A Horthy-korszak első évéről, toposzok nélkül – Veszprémy László Bernát új könyvéről

Kedden este mutatják be Veszprémy László Bernát történész – lapunk rendszeres szerzőjének – könyvét, amely

és elsősorban azokat a dinamikákat vizsgálja, amelyek a rendszer későbbi kereteit is alapvetően meghatározták.

A kötet részletesen bemutatja többek között az antiszemitizmus fellángolását, amely éppúgy magával ragadott sok olyan, köztiszteletben álló történelmi személyiséget, államférfit, ahogyan az őszirózsás forradalom, sőt a proletárdiktatúra mákonya is sokakat megszédített – olyanokat is, akik neveit meghökkenve olvassa az utókor. Hát még Prohászka kevéssé ismert hasonlatát a magyarságról e kötetben!

Korabeli dinamikák

Az 1921: A Horthy-rendszer megszilárdulásának története módszeresen veszi végig az új rendszer viszonyulását a forradalmakhoz, a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a nemzeti identitás különleges dinamikáit, de kitér a mára sokszor elfeledett katolikus-protestáns ellentétekre.

Az elavult, félfeudális-félkapitalista társadalmi berendezkedés problémái kapcsán sikerül túllépnie a szokásos kétszáz pengő fixes, cselédkönnyes közhelyeken, és beszél a rendszer ennél jóval összetettebb, előremutató szociálpolitikájának kezdeteiről is, ugyanakkor elismerve annak korlátosságait.

Emellett megemlékezik az ez évben visszaszerzett Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságban történt szerb és magyar atrocitásokról (jóllehet az emigráns szociáldemokraták által szerkesztett Bécsi Magyar Újság körülbelül annyira hiteles forrás, mint ma az Amerikai Magyar Népszava). Nem hallgatja el, sőt kiemelten tárgyalja a Sopron hazatérését lehetővé tévő nyugat-magyarországi felkelés során elkövetett atrocitásokat és az abban résztvevők, jobb kifejezés híján, erkölcsi sokszínűségét sem, de tisztelettel adózik az akkori magyar külpolitika előtt: „A Károlyi-érától a Bánffy-külügyminiszterségig megtett szellemi távolságot jelzi, hogy a magyar oldal immár nem fogadta el a Nyugat adott szavát, hanem megküzdött a céljaiért”. 

„A turanizmus primitív, vulgáris megnyilvánulásait a korabeli nacionalista diskurzus egy jelentős része örömmel felvállalta, lelkes viviszekciót (élveboncolást – a szerk.) hajtva végre a Nyugathoz tartozó magyar népen, és bárkihez megpróbálva odavarrni azt, aki kicsit is mást kínált, mint a győztes hatalmak. Mindez nem sokban különbözött a nyugati népek barátságát szervilis módon keresők lelkesedésétől, ám míg előbbiek legalább valamifajta korábbi együttélés organikus rendszerébe épültek, addig az utóbbi operáció frankensteini eredményekkel zárult”.

Holokausztkutatóként érthető, ha Veszprémy könyvének egyik fő fókusza az antiszemitizmus kérdése, amely tárgyalható a politikai nemzetfogalom izgalmasan átalakulásának aspektusában is: „A magyarok teljesen meggondolták magukat. A háború előtt, ha bárki azt mondta magára, hogy zsidó, mindjárt leütötték, és közölték vele, hogy ő igenis magyar. Most megfordult a helyzet, és akkor ütnék le az embert, ha azt merné állítani, hogy magyar” – idézi a könyvben egy brit tiszt jelentéséből.

Néhány feloldatlan kérdés

Amit viszont hiányolhat a laikus olvasó, az a kontextus akképpen való feldolgozása, mint az a hatodik fejezetnél („Ha voltak is szeplők” – revíziós sikerek és erőszak Baranyában és Nyugat-Magyarországon) megtörtént.

A kontextus hiánya talán leginkább az antiszemitizmus és a nacionalizmus megítélése kapcsán érzékelhető, ha az olvasó éppenséggel csak érdeklődik a történelem iránt, de nem történész:

Ezért amit az 1918-cal kezdődő atrocitások kapcsán szokás elmondani – s amelyeket eleinte főleg a hazatérő katonák követtek el, a jegyzőakasztástól a pogromokon át az összes többi szociális indíttatású kilengésekig –, talán itt is érdemes lett volna: hogy a családjuktól évekre elszakított, halált osztó és halált látott, elembertelenedett tömeget, amelynek hazája háromnegyede idegen megszállás alatt sínylődik, egyszerűen nem lehet megítélni a békeidei ma erkölcsi szemüvegén keresztül úgy, hogy frusztrációjának okait mellőzzük.

Ahogy az antiszemita közbeszéd kétségtelen taszító voltát sem mentik a Dreyfus-per és a Marcia su Roma közötti időszakba szorult évtizedek antiszemita nyugati sztenderdjei, de mégiscsak másképpen ítéli meg az ember egy kannibál tetteit, ha tágabb perspektívából látja, hogy annak egész törzsében többé-kevésbé rendszeres volt az emberevés, mintha kiragadja környezetéből, és ettől elvonatkoztatva citálja egy 21. századi törvényszék elé.

(fotó: Földházi Árpád / Mandiner)

A zsidóság bűnbakká válásának közvetlen indokai közül ugyanezért kár volt figyelmen kívül hagyni a Tanácskormány vezetőinek és a vörösterror levezénylőinek személyi összetételét, ami ugyancsak nem lehet mentség az embertelenség elképesztően sokféle megnyilvánulására a gyűlöletre neveléstől az uszító feliratokon át a pogromokig; csupán árnyalja a képet:

ahol a szélsőségek, mint a szerző is megjegyzi, sokszor összeértek, a gyengék pedig ritkán kerülték el az áldozat szerepét (miközben, mint tudjuk, a főbűnös népbiztosok például elkerülték a hóhér kezét, legalábbis a magyarét).

Éppen ezért még ennél is értékesebb lehetett volna a könyv, ha nem venne sokszor rétegismereteket eleve adottnak az olvasó részéről, vagy néhány magyarázó mondattal ellátta volna azokat. Az antiszemitizmus kapcsán például a könyv felidézi Avarffy Elek képviselő vádló hangvételű beszédét arról, hogy a fronton „alig 500 zsidó esett el”, mire Szabolcsi Lajos liberális zsidó lapszerkesztő bebizonyította, hogy ez a szám eléri a tízezret – eddig érthető, a szerző azonban az egyszeri olvasó számára adós marad azzal a néhány mondattal, amellyel feloldhatná az ettől függetlenül megmaradt ellentmondást, hogy miként lehetséges, hogy a lakosság 5 százalékát kitevő izraelita felekezetűek a hősi halottaknak kevesebb, mint 2 százalékát adták.

Így egy kérdés megválaszolása mellett egy új kérdést hagy lógni a levegőben, amelyet néhány magyarázó mondattal (akár az egyes foglalkozást űzők mentessége, akár például a közösségen belül a hadra értelemszerűen nem fogható gyermekek magas aránya) érdemes lehetett volna reflektálni (mindez külön izgalmas lehetett volna a numerus clausus bevezetésével esetleges logikai összefüggésben, ha van ilyen).

Hogy a franciák, a tágabb értelemben vett Nyugat és a nemzetiségek elleni gyűlölködésről ne is beszéljünk, amelyek okai még kézenfekvőbbek és közvetlenebbek, s ahol talán még inkább anakronizmus implicite számon kérni, ha céda, akkor miért „kellett” volna annyira a „Céda Napnyugat csókja” – tán mert utólag nyújtotta be a számlát, Trianonnal. Veszprémy erőteljes bevonódása egyszerre teszi olvasmányossá, szórakoztatóvá, sodró erejűvé, ugyanakkor kissé publicisztikaszerűvé is az írást, az elmaradhatatlan vagon-allegóriával a bevezetőben.

néhol egyesek számára akár sértő szenvtelenséggel például „II. Rákóczi Ferenc kuruclázadásaként” utal a Rákóczi-szabadságharcra, a szórakoztató irónia pedig néhol gúnyba csap át – tegyük hozzá a zárszóban ezt végül kiegyensúlyozza.

Bevonulás Budapestre 1919. november 16-án: a korszak kezdetei (forrás: Wikipedia)

Konszenzus nincs, nem is lehet

Ugyanakkor kiemelten fontos az is, ahogyan általában véve megállapítja:

Írja például a revízió kapcsán: „Az elragadott területek visszavétele – mint később is – nem (csak) az anyaországhoz való visszatérést jelentette ezen emberek számára, hanem egy velük szemben sokszor ellenséges, antidemokratikus és erőszakos rendszerhez való csatolást is. A két élmény között nem volt átmenet, a kettőt nem lehet összehangolni: talán nem marad más mód, mint hogy párhuzamosan emlékezzünk a kettőre” – hozzátehetnénk, a királyi Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság vagy éppen a Csehszlovák Köztársaság sem feltétlenül volt barátságosabb hely a kisebbségek számára.

Éppen ezért a kötetet érdemes a vörös- és a megszálló kisantant által elkövetett (s mind a vörös, mind a fehérterrornál komolyabb áldozatokkal járó) úgynevezett fekete-terror feldolgozására vállalkozó irodalom megismerése után olvasni – ugyanakkor mindezzel együtt kimondottan hiánypótló mű Veszprémy kötete, az az elképesztő tudásanyag, amelyet a korszakról érthető, olvasmányos, sőt élvezetes formában tálal az olvasó elé, több tudományterület eredményeit és több száz forrást felhasználva, ezeket szinergikus rendszerbe szervezve ad egy nagyon izgalmas látleletet a korszakról.

– így téve egyedülállóvá a könyvet, s jóval többé, mint a Horthy-korszak kezdeteinek, Teleki Pál vagy Bethlen István politikai tevékenységének sokak számára esetleg kényelmetlen demitizálása.

(Mindez természetesen egy történelemkedvelő laikus értelmezése, de a kötetről történészek is írtak már, többek között Horváth Angelus vagy Végső István.)

A kötet bemutatójára október 19-én, kedden este kerül sor a Scruton Közösségi Térben, ahol a szerző Dr. Nánay Mihállyal, a Rubicon Intézet Tudományos főmunkatársával és Dr. Gali Mátéval, az MCC Társadalom-és Történelemtudomány Iskolájának kutatótanárával beszélget majd – és persze a közönséggel.

(nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner)