A valóságos nyelv – Hamvas Béla emlékezete

A kerek évfordulókkal sosem tudtam mit kezdeni. Igaz, a nem kerekekkel sem. A kultuszt sosem az évfordulók építik, nem a centenáriumok, a milleniumok és más effélék. Nyilván szükség van ezekre is, értem is, hogy miért. És hát elhangoznak beszédek, lelepleződnek szobrok, elneveződnek könyvtárak, kiosztódnak díjak.

Százhuszonöt éve született Hamvas Béla. Nem is jutott volna eszembe, ha főszerkesztő úr fel nem hívja rá a figyelmem. Olyan ez, mint amikor az embert a Facebookon köszöntik fel az ismerősei a születésnapján. Ismert jelenség, hogy ha kitöröljük a születésünk dátumát, a köszöntések száma radikálisan csökkenni fog. Alig néhány marad.

Magam sem tartom számom Hamvas születésnapját.

Tényleg, regisztrálna Hamvas a Facebookra, ha ma élne? Instára, Twitterre? Posztolgatna ezt-azt? Részletet egy készülő művéből? Szelfit Kemény Katalinnal? Ízlésesen filterezett fotót az adriai nyaralásról? Tagja lenne a Magyar Írószövetségnek? A Szépírók Társaságának? Vagy a Magyar Nemzeti Írószövetségnek (mert ilyen is van)? Kire szavazna? Fideszre? Ellenzékre? Kétfarkúra? Senkire?

Hülye kérdések, tudom. De valamiért mégis eszembe jutnak.

Talán azért, mert Hamvas megítélése is annyira sokféle, olyan ellentmondásos, hogy lehetetlen kiismernünk magunkat ebben a fene nagy értelmezéscunamiban. De a jó hírem az, hogy mindezektől nyugodtan eltekinthetünk. Én legalábbis régóta eltekintek ettől, és azt tapasztaltam, hogy helyesen tettem.

Egy ilyen szerzőt nyilván nagyon könnyű félreérteni. És nagyon könnyű olyasmiket látni bele, amik valójában nincsenek is benne.

A legújabb Hamvas-életműkiadás szerkesztője, Várhegyi Miklós mondja egy interjúban, hogy amiben Hamvas a legnagyobb, az a nyelv. Nem a tudásanyag, nem a műveltség, hanem a nyelv. Ilyesmi viszonylag ritkán hangzik el Hamvasról, és nagyon jó, hogy elhangzik. Mert Várhegyinek igaza van,

De mit is jelent ez? Korántsem azt, amit manapság az irodalmárok gondolni szoktak erről. Nem a posztmodern nyelvi játékokat, nem a furfangos szerkezeteket vagy a vendégszövegekkel való ügyködést. Hamvas nagy regényében, a Karneválban (pontosabban: Karneval, az eredeti címe szerint) van egy jelenet a vége felé, amelyben Vidal, a könyvtáros úgynevezett hangpróbát tart Amadeussal, a félkegyelmű muzsikussal. A hangpróba úgy működik, hogy Vidal felolvas néhány – az események alakulásának fényében – sorsdöntő mondatot, és Amadeus eldönti, hiteles-e a mondat. Igaz-e, valóságos-e. Amadeus ezt el tudja dönteni, mert félkegyelmű. De úgy félkegyelmű, ahogy Dosztojevszkij félkegyelműje, Miskin herceg. Vagyis lelki szegény, tiszta, „evangéliumi egzisztencia”. A szó szoros értelmében együgyű, lényének egésze a megváltás iránti vágy jegyében áll.

Hamvas nyelve átment ezen a hangpróbán, ami azt is jelenti, hogy minden mondata valóságos mondat. És ennek semmi köze ahhoz, hogy igaza van-e vagy sem. Hogy téved-e olykor vagy sem. A mondat valósága nem feltétlenül a mondat igazságát jelenti. Az igazság olyan nagyon nem számít. Ugyanis igazság nincs, vagyis sokféle van, ami végül is ugyanazt jelenti.

Ami a részigazságoknál lényegesen fontosabb, az a valóság. A mondat valósága és a mondat mögött álló személy valósága. Hamvas nyelve azért nagy, mert valóságos nyelv. Mondhatnám úgy is, hogy olyan nyelv, ami eltalálja az ember szívét. Szívének közepébe hasít.

Mást, többet nem érdemes várni tőle. De nem is kell, nem is lehet. Nem fogja megoldani helyettünk életünk problémáit. Nem ad hasznos életvezetési tanácsokat. Nem mutatja meg a Mennyországba vezető utat. Sokan remélnek ilyesmit tőle, de akik ilyesmit remélnek, csalatkozni fognak. 

Hamvas műveivel jó negyedszázada találkoztam először. Megírtam már máshol, de most is idekívánkozik, hogy nagyon élesen emlékszem az első találkozásra. A Babérligetkönyv volt az. Álltam a könyvvel a nagymarosi vasútállomás peronján, épp leszálltam a vonatról. A peronon olvastam tovább, nem tudtam abbahagyni. Május volt, körben a hegyek frissen zöldbe borulva. Olyan volt, mintha hirtelen szerelembe estem volna.

Nem konkrét személy, nem egy lány. Nem tudom. Az érzés intenzitása és szépsége ugyanaz, csak mindez nem valakire irányul, hanem – hogy is mondjam – az „egészre”. A tájra, az égboltra, a peronon lassan távolodó emberekre, a fák között csillogó Dunára. A teremtett világra, hogy rövidre zárjam.

Katarzis, mondhatnám, ha nem lenne annyira elcsépelve ez a szó is. Ettől még mondom. A valóságos Hamvas-mondatok a világot közvetlen közelségbe rántották, és hirtelen minden a maga eredeti fényében tündökölt. Ilyesmit tud a valóságos mondat, a nagy nyelv. Nem az igazságot tudja, hanem valamit, ami túl van az igazságon. 

Ez nem esztétikai vagy irodalomtörténeti ítélet, semmi köze ehhez. Weöres, Pilinszky a közvetlen közelében volt, de most ez sem fontos. Elvégre nem listázni jöttem, hanem – nem is tudom, miért. Odakint erősen tavaszodik, ki is megyek a kertbe, megnézem, virágzik-e már a meténg, az odvas keltike.

Közben háború van, eszement őrjöngés a „közösségi” felületeken, halott gyerekeket mutogatnak, mindenki óbégatja a magáét. Mi más ez, ha nem a Karnevál (Karneval) költői univerzuma? A fiam szerint katonai repülő jár valahol Gödöllő fölött. A Royal Air Force egyik gépe. Valami repülési applikációban látta.

– ahogy a sokat idézett hamvasi bonmot tartja. A mindnyájan azt jelenti, te is, én is. Kivétel nélkül.

És igen, megnéztem, virágzik a meténg és az odvas keltike.