálni.
Ezt is ajánljuk a témában
Harmincöt évvel a diktatúra bukása után egyre több jel utal arra, hogy a Ceaușescu-kor iránti vágyakozás nem elszigetelt jelenség. A közösségi médiától a fiatal generációkig olyan nosztalgiahullám bontakozik ki, amelynek társadalmi gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint elsőre gondolnánk.
És ez még csak hagyján, de egy országos reprezentatív közvélemény-kutatás szerint a romániai lakosság közel kétharmada úgy véli, Ceaușescu jó vezető volt.
Életemben először tizennyolc évesen, 1986-87 fordulóján jártam Erdélyben. Vagyis az úgynevezett Romániában. Ekkor még egész Kelet-Közép-Európában virágzott a kommunizmus, Berecz János a magyar televízióban heteken keresztül bizonygatta a harminc évvel korábbi ellenforradalom borzalmait, a román pártfőtitkár is hatalma teljében volt. Mégis, sokként ért a kaland, mert
a Kádár-rendszer puha válfajából az ember – ha nem is zökkenőmentesen – átvonatozott az ötvenes évek Rákosi-érájába.
A Balt Orient Express jóval a menetrendben is szereplő bőséges várakozást felülmúlóan vesztegelt Biharpüspökinél. A magyar útlevelet undorodva lapozgató, s abba kéjjel bazi nagy román pecsétet ütő román határőr, a kutyás, majd az üvöltözős vámosok mindenre kiterjedő csomagátvizsgáló procedúrája egyszerre volt félelmetes, szomorú, bicskanyitogató és mindenekfelett megalázó. Egyik utastársammal úgy kiabáltak, hogy azt hittem, mindjárt helyben főbe lövik; hiába bizonygatta, hogy nem ért románul. Végül tört magyarsággal, az útlevelet csapdosva az egyenruhás közeg elordibálta, miként lehet, hogy nem ért románul, amikor Clujon született.
Szegény fiú azt felelte, hogy kétéves volt, amikor áttelepültek…
Nagyváradon kinéztem a vonatból – nem volt könnyű lehúzni a befagyott ablakot –, hátha látok valami érdekeset. A városnév helyén (vagy mellette?) a piros-sárga-kék trikolórok között „Traiasca Romania!” felirat. (Ezek a szövegek a legváratlanabb helyeken bukkantak elő; egyszer az erdei kiránduláson egy turistaeligazítónak vélt táblán ez állt: „Ceausescu te iubim noi padurea o pazim.”; nem tudok románul, így őrizte meg a szöveget az emlékezetem, ha hibás, az a közel negyven év távlatával magyarázható. Olyasmit jelent, hogy „Ceausescu, szeretünk, az erdőket megvédjük.”)
Kolozsvárra érkezve az ottani ismerősöknek előkerestük a hátizsák mélyére, szendvicsek és pólók közé ügyesen elrejtett csempészárut, a felvágottakat, kávét, sajtot, gyógyszert. Elmentünk a közeli élelmiszerboltba, ahol a polcokon néhány ízlésesen elrendezett konzerven kívül nem nagyon akadt más, de az útlevélre adtak – ha jól emlékszem – félliter olajat és talán egy kiló cukrot, amiért vendéglátóink roppant hálásak voltak. Ők kenyeret (de milyen kenyeret, te jó ég!) jegyre kaptak, csakúgy, mint húst, amiért viszont még hosszú sorokat is ki kellett állni.
A könyvesboltokban Ceausescu és felesége könyvei foglalták el a kirakatok nagy részét. A napi két-három órányi tévéműsorban a párt direktíváin kívül mást nemigen mutattak.
A hajdani Kolozsmonostor helyére épült végtelen blokkházak egyikében szilvesztereztünk, a központi fűtés olyan gyengén működött, hogy a házigazdák a konyhában, a gáztűzhely rózsáit begyújtva melegedtek. Busszal mentünk oda a Széchenyi térről (a magyarok így emlegették a Piata Mihai Viteazult), amit úgy megtömtek a derék utazni vágyók, hogy a dermesztő hidegben is csak nyitott ajtóval tudott elindulni, lépcsőjén az emberek egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a következő megállóig tartó szakaszt.
Ehhez képest állítólag „több ezer videó terjed olyan üzenetekkel, mint hogy Ceaușescu adósságmentesen hagyta hátra az országot, Románia független és szuverén volt”. Valóban, a polgárok vérén, verítékén, a nadrágszíjak végtelen meghúzásán és a szájak beragasztásán keresztül visszafizettek mindent, és
a rendszerváltáskor ott álltak legatyásodva, megannyi elrontott élettel, lelkileg-fizikailag tönkretett sorssal.
És most a magyarságot sújtó durva etnikai megkülönböztetést nem említem, mert ez a románoknak édeskevéssé fájt – sőt! –, ettől tehát még akár jeles hazafi is lehetett a szemükben. Ám aki ezt teszi a saját népével is, aligha számíthat a nemzet nagy alakjának. (Erről Pacepa, az egykori hírszerző tábornok Vörös horizontok című könyvében mesélt sok érdekeset.)
Nyilván, a maga életében nehézségekkel találkozó nemzedék úgy képzeli, a jelenleginél csak szebb és jobb korok voltak, és mint valami mesebeli utópia válik vágyott mintává a mai, jogai iránt különleges érzékenységet mutató korosztályok számára egy olyan pusztító elnyomás, amit elképzelni sem tudnak.
Nálunk is fel-felbukkan a kádári nosztalgia, amely a háromhatvanas kenyeret a mai fizetésekhez méri, a szólás-, sajtó-, vélemény-, vallás- vagy gyülekezési szabadságnak a mostani közegben szinte felfoghatatlan elfojtását a napjainkban tüntetéseken, tévékben, interneten nagyhangon panaszkodó diákok aktuális viszonyokat ostorozó „igazságával” relativizálja.
A román fiatalok – talán polgárpukkasztásból – felzengő „Ceausescu!” kiáltásának magyar fordítása az Éljen Kádár! vagy már-már inkább Éljen Rákosi!, amit azonban – mert ez azért nálunk csakugyan abszurd volna – „Mocskos Fidesz!”-nek ejtenek.
Ebben egyszerre van benne a sosem tapasztalt, nyomasztó múlt piedesztálra emelése (csak egy délutánra küldenék el őket a nyolcvanas évekbe, hogy menekülnének hanyatt-homlok vissza e pokolból) és valamiféle vágyott jövő, amit egy olyan megváltótól remélnek, aki mindössze annyit tud ígérni, hogy más lesz, mint amit ők életük eddigi jelentős részében (vagy teljes egészében) megtapasztaltak.
Akik csak a mostani rendszert látták, azoknak eladható, hogy máskor jobb volt (és megint jobb lesz), és tudatlanságukból, a veszélyérzet kikapcsolása miatt akár borzalmas erők kezébe is hajlandók adni a hatalmat.
Hogy ne léphessünk ugyanabba a folyóba többször, mindig emeljük fel még létező mutatóujjunkat, ha valaki Ceausescut élteti: eddig és ne tovább!
***
Ezt is ajánljuk a témában
A román kormány szerint a lépés majdnem 4 milliárdos többletbevételt eredményezhet.
***
Egyéves az CDU-CSU-SPD-koalíció! Mutatjuk a berlini kormány mérlegét.
Nem mutatnak jól a friss adatok.
A Merz-kormányzat látványosan igyekszik valamiféle pozitívummá keretezni a katasztrofális hírt.
Az államfő szerint belátható időn belül véget érhet a bizonytalanság.
Milliárdos fejlesztések után is abszurd helyzetekkel találkoznak az utasok.
Az államfő a héten egyeztet hivatalosan is a parlamenti pártokkal a kormányválság megoldásáról.
Újabb párt jelentkezett be Erdélyben a nemzeti egység megteremtésére, de legalábbis az RMDSZ kihívására – amikor a gazdasági-politikai környezet Romániában is kedvez a protesthangulatnak.
Biztatóak a legfrissebb adatok, kérdés azonban, hogy képes lesz-e többséget szerezni a jobboldal.
Súlyos versenyképességi válságra figyelmeztet az autógyártók szövetsége.
