„Nem a legnagyobb eredmény szerzi a legnagyobb örömöt” – megszólalt Milák volt edzője
Virth Balázs azt is elárulta, kivel szeretett a legjobban együtt dolgozni.
Fontos, hogy mi, magyarok elhiggyük, ebből a kis országból igenis győztesek tudunk lenni – mondja Hosszú Katinka, aki az amerikaiak önbizalmát írná fel minden sportolónak. Az életéről szóló film forgatását terápiaként élte meg, és noha az olimpiai arany bánta, a covid időszakáért is hálás, általa jobban megismerte önmagát. Páros interjúnk a háromszoros olimpiai bajnok úszóval és Lajos Tamással, a ma este mozikba kerülő Katinka című film producerével.
Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.
Igaz, hogy fél a természetes vízben?
Hosszú Katinka: Igen. Nem szeretem, hogy nem látom az alját.
A filmben nagyapjával Baján egy csónakban ülve mesél erről. Ő látta már a filmet? És a szülei?
H. K.: Igen, többször is.
Mit szóltak hozzá?
H. K.: Mindenkinek nagyon tetszett, nagypapámnak különösen, anyukám sírt rajta. A mai napig olykor felhív, hogy megint valami újat vett észre benne, például hogy Verrasztó Evelyn mit is mondott rólam. Hát ezért is érdemes többször megnézni. (Nevet)
Kezdjük a legelején. Kinek a fejében született meg a film ötlete?
Lajos Tamás: Úgy három, három és fél éve egy közös ismerősünk dobta fel az ötletet, először nekem, aztán Katinkának. Elég sokat kellett gyúrni őt, én magam is egy évig győzködtem, míg sikerült rávennem.
Nehezen állt kötélnek?
H. K.: Igen, sokat kellett gyúrni, hogy belemenjek. Hosszasan mérlegeltem, felírtam egy papírra, hogy mi szól a film mellett és mi ellene, és az utóbbinál jóval több dolog volt. Belegondoltam, hogy milyen nehéz lesz a folyamatos forgatás, miközben javában zajlik a felkészülés az olimpiára. Ráadásul akkor még nem volt covidjárvány, sínen volt az egész felkészülési menetrendem.
Végül mi győzte meg?
H. K.: Emlékeztem, milyen nagy hatással volt rám gyerekkorom filmélménye: vagy ezerszer láttam az Egerszegi Krisztináról szóló dokumentumfilmet. És ezzel nem csak én vagyok így; ha bármelyik úszót megkérdeznénk az én generációmból, biztos, hogy nem egyszer, hanem százszor látta Egér filmjét. Megerősített bennünket abban, hogy megéri a sok munka és lemondás, láttuk, hogy hozzánk hasonlóan neki is voltak nehéz pillanatai, álmos-fáradt hajnalai és így tovább. Sokunkat inspirált; ez erős indok volt, hogy belevágjak.
A példaképe volt Egerszegi?
H. K.: Igen, mi alapvetően úgy nőttünk föl, hogy Egér volt a példaképünk. Az, hogy Magyarországnak volt egy ötszörös olimpiai bajnok úszónője, megadta az alaphangot. Sose az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy kijussunk az olimpiára vagy érmet szerezzünk, hisz már ott volt előttünk az az öt olimpiai arany. Én például tizenöt évesen már nyerni akartam a 2004-es olimpián. Egér tizennégy évesen olimpiai bajnok volt, ezzel olyan példát állított elénk, hogy ezt a célt el lehet érni Magyarországról.
Ön mint a film producere mit látott Katinka történetében, ami vászonra kívánkozott?
Lajos Tamás: Ha egyszerűen, egy mondatban akarom megfogalmazni: azt, hogy a munka és a szorgalom elnyeri méltó jutalmát. És ez is lett az üzenete a filmünknek. Hogy egészen elképesztő munkával születik meg az a kivételes teljesítmény, amit Katinka elért.
Mennyi ideig forgattak és hány helyszínen?
L. T.: A stáb százezer kilométert utazott Katinkával. Hetvenöt napot forgattunk tizenöt országban, ez azt jelenti, hogy hetvenöt napig lógtak Katka nyakán, és ebben a megbeszélések, egyeztetések még nincsenek is benne. Hatalmas munka volt, de elsősorban neki, rettenetesen sokat dolgozott önfeláldozóan. A Nemzeti Filmintézetnek köszönhetően pedig minden anyagi lehetőség megvolt, hogy végigvigyük, amit elterveztünk.
A filmesek jelenléte nem zavarta az olimpiai felkészülésben?
H. K.: Épp ez volt az oka annak, hogy ilyen hosszan kellett győzködni, hogy egyáltalán igent mondjak. Egy olimpiai felkészülés mindent kivesz az emberből. Minden idegszálat arra kell összpontosítani, hogy a végső cél sikerüljön, minden nap, minden egyes óra számít, fontos, hogy mennyit alszom, mit eszem, hogyan osztom be az energiámat. Egészen más úgy edzeni, ha öt ember ott van körülöttem, mint ha egyedül vagyok. Ez természetesen rengeteget kivett belőlem, de voltak nagyon szép pillanatok is. Úgy gondolom, sikerült jó kapcsolatot kialakítani a stábbal, Pálinkás Norbi rendezővel rengeteget beszélgettünk, nem is tudom, hány óra lett felvéve.
L. T.: Összesen kétszáznegyven óra forgatott anyagunk volt, százhúsz terabájtnyi adat, ez körülbelül kétszer akkora adatmennyiség, mint amekkora egy normál játékfilmnél szokott felhalmozódni. Egészen elképesztő.
Mikor kezdtek neki a forgatásnak?
L. T.: Bő két és fél évvel ezelőtt, 2019 őszén, és úgy számoltuk, hogy egy évig fogunk forgatni. Ebből aztán több mint két év lett.
Az élet több ponton átírta a forgatókönyvet. Ez elvett vagy hozzáadott a filmhez?
L. T.: A dráma mindig jót tesz egy filmnek. Márpedig itt volt belőle bőven. Eredetileg úgy indultunk neki, az volt a gyártási terv, hogy folyamatosan forgatunk, majd 2020 augusztusában, az olimpia után kimegyünk Los Angelesbe, Katinka meg egyenesen odarepül Tokióból. Közben elkezdjük vágni a filmet, és az év karácsonyán bemutatjuk.
Ez a terv felborult…
L. T.: Nemhogy borult, halomba dőlt. Ez pedig pluszfeszültséget generált. Temérdek kérdés jött fel: lesz-e olimpia; ha lesz, milyen körülmények között tartják meg; Katka folytatja-e a versenyzést; és a többi. Mindezek ellenére folyamatosan forgattunk. A sok bizonytalanság természetesen Katinkában is dilemmákat generált, és ez mind ott van a vásznon. Mindez biztosan jót tett a filmnek, neki viszont aligha.
H. K.: Egyfelől nem, másfelől igen.
Ezt hogy érti?
H. K.: Tamás nyilván arra gondol, hogy 2020-ban valószínűleg megnyertem volna az olimpiát, bár ezt nem szeretem nagyon hangoztatni, sportolóként nem illik ilyet mondani. De mint úszó szerintem sínen voltam akkor, megvolt a rutinom, minden adva volt a sikerhez. Ehhez képest az élet kizökkentett a rutinból, a „minden biztos, megyünk előre” érzésből, és felbugyogtak a kérdések. Ezáltal viszont sokkal jobban sikerült megismernem magamat. Kimondottan jót tett nekem az is, hogy átmenetileg nem volt ott az úszás. Ha nem így alakul, sok mindenre nem kaptam volna választ, és minderről lecsúszott volna a film is.
Vagyis nem bánja a kényszerszünetet?
H. K.: Az önismeret és a személyiségfejlődésem szempontjából jót tett nekem a covidjárvány, mint úszónak az egy év kimaradás természetesen nem. Egy idő után aztán a filmforgatáshoz is többé-kevésbé hozzászoktam – hogy ott van az a pár ember, követ a kamera, és be vagyok mikrofonozva –, ami inkább nehézséget jelentett, az a folyamatos beszélgetések és a kérdések, amelyek feljöttek a két év alatt.
. Komolyan bele kellett mennem önmagam megismerésébe, de úgy érzem, a filmnek végül sikerült átadnia azt, aki vagyok.
Voltak olyan dolgok, amikről a film kedvéért kellett elgondolkodnia?
H. K.: Eleinte nehezemre esett megnyílni. Többször neki kellett futni témaköröknek, kérdéseknek. A film végigkövette a koronavírus-járvány időszakát, a kamera előtt zajlottak az események. És mivel alapvetően senki nem tudta, hogy mi fog történni, folyamatosan jöttek a kérdések. Mi lesz a felkészüléssel, mit fogok csinálni, hogy érzem magam? És hát hirtelen nem is tud az ember mit mondani. Egyik nap így érzem magam, a másik nap meg el vagyok veszve, azt sem tudom, hogy mitévő legyek. A családom is aggódva nézett rám, hiszen hároméves korom óta az úszás volt a mindenem, és egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj.
Az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja?
H. K.: Természetesen. Korábban is voltak időszakok az életemben, amikor úgy éreztem, elegem van az úszásból, most is megszólalt bennem egy ilyen hang. Aranyos dolgok is történtek viszont, 2020 májusában a születésnapomra a családtagjaim és a barátaim mind valami hobbit próbáltak találni nekem: kaptam festőszettet, fuvolát, és akkor lett kutyánk is. Mindenki azon törte a fejét, hogyan köthetném le az energiáimat. Hiperaktív vagyok, alapvetően ezért is bírom ezt a sok edzést, nemcsak magamat, de a családomat is az őrületbe tudom kergetni. Nem tudtam, mit kezdjek magammal.
Mit várt az egy évvel későbbre halasztott olimpián? Bízott az aranyban?
H. K.: Legbelül tudtam, hogy nem fog összejönni. Éreztem, hogy nem abban a formában vagyok, és fejben sem vagyok olyan fókuszált, mint amilyen Rióban voltam. A film, a figyelem, a nyomás rajtam volt, de mindig mondtam, hogy ez már az ötödik olimpiám, és szerencsés vagyok, hogy 2016-ban sikerült. Úgy gondolom, ha két évvel később van az olimpia, akkor megint sikerül. Kellett volna még idő, hogy megismerjem az új önmagamat. A járvány után hirtelen megpróbáltam visszaállni a robotüzemmódba, de az már nem ment. Éreztem, hogy nem az igazi, akadt a rendszer, de újat nem mertem már kipróbálni, ahhoz nem volt elég idő, túl nagy lett volna a rizikó. A megszokotthoz próbáltam fordulni, ám az már nem úgy működött.
Filmes részről hogyan reagáltak a vártnál gyengébb olimpiai szereplésre?
L. T.: Ha őszinte akarok lenni, nem voltam ettől bánatos. Sportszerető emberként nyilván nekem is szomorúságot okozott, de az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Már akkor látszott, hogy ez jót tesz a filmnek, érdekesebb, feszültebb, emberibb lesz tőle. Ez egyértelműen be is jött. De azért gondoljunk csak bele, Katinka átlagban napi nyolc órát edz olyan fizikai terhelés mellett, ami szinte elképzelhetetlen – talán nem is tudtuk ezt teljes mértékben visszaadni a filmben –, és közben nem tudja, miért is csinálja egy éven keresztül. Hiszen nem tudtuk, lesz-e olimpia, az utolsó pillanatig lebegtették. Ilyen pszichés helyzetben hogyan tudja rávenni magát az ember arra, hogy rommá hajtsa magát úgy, hogy a cél is bizonytalan?
A film végigveszi pályájának a legfontosabb állomásait, elkalauzolja a nézőt Amerikába, ahol megszólal egykori edzője és csapattársai is. Mit adott önnek Amerika?
H. K.: Rengeteg önbizalmat, ami a legfontosabb. Tehát nem is szakmai tudást, hanem mentalitást, a sporthoz való hozzáállást. Emlékszem, amikor lementem az első edzésre tizenkilenc évesen Los Angelesben, és húztam magam után a sportzsákomat, a csapattársaim egyből rám szóltak: mi az, hogy húzom a földön, hisz az az én felszerelésem! Itthon abban nőttünk föl, hogy muszáj úszni, hideg a víz, ez a baj, meg az a baj, ott pedig arra koncentrálnak, hogy milyen klassz, hogy edzhetnek. Az uszodában mindenki úgy érezte, kiváltság, hogy ott lehet és edzhet. Olyan önbizalommal állt oda mellém egy amerikai lány versenyezni, hogy azt hittem, világcsúcsot fog úszni; erre kiderült, hogy alig tud úszni. Ebből rájöttem:
Meg is lett, nem is egyszer.
H. K.: Óriási munkát végeznek a gyerekek idehaza – jóval többet is, mint Amerikában –, de nincs meg hozzá a kellő önbizalmuk. Ez a kettő összegyúrva, ez volt az a titkos formula, ami engem a kivételes sikerekre vezetett. Amikor elkezdtem az egyetemet Amerikában, alig tudtam még angolul, ahhoz is önbizalom kellett, hogy megálljam a helyem. Ez az, amit haza kellett hoznom onnan, hogy tanuljanak belőle mások. És azon leszek a jövőben is, hogy ezt továbbadjam a fiatalabbaknak. A magyar kultúrához, a magyarok személyiségéhez sokat hozzátenne, ha volna elég önbizalmunk. Ha valamit nem tudunk, kérdezzünk, tanuljunk, álljunk ki magunkért! Fontos, hogy elhiggyük, ebből a kicsi országból igenis győztesek tudunk lenni.
Amerikától nemcsak az önbizalmat kapta, hanem előző férjét és edzőjét, Shane Tusupot is, közös munkájuk gyümölcse ott látható a vásznon. Segített a film mérlegre tenni ezt a nem mindennapi szakmai és magánéleti kapcsolatot?
H. K.: Nehéz, amikor nemcsak egy edzőről van szó, hanem egyben volt férjről is, összemosódik a szakma a magánélettel. Még ha szívesebben kihagytam volna is a filmből a magánéletemnek ezt a részét, nem tehettem, hiszen a közös munka a pályám fontos része volt. Amikor elváltam, sokáig kerestem a választ arra a kérdésre, hogy kinek hány százalék része volt a sikerben. Ám most, hogy elkészült a film, úgy gondolom, nem lehet erre választ adni, de nem is fontos, és ezt a film segítette megfogalmazni nekem. Azóta sok minden jól alakult az úszói pályafutásomban, lett újra aranyérmem, ez megerősített. De az, hogy mi ketten ilyen világraszóló sikereket értünk el, tény. Rengeteg rekord dőlt meg ez alatt az idő alatt, olyat tudtunk alkotni, amit más nem
L. T.: A film jelentős része e kapcsolat körül forog, és utólag bevallhatjuk, nem volt egy hibátlan történet. Ezt ilyen nagyvonalúan, objektíven és méltányosan kezelni emberi nagyságról árulkodik. Le a kalappal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak vitáink, de hogy ez ott van a képernyőn, hogy Katinka erről így tud beszélni, az az ő érdeme.
H. K.: A nap végén, azt mondjuk, az emlékek megszépülnek, s ha visszatekintünk erre az időszakra a kapcsolattal együtt, rengeteg pozitívum jött ki belőle. Kicsinyes lenne a rosszról beszélni.
Magamat is feláldoztam a sikerekért – mondja ugyanakkor a filmben. Megérte?
H. K.: Azon szerencsés sportolók közé tartozom, akik elérték a kitűzött céljukat, sőt még túl is teljesítették. Ilyen értelemben tehát megérte. A munkát bármikor megismételném. Ám sokszor csak utána érezzük, mit is fizettünk a sikerért. Hogy mennyi mindenről kellett lemondjak, például hogy nem voltam ott a bátyám esküvőjén, hogy egy évben kétszer tudtam csak elmenni Bajára a családomhoz, hogy nem tudtam eleget lenni a barátokkal. Volt hét-nyolc évem, amikor ezt kizártam az életemből. Versenyről versenyre jártam, folyamatosan gyűjtöttem az aranyérmeket, világcsúcsokat döntöttem meg. Ha a húszas éveiben hét-nyolc év kimarad az ember életéből, egyszer csak elgondolkodik azon, hogy miről is maradt le. Úgy működtem, mint egy robot, a saját személyiségemet kellett elnyomjam, hogy sikerüljön mindez.
A film mögött kiterjedt stáb áll, Pálinkás Norbert rendező mellett Köbli Norbert kreatív producer segítette a munkájukat. Már jó ideje állandó társa Köbli, mint forgatókönyvíró mit tudott hozzátenni a dokumentumfilmhez?
L. T.: Valójában nem is dokumentumfilmként tekintek erre az alkotásra, ezért is kértem föl őt, aki játékfilmes aggyal gondolkodik. Amikor rájöttünk, hogy a filmnek nem a sikeres olimpia lesz a vége, hatalmas flashélmény volt. Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a film úgy végződik, hogy Katinka kiszáll a vízből, felmegy a dobogóra, elénekli a himnuszt, majd a következő snitt, hogy újra beleugrik a vízbe. Amikor világossá vált, hogy nincs olimpiai arany, jött a fejtörés: de akkor mi lesz a vége? Többek között az új befejezést is Norbinak köszönhetjük.
Anélkül, hogy ezt elárulnánk, mi is feltesszük a kérdést: hogyan tovább? Meddig tervezi még a versenyzést?
H. K.: Nem szeretnék erre pontos választ adni. Egyelőre kitűztem magamnak azt a célt, hogy száz érmem legyen, kilencvenhatnál tartok. Hamarosan jön a világbajnokság és a rövidpályás Európa-bajnokság, azokon biztos ott leszek. De azt is tudom, hogy már vannak az úszásnál fontosabb dolgok, és a családalapítás is foglalkoztat. De ha nem fogok is már versenyezni, biztos, hogy az életem végéig úszni fogok!
Lajos Tamás
1964-ben született Pécsett. Balázs Béla-díjas operatőr, producer, jogász. 1989-ben diplomázott a Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola videó-operatőr szakos hallgatója volt. Dolgozott a Magyar Televíziónál, a Mafilmnél, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1999-ben saját produkciós céget alapított, számos reklám-, televíziós és játékfilmet készített. A tavaly Emmy-díjjal jutalmazott, Örök tél című film producere. Nős, két gyermek édesapja.
Hosszú Katinka
1989-ben született Pécsett. Háromszoros olimpiai bajnok, kilencszeres világbajnok, tizenötszörös Európa-bajnok, számos alkalommal választották a világ és Európa legjobb női úszójának. Magyarországon hétszer lett az év sportolója, a legértékesebb sportolók Forbes-listáján hatodik éve végez az első helyen. Az első olyan versenyző, aki egy időben tartotta a világcsúcsot mind az öt vegyesúszószámban (200 m, 400 m, rövid pályán 100 m, 200 m, 400 m). 2018 augusztusában alapította az Iron Swim klubot. A Nemzetközi Úszóliga egyik nagykövete.
***
Itthon érzem jól magam – Hosszú Katinka a Mandinernek – Szalai Laura írása a Mandiner hetilapban
Nyitókép: Földházi Árpád