Your Country is a Sad Country – Mindennapi metafizika XXIII.

Egy japán lány olvasott nem messze tőlünk az Anconába tartó vonaton. Sosem láttam még olvasó japánt, ezért aztán őszinte csodálkozással fedeztem fel, hogy ez a japán lány bizony „fordítva” olvas, azaz hátulról előre, ráadásul a sorokat sem balról jobbra, hanem függőlegesen böngészte. Ha sokáig figyeltem, azt vettem észre, hogy szédülök.

Kissé türelmetlenül olvasott, mert néha a könyv végére lapozott, ami innen nézve a könyv elejét jelentette. Vagy lehet, hogy ott voltak a lábjegyzetek, nem tudom. Különös volt látni az olvasásnak ezt a gyökeresen más folyamatát.

A vonat jó ideig a közvetlenül a tengerparton haladt. Az Adria partja itt széles és homokos, nem úgy, mint szemben, az isztriai partokon. Egyhangú partok ezek, de én szeretem az egyhangú partokat. Egyhangúságban az Északi-tenger általam ismert partszakaszai verhetetlenek, ott aztán tényleg csak a dűnék végtelen sorai vannak és köztük, ritkásan elszórva egy-egy fűcsomó. Eszményi terek a magamfajtának.

miközben inkább az erdők zártabb rejtekeit keresem. Ezek a határtalanság benyomását keltő, kissé zord és szeles tengerpartok mindig elbűvöltek. Ez az adriai part kevéssé zord, viszont kietlennek kietlen. És nagyjából ilyen lehet még vagy hétszáz kilométeren keresztül, egészen az olasz csizma délkeleti csücskéig, Leccéig.

Olaszországnak több ezer kilométeres tengerpartja van, amivel nyilván nem mondok nagy újdonságot. Mégis elméláztam ezen. Több ezer kilométernyi tengerpart. Nekünk nulla kilométer jutott.

Lehet vagy húsz éve, hogy Szlovéniában, egy éjszakai vonaton azt mondta nekem egy szlovén férfi, hogy a tenger nélküli ország szomorú. Egy barátommal lebicikliztünk Koperbe, de a visszaúthoz már nem volt se erőnk, se pénzünk, inkább vonattal mentünk Muraszombatig. Cigizgetve álltam az ablaknál, amikor megjelent mellettem ez a férfi.

A novellához képest itt annyival jobb volt a helyzet, hogy legalább valamennyit makogtam angolul, miközben Esti egy mukkot sem tudott bolgárul. Azt azért tisztán értettem, amikor azt mondta, hogy „your country is a sad country, because your country has no sea”.

Próbáltam elmagyarázni neki, hogy most ugyan nincs, de korábban volt. Ezt meg is értette, de az arckifejezésén az látszott, hogy ez a felállás még rosszabb, mintha soha nem is lett volna tengerpartunk. Aztán még megkérdezte, hogy Rijekára gondoltam-e. Fiuméra gondoltam, i was thinking of Fiume, mondtam neki, amitől az arckifejezése még kifürkészhetetlenebbé vált. Gyatra nyelvtudásom sajnos nem engedte, hogy az arckifejezéséből következő geopolitikai diskurzusba árnyaltabban is belemenjünk.

De talán nem is volt rá szükség. Amit leolvastam erről az arcról, abban a térség elmúlt bő egy évszázadának minden félreértése, elfogultsága és tragédiája benne volt. Becsületére legyen mondva, hogy később mosolyogva megkínált egy szál cigivel, sőt, egy hideg dobozos sört is kerített valahonnan.

Akárhogy is vesszük, a bolygó kétharmadát mégis csak tengervíz borítja. Lehet, hogy van valami igazság abban, amit az a szlovén férfi mondott. Amin az sem segít, hogy a cseheknek, az osztrákoknak vagy a svájciaknak sincs tengerpartjuk. Na jó, az osztrákoknak volt, bár hogy az mennyire volt az övék, azon azért el lehet morfondírozni. 

Mostanában megnéztünk néhány régi Fellini-filmet éjszakánként a feleségemmel. Az Országúton-t, Az édes életet és a Rómát. Fellini Riminiben született, abban a városban, ahol mi is megszálltunk.

Ami ezekben a filmekben látszott, azt a saját tapasztalataim is megerősítették. Fellini filmjeiben ugyanis nagyon erősen jelen van egyfajta történelmi folytonosság atmoszférája. Olyasmi, ami azt sugallja, hogy a história mindenféle viharainak dacára van valami ebben a népben, ami igazán sosem változott. Valami, ami az olasz komcsiban, az olasz jampiban, az olasz utcagyerekben közös.

Ez a nép még mindig Róma szellemi és kulturális kisugárzásának közelében él, akár tud róla, akár nem. Akár érzékeli, akár nem. Pasolini, aki marxista volt és homoszexuális, egyúttal a friuli hagyományok elkötelezett ápolója és szerelmese is volt. Ilyen különös kevercsek mifelénk nem nagyon léteztek soha.

Népi vagy urbánus, posztmodern vagy tradicionalista, náci vagy kommunista. A folytonosság, ami Itália földjének és népeinek többé-kevésbé megadatott, minálunk teljességgel ismeretlen, illetve csak viszonylag rövid periódusokban létezett. Az egymásra következő traumák, törések és az ezekkel járó permanens rombolás persze nem is teremhetett mást.

Egy ország, amely elvesztette tengeri kijáratát, magashegységeit, területének és lakosságának nagy részét, szinte törvényszerűen válik különféle paranoiák, rögeszmék és kényszerképzetek áldozatává. „A magyar szemhatár beszűkülése”, ahogy egy barátom írta.

Tengerpartok és magashegységek nélkül valóban beszűkül a szemhatár, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Persze nem tudom, van-e erre gyógyszer. Hogy begyógyulnak-e a sebek valaha egyáltalán. Mert vannak sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be. Elég sok ilyen sebet láttam életemben, különféle förtelmes fekélyeket, és attól tartok, hogy a léleknek is megvannak a maga kezelhetetlen fekélyei. Miközben elnéztem az olaszokat az utcán, a tengerparton, a kocsmában, a buszon, vagy a vonaton, úgy éreztem, hogy ha vannak is sebeik, azok nem mélyek, nem mérgezettek és nem gyógyíthatatlanok.

Traumatizált nép vagyunk. Ami nem azt jelenti, hogy velünk úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Azt viszont jelenti, hogy gyógyulásra szorulunk.

Mindezt szívesen elmondtam volna annak idején annak a szlovén férfinak az éjszakai gyorsvonaton. Nem tudom, mit szólt volna hozzá. Hogy igaza van, a tenger nélküli ország valóban szomorú, de ennek a szomorúságnak története van, anamnézise, amitől nem lehet eltekinteni. Ahogy azt is elmondtam volna, hogy mások szomorúsága normális esetben együttérzést vált ki, nem pedig gúnyt és fölényeskedést.

Mindezt szívesen elmondtam volna, de most már mindegy. Vegyük úgy, hogy most mondtam el neki. 

Anconában, a kikötő fölé magasodó hegyre épült Cattedrale di San Ciriaco nevű templomban láttam egy hatszáz évvel ezelőtt meghalt lovag síremlékét. A domborművön úgy volt ábrázolva a felirat szerint francia származású lovag, mintha csak lepihent volna egy ebéd utáni szundításra. Úgy hajtotta a fejét a sisakjára, mint egy párnára. Mintha csak a tengert nézné, amely épp belátszott egy gótikus ablak karcsú keretében.

Fogalmam sincs, miért, de ez a látvány Simone Weil, a francia misztikus mondatát idézte fel bennem, amely így szól: a hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk.