„Szállás kell az embereknek, közben kint dörögnek az ágyúk…” – Lehel László a Mandinernek

Harmincéves az Ökumenikus Segélyszervezet. Soknak vagy kevésnek érzi ezt a három évtizedet?

Pillanatok alatt elment. Az ember visszatekint a múltra és egyszerűen nem érti, hogy hogyan tudott ilyen gyorsan lepörögni az idő. Harminc év? Most kezdtük, és már harminc év lett belőle? A kezdetek óta itt vagyok, az egyik kezdeményezője voltam a segélyszervezet létrehozásának. Annak idején az Ökumenikus Tanácsban dolgoztam főtitkárként. A nyolcvanas évek végén csőstül jöttek a gondok: a rákosszentmihályi református gyülekezet környéke tele volt erdélyi menekültekkel, amikor még a sajtóban egy betűt sem lehetett olvasni róluk. Aztán később jöttek az NDK-s menekültek. Éreztük, hogy segíteni kellene. El is kezdtünk gondolkodni az ökumenikus mozgalmon belül, hogy szükség volna egy szervezetre. A Katolikus Karitász akkor alakult újra, működött a Máltai Szeretetszolgálat. Láttuk, hogy más európai országokban már akkor hetven éve működtek segélyszervezetek, már abban az időben komoly struktúrája és kultúrája volt náluk a segítségadásnak. Úgy éreztük, elérkezett az idő, hogy mi is lépjünk. Egy egyházközösség működése alapvetően nem a segélyezésre, hanem a különböző liturgikus alkalmakra – temetés, esketés, keresztelés, bibliaórák, oktatás – koncentrálódik, így nehéz energiát fordítani erre. Eljött a pillanat, lépnünk kellett.

Amikor megjelentek Magyarországon a keletnémet menekültek, felhívtam a német protestáns segélyszervezet elnökét, akit már ismertem akkoriban. Beszélgettünk, azt mondta, küldenek embert, paripát, mindent, amire szükségünk van, vágjunk bele, csináljuk, hozzuk létre a szervezetet. Aztán elmentem Kozma Imre atyához, a mai napig szívesen emlékszem vissza arra a pillanatra, amikor azt mondta, rengeteg munka van, gyertek. Ezek olyan testvéri biztatások voltak, amik erőt adtak, láttuk, hogy szükség van ránk, az idő aztán igazolta is ezt. Kell a szervezett segítség, már a román forradalomnál láttuk, amikor nagyon sok minden történt fejetlenül a segélyezésben.

Fejetlenül?

Nem volt szervezeti háttér, mindenki lelkesen gyűjtött, nem arra, amire kellett volna, mindenki vitt, de nem azt, amit kellett volna. Rengeteg felesleg keletkezett. Akkoriban még csak az érzelem vezérelt bennünket, ám

előbbi nélkül nincs lelki tartalom, utóbbi nélkül pedig nincs professzionális szervezet. A mai napig kihívás a balansz megtartása. Persze igyekeztünk már az elején is koordinálni a segélyezést: elküldtem például az egyik munkatársamat, hogy járja végig az erdélyi és romániai gyermekotthonokat. Ha jól emlékszem, közel harminc intézményről hozott rövid leírást és fotókat. Elképesztő, milyen nyomorúságos állapotok voltak: kosz és elhagyatottság. Mutattuk is a képeket az európai partnereknek: „nézzétek, ebben tudnátok segíteni”. Azonnal gyűjteni is kezdtek a dánok, a hollandok, a németek a svájciak. Köszönhető a nagy összefogásnak óriási változások történtek a Ceaușescu rezsim után ezekben az intézményekben.

A segélyezés észszerűsítése, a szervezet nullából létrehozása. Mi volt a legnehezebb az elmúlt három évtizedben?

Egy szervezet felépítése meg nem szűnő kihívás. Sosincs vége. Összerakom egyszer, talán jó egy-két évig, de utána megint meg kell néznem, hogy tényleg úgy tud-e a legeredményesebben működni, ahogy van. Nálunk a kezdetek óta rendszeresek a rendkívüli helyzetek. Például ott voltunk Nagyharsányban, amikor jöttek a menekültek a volt Jugoszláviából. Láttuk, hogy nem elég adni csomagot vagy egy pakk ruhát, el kell szállásolni az embereket. Elkezdjük szervezni, közben halljuk az ágyúzajt, kint dörögnek a fegyverek. Üresen állt a parókia, először megkerestük az esperest, hogy használhatjuk-e. Mikor már az is megtelt, sátrakat állítottunk az udvaron, az sem lett elég. Kialakítottuk a régi TSZ-épületeket, oda is elhelyeztünk embereket. Nade nem volt elég csak a szállás, gondoskodni is kellett róluk. Úgy, hogy akkor még nem volt mögöttünk ekkora intézményrendszer, nem volt olyan fejlett az együttműködés az akkori kormányzattal sem, a külföldi szervezetekkel való együttműködésnek sem volt kitaposott útja, de tudtunk persze támogatókat szerezni.

Nem veszélytelen a munkájuk: Irakban is jelen vannak a kollégái. De nem kell Irakig menni, itthon is nap mint nap találkoznak a nyomorral, magánnyal és elhagyatottsággal. Erős lelket kíván a szakmájuk. Melyik volt a legnehezebb pillanata?

Egy nemzetközi segélyakció élén láttunk el Csecsenföldön menekülttáborokat, mi szerveztük az élelmezést. Nem volt ott akkoriban még egy olyan aktív szervezet, mint mi. Képzelje, még a Szent Szinódus – az orosz ortodox egyház legfelsőbb szervezete – is köszönetet mondott a munkánkért. Egyébként nagyon sokat számít a közép-kelet európai térségben vagy akár Ázsiában, hogy kelet-európaiak vagyunk. Számunkra ugyanis a keleti gondolkodás sokkal gyorsabban értelmezhető, mint mondjuk egy amerikai vagy egy nagyon távoli nyugat-európai szervezet számára. Ennek pedig óriási előnyei vannak: könnyebben megértenek és segítenek minket.

Ez óriási megrázkódtatás volt a szervezetnek, hosszú-hosszú hónapokon keresztül az lebegett a szemünk előtt, hogy sikerül-e őket kihozni. Élve. Szó szerint élet-halál kérdése volt. (Dunajszky Gábor és Oláh István 1997-ben összesen 275 napot töltött csecsen terroristák fogságában, akik 3 millió dollár váltságdíjat követeltek értük, bilincsben tartották, éheztették és verték őket, Dunajszkyt meg is csonkították, végül a egyes információk szerint egy magyarországi orosz üzletember segítségével szabadulhattak – a szerk.) Sosem felejtem el, amikor megérkeztek hajnalban. Megrázó pillanat volt újra találkozni velük. Nagy kő esett le a szívemről és a munkatársaiméról is.

Ahhoz, hogy jól tudjanak segítséget nyújtani, közel kell menni a veszélyhez. Milyen módon védik munkatársaikat?

Nagyon szervezett területe ez a segélyszervezeteknek. Mindig van egy nemzetközi platform, ahol a biztonsági intézkedésekkel kapcsolatos legfrissebb információkat begyűjtik a szervezetek számára. Így van ez most is, hogy Irakban van egy állandó, húsz munkatársból álló képviseletünk. Rendszeresen kapjuk az információkat, mi történik, tudjuk, hova és mikor nem ajánlatos mennünk. Ez a körülmény egyébként egyáltalán nem hasonlítható a csecsenföldihez. Sokat fejlődött a segélyszervezetek munkája. Mindezek ellenére persze vannak pillanatok, amikor a munkatársaink veszélybe kerülnek, éppen azért, mert olyan közel vagyunk a válságövezetekhez. Persze mindenki azt vallja, hogy akkor végezzük jól a munkánk, ha garantált a biztonság. Nade erre sosincs száz százalék.

Mire a legbüszkébb?

Több dologra is. Az egyik, hogy óriási közösség épült körénk: több tízezer támogatója van a szervezetnek, ami nem kis dolog. Sokan havi rendszerességgel adományoznak, ami óriási erőforrás. Rengeteg cég, több mint száz van a támogatóink között, a legnagyobbak itt vannak ebben a csapatban. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy többszáz önkéntesünk van, köztük kiemelkedő személyiségekkel az olimpiai bajnokoktól kezdve az operaénekesen át. Vagy a jószolgálati nagyköveteink, Lévai Anikó és Kovács Kokó István, akik szívvel-lélekkel, nagy törődéssel, alázattal végzik a munkát. Vagy a szervezet alapítói, akik azóta is büszkén vállalják, hogy ott voltak az indulásnál. Sokszor ők is részt vesznek egyébként helyszíni munkákban, sok esetben kritikus helyszínekre is velünk jönnek, eljöttek velünk Irakba is, hogy megnézzék az ottani munkát: a keresztények hazatelepítését, a falvak rendbetételét, a szétrombolt iskolák felújítását, a vízvezeték rendbetételét. Aztán arra is büszke vagyok, hogy nem kellett változtatni azon az alapelgondoláson, amit harminc évvel ezelőtt rögzítettünk az alapszabályban. Ilyen volt, hogy úgy szervezzük meg a segítségnyújtást a humanitárius katasztrófákban, hogy nem futunk a világ minden pontjára, mert annak nincsen értelme, főleg akkor, ha az amerikai segélyszervezetek sokkal közelebb vannak, mint mi.

vagy olyan térségekben, amihez Magyarországnak valami kapcsolata fűződik.

Gyakran hangoztatják, hogy nem szabad leragadni a segítségnyújtásnál, ösztökélni kell az embereket arra, hogy tegyenek ők is magukért.

Ezt az alapvető hozzáállásunkat sem változtattuk meg az évek során. Valljuk, hogy meg kell keresni, mi az oka annak, hogy valaki a társadalom szélére sodródott, és hogy hogyan tudunk a lehető leghatékonyabban közbeavatkozni, hogy ez megváltozzon. Nem véletlenül hoztunk létre szociális gazdaságokat, vannak mezőgazdasági projektjeink, sajtműhelyünk, van olyan kistelepülés, ahol a legnagyobb munkaadókká váltunk. Büszkék vagyunk arra, hogy idejekorán ráéreztünk, hogy

Ezért találtunk ki olyan ösztönzőket, amivel felébreszthetjük a felelősségérzet szikráját bennük. Országos szinten működik a tallérrendszerünk, tallért adunk a pluszmunkáért, amit a segítségre szoruló vadonatúj ruhára vagy mozi-, esetleg színházjegyre válthat. Nem jó, ha csak a segélyezésre koncentrálunk, azzal ugyanis teljesen kiszolgáltatott helyzetben tartjuk az embereket. Ki kell őket mozdítani. Óriási élmény, amikor a ki tudja hány állami intézményben felnövekvő gyermek felnőttként a mi segítségünkkel tanul meg gazdálkodni, majd a segélyszervezet tulajdonában lévő kis házba kitelepülve egyedül gondozza az aprójószágot, műveli a földet. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy a gyerek, akiről gondoskodik, tanulmányi sikereket kezd elérni. Na ez a szép pillanat, amikor azt mondjuk, igen, ezért érdemes csinálni.

Hogyan változott a segítségnyújtás ez alatt az időszak alatt?

Az első időszak nagyon nehezen ment, azért is, mert az előző rendszerben kötelező volta miatt erodálódott a szolidaritás. Nagyon szép folyamat volt ezek újraértelmezése és újjáépítése. Óriásit fejlődött a magyar lélek és a közgondolkodás. Ma már úgy nézik az emberek, hogy ha valamivel jobban megy nekem, mint másnak, akkor adok az enyémből valamennyit. A harmincéves tapasztalatunk miatt pedig szívesen segítenek rajtunk keresztül. Ami még nagyon jó, hogy folyamatosan jönnek az egyre fiatalabbak. Át kell adnunk a tapasztalatainkat.

Lassan itt az advent, amikor is köztudottan megnő az adakozási kedv. Hogyan segítsen, aki szeretne?

Hivatalosan advent első vasárnapján 13:53 – ez az adományvonalunk telefonszáma – perckor, az első gyertya meggyújtásával fogjuk megnyitni a nagygyűjtésünket. Sokféle segítési mód van, a www.segelyszervezet.hu honlapunkon ezt részletesen megtalálják. Ki lehet választani az adományozás módját, sőt azt is, ha havi rendszerességgel szeretne valaki segíteni. Nagy kultúrája van nálunk ennek, minden aprólékos szinten ki van alakítva.

Amikor felütötte a fejét a covid, tartottunk tőle, hogy nem fogjuk tudni tartani a kapcsolatot a rászorulóinkkal. Nagyon nehéz feladat is volt. A munkatársak kijártak a támogatandó ügyfelekhez, elvitték a csomagot, letették az ajtó elé, becsöngettek, elmentek. Féltünk attól is, hogy ha kijövünk az online térbe, nem lesz elég érdeklődés. Pont az ellenkezője történt:

Ami visszagondolva már érthető, hiszen vannak, akik szégyellik, ha be kell menni egy intézménybe, és szemtől-szembe kell beszélni a gondjaikról. Nagy tapasztalat ez számunkra, meg is tartjuk az online teret.

A 25 százalékkal több ügyfél annak is köszönhető talán, hogy több volt a nehézség is.

Így van. Nagyon jó lenne már letörni ezt a járványt.

Mi a helyzet a támogatókkal, ők is többen vannak?

Igen, mert mindenki érintett a bajban, márpedig aki kudarcon megy át, jobban átérzi más problémáját is. Azok, akik nagy jómódban élnek, pedig tudatosan törekednek arra, hogy segítsenek. Sőt arra is, hogy megmutassa a gyerekének például a hajléktalanok sorsát, és azt, hogy vannak különbségek. Nyilvánvaló, nem tudjuk megszűntetni a társadalmi egyenlőtlenségeket, ez utópia, de arra törekszünk, hogy ahol van esély a felzárkóztatásra, ott segítsünk.

Képek: Ficsor Márton