Tizenegy év után a bürokrácia, a kirekesztés és az egész rendszer látványos képmutatása miatt szerzőnknek elege lett a „svéd modellből”. Külön élmény volt látni, hogy ő jobban beszélt svédül, mint a „svéd” bürokrata, aki eljárt az ügyében.
M. Nagy Krisztián írása
Tizenegy év után, a nyár végén történt, hogy hazatértem Svédországból. Végleg. Igen időszerű volt ez már, az utóbbi néhány évben, olykor hangosan, olykor csendesen vívtam harcomat a honvágy és a lét elviselhetetlen könnyűségének démonaival.
Előbbi problémám erőteljesen fokozta, hogy hiába igyekeztem a lehetőségeimhez és képességeimhez mérten a lehető legjobban integrálódni a svéd társadalomba, úgy éreztem, ebből a helyiek nem kérnek.
Erre a megállapításra persze nem explicit kijelentések nyomán jutottam, udvariasabb népség ez annál. Az átlag svéd polgártárs igyekszik megfelelni a hazai értelmiség körében is hódító miszkoncepciónak, miszerint az elfogadás náluk valamiféle veleszületett szuperképesség. Mindenkit arra kérek, hogy ezt engedjük el. Ők is vágyvezérelt, hús-vér emberek, akárcsak mi. Nem misztikus lények, nem tündék, és kiváltképpen nem az Übermensch inkarnációi.
Ebből kifolyólag sokszor találtam magam ferde tekintetek kereszttüzében akár az akcentusom, akár a szociokulturális hátterem okán egészen eltérő gondolkodásom miatt. Ezzel persze nincs is baj. Hiába a globalizáció, a kollektív tudattalanban, közös regionális kultúrák mentén formálódó nemzeti identitás köszöni szépen – még a nyugati fejlett társadalmakban is – él és virul.
Helyzetemet javítandó 2020-ban, idestova öt éve, svéd állampolgárságot igényeltem.
Nem egy darab papírtól vártam a megváltást, egész egyszerűen próbáltam megfelelni magamnak, a környezetemnek, a társadalomnak. Természetünkből adódóan valahová csak tartoznunk kell. Akkoriban némileg optimistább világszemlélettel rendelkeztem – vagy ha úgy tetszik, túlontúl naiv voltam –, ezért úgy hittem, ez egy zökkenőmentes folyamat lesz. Spoilerveszély: nem így történt.
Benyújtottam a szükséges dokumentumokat, az okmányaim másolatait, részletesen és pontosan beszolgáltattam a hivatal által kért információkat: mikor érkeztem az országba, mikor, mennyit, mennyiért és kinek dolgoztam stb. Ezt követően fél évig nem is foglalkoztam az üggyel, amikor is véletlenül tudomásomra jutott, hogy hat hónap elteltével kérvényezhetem annak azonnali elbírálását, amit meg is tettem.
A válasz nem váratott túl sokat magára: a hivatal közölte, hogy nem volt kapacitásuk elővenni az ügyemet, így a kérelmemet elutasítják. Ekkor kezdeti lelkesedésem érthető okokból alábbhagyott. Mint később megtudtam, ekkor kellett volna fellebbeznem és bíróságra vinnem az ügyet, de jóhiszeműen nem tettem meg.
Türelmesen vártam, időnként telefonon érdeklődtem, néha hangot adva csalódottságomnak. Panaszaim hol meghallgatásra találtak, hol nem, de ettől függetlenül évente frissítettem az adataimat, ezzel is próbálva segíteni az illetékeseket. Így ment ez évről évre, miközben a tudatom mélyén egyre erősebb lett az érzés: a svéd társadalom nem akarja, hogy szerves részévé váljak.
Egyre inkább kívülállónak éreztem magam, megtűrt személynek, akit a befizetett adókoronáiért cserébe tessék-lássék módon elviselnek. Hiába beszéli ez az idegen a nyelvüket, hiába követi a közéleti történéseket, hiába európai polgár – azért a közös ügyekbe ne pofázzon bele.
Lelki sebeimre maró sóként hatott, hogy az Európán kívülről érkező gazdasági bevándorlók, akiket érthetetlen módon menekültként kezeltek, teljesen más elbírálás alá estek.
Ezt is ajánljuk a témában
„Igen, jártam no-go zónában” – szerzőnk tizenegy évet élt a skandináv államban, ezért úgy gondolja, „a statisztikákon túl a mindennapokra is van némi rálátása”.
Gyorsított pályán kaptak ellátásokat, sőt sokszor megfelelő átvilágítás nélkül állampolgárságot is. Mindehhez akaratlanul asszisztáltam, mivel nem tudtam élni a demokrácia egyetlen rám ruházott hatalmával: a szavazati joggal. Fegyvertelen voltam – nem bizonyos csoportokkal, hanem a fennálló rendszer igazságtalanságaival szemben.
A sors iróniája, hogy költözésem előtt néhány héttel a svéd bevándorlási hivatal elővette az ügyem. Az ügyintéző arra kért, hogy azonosítás céljából postázzam el útlevelem. Természetesen teljesítettem. Ám nem volt elég a rengeteg korábban beadott dokumentum – még a legutóbbi három bérjegyzékemet is bekérték.
Pár hét múlva újabb levél érkezett: személyesen kell igazolnom magam az erre kijelölt hivatalok egyikében. Stockholmban nyilván nem volt erre lehetőség. Csakhogy ekkor már Budapesten tartózkodtam, így az utazás időben és pénzben is jelentős teher lett volna. Felajánlottam a budapesti svéd nagykövetségen keresztül történő azonosítást, de ezt elutasították.
Így jutottam el ahhoz az október 23-ai éjszakához, amikor a hajnali gép elérése miatt alig aludtam. Münchenen át utaztam Göteborgba, majd busz és villamos után végül megérkeztem a hivatalba. A szokásos látvány fogadott: főként közel-keleti és afrikai arcok, alig hallható svéd vagy angol szó.
Egy önkiszolgáló rendszerrel kellett bejelentkeznem, majd várnom. Végül sorra kerültem. Az ügyintéző – szintén közel-keleti származású –, unottan elkérte az irataimat, rám nézett tizenöt másodpercig, majd közölte: „végeztünk”. Ezért utaztam ide. Groteszk, komikus és teljesen szükségtelen volt.
Nem az volt a probléma, hogy személyesen kellett megjelennem, hanem az, hogy ezt a rendszert csak nemrég vezették be – miután évtizedekig tömegesen osztogatták az útleveleket a valóban jogosulatlanoknak. Most pedig az európai, dolgozó rétegeket vegzálják.
Hazafelé sokat gondolkodtam. Be kellett látnom: már nem akarok olyan közösséghez tartozni, amelynek láthatóan nincs szüksége rám. Nem akarok megfelelni – valószínűleg nem is tudnék.
Svédország az elmúlt évtizedben hatalmasat változott, hátrányára. Nem értek egyet a túlliberalizációval, nem értek egyet a totális globalizációval, és nem akarok a mainstream média buborékában képmutatóskodni.
Ezt a privilégiumot meghagyom az „igazi” svédeknek.
Nyitókép: HENRIK MONTGOMERY / TT NEWS AGENCY / TT NEWS AGENCY VIA AFP:
A tavaly megszavazott migrációs paktum szerint Magyarországnak egy 30 ezer illegális bevándorlót befogadó tábort kellett volna építenie.
Betelt a pohár a külügyminiszternél.
Végre kiderült, hogy mit gondol a bevándorlásról a Tisza Párt.
Donald Trump volt kampányfőnöke azt is elárulta, mi lehet Magyarország sikerének titka.
Sokkal több figyelmet szentelnek a szomszédos országnak.
Napokig töprengtem, kit kérdezzek meg a szegénységről, mert sokan sokféle okosságot tudtak volna mondani. Végül úgy döntöttem, olyasvalakivel ülök le beszélgetni, akit a világ nélkülözőnek lát, s őt kérdezem arról: ki a szegény.
Ott bizony nagy a baj, ahol egy párt szimpatizánsainak mindössze 75 százaléka kedveli annak vezetőjét. Ez már a végjáték.
És igazából a Nyugattól kell félni, amely nemcsak önti a mi pénzünket is Ukrajnába, de még Magyar Pétert is Orbán helyére akarja ültetni.
