1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története (Veszprémy László Bernát könyvéről)

„Horthy Miklóst jellemezve Veszprémy formabontó megállapításokra jut. Véleménye szerint meglehetősen hamisak azok a kortársaktól és az utókortól származó nézetek, melyek a kormányzó politikai analfabétizmusát, hozzánemértését hangsúlyozzák, s ezzel szemben az igazság az, hogy Horthy nagyon is értett a politikához, kiváló érzékkel – s igencsak skrupulusok nélkül (Veszprémyt olvasva: gátlástalanul) – helyezkedett, biztosította be hatalmát, és védelmezte azt.

Egy ügyes, ravasz, mozgékony, és a körülményekhez maximálisan alkalmazkodó, tehát vérbeli politikus képe bontakozik ki az olvasó előtt. Veszprémy szavaival: »A kormányzó brutális, kíméletlen és a hatalomhoz végsőkig ragaszkodó ember volt. A politika Machiavelli szerint nem más, mint a hatalom megszerzésének, megtartásának és sikeres gyakorlásának művészete. Ha Horthyt szembeállítjuk IV. Károllyal – aki morálisan már-már feddhetetlen ember, ám a fenti definíció szerint csapnivaló politikus volt –, nem meglepő, hogy kettejük konfliktusából a kormányzó került ki győztesen.« Illetve: »bizonyos, hogy remek színészi képességekkel is rendelkezett«.

Nem ezek ugyanakkor Veszprémy egyetlen, a jobboldali emlékezet számára tabudöntögetőnek tűnő megállapításai. Bethlen István kimondottan elvtelen hatalomtechnikusként tűnik fel, Prohászkát Ottokárt pedig többek között naplójába lejegyzett, a magyarságra nézve valóban nem túl hízelgő, sőt zavarba ejtő kijelentéseivel »szembesíti«. De vajon akkor Horthy »államférfi« volt-e? A »bethleni konszolidáció« szolgálhat-e mintául? S vajon Prohászka Ottokár »hungarizmusa« – amelynek semmi köze a Szálasi-féle nyilas rémlátomásokhoz – vajon csupán politikai termék lett volna?”

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor