A parasztember Isten munkatársa – Bányász József a Mandinernek

Írta: Sólyom István; fotók: Bányász Anna

A Mandiner hetilap karácsonyi lapszámában megjelent portrébeszélgetés bővített változata

Ha az utazó Székelyudvarhely felől közelít a Gyergyói-medencéhez, óhatatlanul Bodor Ádám sorai jutnak eszébe: „Túl a Libán tetőn, ahol az országút már átbukott a hágón, s a kőbányát megkerülve egyenesen ereszkedik a medence felé, fenyőcsúcsok magasságában varjú körözött”.

Az első település Gyergyóújfalu: lakosai, ha a bányától ereszkednek alá, mégis Nyíregyházára érkeznek elsőként. A község határában található nyírfákkal tarkított kaszálóról kapta a nevét a Nyír, ahol kezdetben egy lakóház árválkodott, innen a tréfás elnevezés. A megtelepedő székelyek számára a kezdetektől fogva világos volt, hogy a természeti adottságok gyötrelmes, izzadtságos létfenntartást ígérnek; a lelket gyönyörködtető környezet, az égig érő fák, a kékellőn magasodó hegyek, dús lombú erdők, a halkan csörgedező hegyi patakok, a folyócskává cseperedő Maros, a béke és nyugalom érzése maradásra bírta őket. 

A tájra vetődő idegent vegyes érzelmek kerítik hatalmukba.

Kemény, zord tekintetükben majd egy évezred búja lakozik, szájuk sarkában mégis ott lapul a hamiskás, huncut mosoly. A nem mindig előnyükre váló dacos, néhol indulatos nyakasság – keveredve a humoros, derűs életszemlélettel és az Istenben való hittel – mindig átsegítette őket a kritikus történelmi pillanatokon, generációról generációra örökítve a helytálláshoz szükséges készségeket. 

A rendtartó székely falu lakosai egészen a legutóbbi időkig földműveléssel, állattenyésztéssel és erdőléssel foglalkoztak. A második világháborút követően a kisparaszti gazdálkodást a mezőgazdasági termelőszövetkezetek váltották fel, ami az agrárnépesség teljes átrétegződését eredményezte, megbontva az évszázados székely társadalomszerkezetet. A rendszerváltás után az egykori földtulajdon nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, ám a háztáji gazdálkodásról hamar kiderült, hogy nem versenyképes, az európai integráció által kijelölt irány már a nagygazdaságokat hozta előnyös helyzetbe. A faluközösség számos tagjai külföldön keresi a jobb megélhetést, a népesség elöregedési folyamata egyre erőteljesebb. 

Bányász József

Az értelmiségi parasztember

A magát értelmiségi parasztemberként, fejőstehenei munkatársaként meghatározó gyergyóújfalvi Bányász József 2014-ben döntött úgy, hogy a kedvezőtlen konjunktúra ellenére visszatér a paraszti gyökereihez. A Gyulafehérvári Papnevelő Intézetben pallérozódott riportalanyunk hat év alatt családi mintagazdaságot épített fel. A Tejbányában készített sajtok mára messze földön híresek, míg a Facebookon egyre többen olvassák a filozofikus mélységű, érzelmes, őszinte, vívódásait sem leplező bejegyzéseit, amelyekben a nyilvánosság elé tárja missziós elkötelezettségét a parasztság mellett.

az ige testté lesz, ha kellő hittel és következetességgel kiállunk mögötte – vallja. 

A Tejbánya gondolata a falu „kultúrmiliőjében” fogant, a paraszti életforma átmentésének egzisztenciális igényéből, 21. századi kontextusba helyezésének szándékából fakadt. „2014-ben öt fejőstehén munkatársa lettem. A sajtkészítés folyamatában csupán egy láncszem vagyok, reflektálok a természet adta történésekre, biztosítani próbálom annak optimális kibontakozását. A természet tiszta forrás, aminek elidegenedett gyermeke az ember is, és akkor talál vissza igazi önmagára, ha megtalálja a vele való összhangot, nem kizsákmányolva azt. Ehhez csupán a gazdálkodó ember hétköznapi feladatait kell elvégezni, és teret adni az ebből fakadó ünnepeknek is” – mondja.

A munkaritmust is a természet kínálja, ami életszerű és következetes helytállást igényel. A gyergyói parasztnak a szarvasmarha-tenyésztés a testhezálló, a róluk való gondoskodást jó minőségű tejjel és borjakkal honorálják. Bányász természetük szerint, szabadtartásban, szakaszos legeltetéssel biztosítja jóllétüket, télen is állandó hozzáférésük van a tiszta vízhez, szénához. Szeretik a kényeztetést, viszonozzák a maguk módján, az interakció mélyebb tartalmak megélésére teszi fogékonnyá a gazdát, amit egy brahmani gondolat ekként próbál verbalizálni: „A Jóisten a kövekben alszik, a növényekben lélegzik, az állatokban álmodik és az emberben ébred fel”.

Rájuk hangolódva az ember önmagához, a benne rejtőzködő Istenhez kerül közelebb – fejti ki József. 

Vallja, parasztként úgy kell élnie, hogy a benne élő Isten örömét lelje abban, akit saját képére és hasonlatosságára, szabadnak teremtett. „A parasztember Isten munkatársa is, akinek feladata a folyamatos teremtés művének beteljesítése. Ekkor nemesedik ünneppé a paraszti életforma, ami a hétköznapok kultúrájának megteremtése mellett a művészeteknek is teret ad. Népművészetünk emanációi ebből a forrásból fakadtak. Újra meg kell jeleníteni ezt a tiszta teremtő közeget a ma olvasatában is, hogy János evangélista szavaival életünk legyen, és az bőséggel legyen” – vallja.  

Újfajta remeteség

A Tejbányában igyekeznek úgy megjeleníteni a kaszálás, állatgondozás, tejfeldolgozás sűrűjében a paraszti hétköznapokat, hogy az abból fakadt energia szublimált formában visszaadja az élet paradicsomi dimenzióit. Bányász ezt remeteségként aposztrofálja, ami szerinte a Kárpát-medencében nem egyedülálló. Számos hasonló kezdeményezés analóg célokat követ az élet különböző területein. A remeteségek az „Ora et Labora” szellemiségével talán egyszer közösséget is alkothatnak, ami a megújulás táptalajául szolgálva válhat igazán nemzetstratégiai horderejűvé, hiszen a magyar történelemnek meghatározó néprétege az agrárium vétetésű parasztság volt. Forrása, vérfrissítő közege annak az értelmiségnek is, aki naggyá tette a magyarságot. A népi mozgalom nagyjai, művészei is jórészt erről a tőről fakadtak.

Itt jegyzi meg, hogy a kapitalista világrend tőkésítette az anyafölddel együtt a vizet, levegőt, lassan a lelket is. Aki tehette, „kitaníttatta” a paraszti sorsból a gyermekeit, mára eltűnt ez a társadalmi réteg. A kevesek, akik maradtak, alternatíva hiányában, tehetetlenségből gazdálkodnak, vagy kapitalista agrárvállalkozókká minősültek, ahol a természet, a föld, az állat nem partner, munkatárs, hanem tőke. A gazda már nem kultúrát teremt, hanem pénzt csinál.

Úgy véli,

és az életminőség rovására tobzódik. Olvasatában nincs ma már fenntartható fejlődés, csak fenntartható visszavonulás, ahol az életminőséget a természettel való harmónia visszaszerzésével és magas morális igényességgel lehet megteremteni. A még megmaradt értelmiségi réteg, aki ezt érti, kötelességének kell, hogy érezze, és vállalja azt az életformát, ahonnan vétetett. Ehhez vissza kell építeni azt a társadalmi réteget, ami a parasztság 21. századi olvasata. A ma rendelkezésre álló technikai eszköztárral és tudással könnyebbé lehet tenni ezt úgy, hogy – Benedek Eleket parafrazálva – ne legyen nehéz a kasza sem és könnyű maradhasson a toll is.

Mennyiben volt kényszer a paraszti létformához való visszatérés? Mózes Attila könyvének címét idézi: „Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket”, ami sommásan szemlélteti azt a szabadon választható „kényszerpályát”, amire sokan belső késztetést éreznek. „Benne van a levegőben egyfajta parasztromantika, ami rokonszenvessé teszi a mára letűnt életformát, ami gyermekkori emlékeink velejárója. Gyergyóújfalu földrajzi adottságai révén, egyedi módon tudott ennek az életformának magas minőséget biztosítani. A falu majdnem minden családjának a libáni dűlőkben volt orotása (irtás, kaszáló), ahol házzal, pajtával nyaranta egy-két hónapot úgy tudott eltölteni, hogy a szénacsinálás mellett tűzifát készített, erdei gyümölcsöket gyűjtött be. Az esti tábortüzek mellett a szomszédokkal közösen történeteket faragtak a gereblyefogak mellé, mesét szállítottak a tűz lángjaival az apró gyerekek fantáziáiba és énekeltek is maguk s az Atyaisten szórakoztatására. Tartalmas rekreáció volt, amit a pap áldással nyugtázott vasárnaponként egy - egy csutakra rögtönzött oltáron, szentmiseáldozat keretében” – eleveníti fel a nem is olyan régen még sokak által megélt mindennapi valóságot.

Ezeket az élményeket a szabadság hozta jólét nem tudta pótolni. A rendszerváltás eufóriája hamar elmúlt,

ahhoz a rendhez, ami néhány nemzedékkel korábban még reményfakasztó lehetett. 

„Nem azt kell tennünk ma, amit nagyapáink tettek, hanem ki kell találnunk, hogy mit tennének a jelen adta körülmények közepett töretlen szerves gyökerekkel. Ezt a szakadékot próbáltam, ha nem is mindig tudatosan áthidalni. Az eget a földdel szerettem volna összekapcsolni” – fogalmazza meg krédóját. 

Visszatérve a gyökerekhez

Hat évet tanult papi szemináriumban, „földhözragadt spiritualitással”. A lelkisége megmaradt, de papi ambíciói elkoptak. A Gyulafehérvári Caritasszal együtt nőtt fel, 23 éven át próbálta emberként hozzátenni azt a lelket, ami az intézménnyé válás folyamatában a „vertikális köldökzsinórt” is biztosíthatja. A vidékfejlesztés volt az a terület, ami a legközelebb állt hozzá. A paraszti életformára próbálták felkészíteni a vidék emberét, ellensúlyozandó azokat az impulzusokat, amelyekkel a főáramú gazdaság, politika bombázta őket. Kevés sikerrel – jegyzi meg. Munkacsapatával felépítettek egy tangazdaságot, tejfeldolgozásra oktató műhelyt, akkreditált képzési curriculumokat dolgoztak ki, de az egész magvetés szintjén maradt. 

„Csak remélni tudom, hogy hamarosan eljön a kedvező körülmény a szárba szökkenéshez. Nem elég ma már hitet tenni valami mellett, a gyakorlati példa, ami hat(hat). A bennem érlelődő döntést, hogy vállalnom kell a paraszti életformát, elősegítette, hogy a szervezet korlátozta a mozgásteremet, visszavonta igazgatói megbízásomat. Rosszul esett, de még mindig érveket kovácsolok pozitív hozadékai mellett. Külső kényszernek mégsem nevezném, hogy visszatérhettem gyökereimhez, mert kínáltak alternatívákat. Tulajdonképpen ott találtam magam, ahol mindig is lenni szerettem volna, két lábbal a földön, ha úgy tetszik Isten tenyerén” – fogalmaz.

A gazdálkodást élettörvénynek tartja, míg a mezőgazdaság globalizálódását civilizációs zsákutcának. Amikor az európai piacon kell helytállni a gazdának, egyenlőtlen versenyszabályok közepette, el kell tartania a családját, akkor a szív érvelésére is hallgatnia kell, sokszor a ráció ellenében.

A kapitalista paradigma a szabadpiaccal próbálja megoldani még a szociális kérdéseket is, de az élet sokkal komplexebb és mélyebb az anyagi jólétnél. A természettel való összhang megszerzése életminőséget biztosít, ha úgy tetszik a boldogság reményét és ez mindenekért kárpótol. Az is igaz, hogy emberé a munka Istené az áldás, ami gyakran el-elmaradozik. Itt már „irracionális” muníciókra is szüksége van a parasztnak, olyanokra, mint az alázat, ami nem Kisida Eleket idézve nem más, mint erő és intelligencia, aminek jutalma a kudarctűrő képesség.

A család, a felnőtt gyermekek szintén belesodródnak akarva – akaratlanul egy olyan létrendben, ami az örömök mellett embert próbáló nehézségekkel is megajándékoz, de hát babitsi értelemben, szenvedni annyi, mint diadalt aratni. Vagy mégsem? – néz rám sokatmondóan.  

Minden nehézség és látszólag kedvezőtlen konjunktúra ellenére

idézi Johann Millendorfert. E mellett érveket, statisztikai adatokat is fel lehet sorakoztatni, de erősebb ezeknél az a belső meggyőződés, ami az életet fakasztja. „Az élet és az emberiség jövője az önkorlátozó képességünktől, a helyes mértéktől, a gondosságunktól függ, amit állandóan művelnünk kell, hogy ezáltal az életet, ezt az értékes ajándékot, amit a természetben nekünk adott Isten egy hosszú evolúciós folyamat révén fenn tartsuk és ezt a folyamatot folytatni tudjuk. Ebben a gazdálkodási formában a fiatalok önmagukra találhatnak, hisz bennük is erős a teremtő vágy egy jobb világ megalkotására. Affinitásuk a természetre kifinomultabb nálunk és ebben a folyamatban a tudás és a technika jó társnak bizonyulhat” – vélekedik József.

A paraszti életformának közösségi dimenziót kell adni, a jelenleg uralkodó társadalmi rend nem nyitott a mélység és a vertikum értékeire. Az együttműködés kultúrája, a szövetkezések mentén kell olyan oázisokat létrehozni, ahol újra termelődnének azok a morális tartalmak, amire felépíthető a jövő. Bányász József úgy látja, az ipari társadalom gyökeres változások előtt áll.

Itt rejlik az urbánus életforma reménye is. 

„A hit metafizikai dimenziót ad az élet örömeinek, de a nehézségeinek is. A vallások szerepe, hogy emészthetővé tegyék a kinyilatkoztatások üzeneteit. Ha az emberi életforma a természetbe simul, onnan táplálkozik akkor ez erőt ad a reménynek. Sokan felismerték a változás szükségességét. Ha tudjuk, hogy a vidéki élettér a jövő élettere és a túlélés helye lesz, akkor meggyőzhetjük az elvárosiasodott miliőt arról is, hogy ezt a teret nemcsak megóvni lehet, hanem élni is lehet benne, hisz ez a tér tulajdonképpen a jövő élettere.  Városnak és vidéknek egymásra kell találniuk és kölcsönösen ki kell egészítsék egymást” – összegez. 

Ha valakinek bogarat ültettek a fülébe a fenti gondolatok, szívvel-lélekkel várják a Tejbányába, belekóstolni a paraszt élet sűrűjébe. A Bányász porta nyitva áll!