Az orosz filozófus, aki borította a sakktáblát – Lev Sesztov portréja

Lev Sesztov (eredeti nevén Lev Iszaakovics Svarcman) 1866-ban született Kijevben. Jogot és matematikát tanult Moszkvában, de elutasították a jogi doktori disszertációját. Sesztovot tulajdonképpen ez az ítélet „mentette meg” a jogi pályától. 1900-ban kötött barátságot Nyikolaj Bergyajevvel, az orosz keresztény egzisztencializmus kiváló képviselőjével, jóllehet alapvető dolgokban nem egyezett a véleményük, és gyakran összeszólalkoztak.

Sesztov Bergyajev révén került kapcsolatba és egy sorba azokkal az orosz gondolkodókkal, akik metafizikai rejtélyt fedeztek föl koruk nyugtalanító, főként társadalmi problémái mögött. 1919-ben hagyta el Oroszországot, Párizsban telepedett le, és itt élt 1938-ban bekövetkezett haláláig.

De mégis, ki az a Sesztov?

Lev Sesztov magyar nyelven is elérhető, több kötete is megjelent, bennük az összes jelentős, „sesztovi” gondolattal: Az alaptalan apoteózisa, Teremtés a semmiből, Pascal, Dosztojevszkij és Nietzsche, A prófétálás adománya. Könyvei nem kavartak túl nagy port hazánkban, a szélesebb olvasóközönség nem ismeri a nevét.

Persze ez nem azt jelenti, hogy az orosz bizonyos körökben ne lehetne népszerű Magyarországon – de hogy kevesebben ismerik őt, mint az úgynevezett „nagy filozófusokat”, Kantot, Hegelt, Marxot vagy éppen Husserlt és Derridát, ez egészen biztos. Sesztov nevével nem találkozunk újságcikkekben, nem hivatkoznak rá sem közírók, sem műveltebb közszereplők, nem bukkannak fel gondolatai a tévéműsorokban, a közösségi oldalakon, sehol, annak ellenére, hogy a hatása több komoly szerzőnél kimutatható, és

Még magyar nyelvű Wikipédia-cikk sem született róla. De miért? Vajon a jelentősége is hasonlóan csekély, mint a „népszerűsége”? Szerintem nem, épp ellenkezőleg.

Beszédes, hogy a Nobel-díjas lengyel író, Czesław Miłosz A kétségbeesés tisztasága című esszéjében (amelyet kalauzunkká fogadunk a bemutatás során) az „európai kultúra egyik mozgatóerejének” tartja Sesztovot, akinek „a hatása mélyebbre nyúlik, mint ahogy azt műveinek eladott példányszáma alapján gondolnánk”. Az ugyancsak Nobel-díjas Albert Camus pedig egyenesen azt állítja a Sziszüphosz mítosza című könyvében, hogy az új ember, az „abszurd embere” számára Kierkegaard, Sesztov, Heidegger, Jaspers és Husserl a legfontosabb filozófusok.

Az, hogy Sesztov mára kiesett a pikszisből, vagy más szóval a mainstream kegyeiből, nem véletlen. Megközelítése egyszerűen nem illik bele korunk gondolkodásába, kilóg a keretek közül, vagy éppen szétzilálja ezeket a kereteket – annak ellenére, hogy (megint csak Camus szavaival élve)

Filozófusunk újra és újra ugyanazt a témát boncolgatja, és egy idő után hozzászokunk, hogy ez a téma vagy így, vagy úgy, de újra elő fog bukkanni a minden egyes esszéjében – írja Miłosz.

Sesztov írásai egyszerre páratlanul gazdagok és egyszerűek: pár alapgondolatot világítanak meg millió szempontból, mintha a szerző már rég rájött volna a titokra, de újra meg újra meg akarna bizonyosodni róla, hogy jól látta-e. Sesztov előszeretettel alkalmazza mások gondolatait arra, hogy saját vízióját felerősítse és finomhangolja. És épp azok alapján, akikről a legszívesebben ír, tökéletesen be is lehet „kötni” az európai filozófiába. Kierkegaard „vagy-vagy” alapélményén nyugvó hitközpontúsága, Nietzsche vallásalapító hevülete és intellektuális bátorsága, Pascal egyetlenre tapadó, elmélyült figyelme és mindegyikük konok, szakadatlan, sokszor reménytelen továbbkérdezése, plusz a biztonságos, hétköznapi életet megtartó keretek részben öntudatlan, intellektuális eredőjű szétfeszítése (ami Kierkegaard-t és Pascalt magányba, Nietzschét őrületbe vezette) egyaránt megvannak Sesztovnál, és akkor a minden szempontból meghatározó Dosztojevszkijről még nem is beszéltünk.

Dosztojevszkij

Mindezeken kívül fontos tudatosítanunk, hogy Sesztov orosz: a már említett Czesław Miłosz szerint

Nem álltak mögötte a skolasztika évszázadai, a múlt filozófiái vagy akár említésre méltó egyetemi filozófiaoktatás. Egyszerűen nem érdekelte, hogy azzal, amit például Platónról vagy Spinozáról mond, nem rúgja-e fel tiszteletlenül a játékszabályokat.

Orosz szerzőket olvasva amúgy is hozzászokhattunk – gondoljunk csak Dosztojevszkijre –, hogy elpárolog belőlünk a hagyományos megközelítésekhez, gondolati sémákhoz kötődő megfelelési kényszer, és ez nem csupán a szépirodalom esetén igaz. Felbukkan valami fontosabb. Nincs kinek számot adni (legfeljebb Istennek), huszadrangúvá válik a racionalitás, komoly sebességgel távolodik tőlünk a kategorikus imperatívusz; és kiderül, hogy akadnak fontosabb viszonyítási pontok, mint holmi jelölt és jelölet – ehhez hasonló érzés ragadhat el minket Sesztovot lapozgatva is: az orosz filozófus pedig tesz róla, hogy kimaxolja ezt az érzést.

Hiába ír komoly témákról, a gondolati tartalom friss és üde marad, mintha erdei ösvényen sétálnánk, de ugyanolyan titokzatos és félelmetes, ahogy az erdő is ezer arcát mutathatja a kellemestől a koromsötétig. „Sesztov szenvedélyesen megvetette a spekulatív filozófiát, mert meg volt győződve arról, hogy a filozófusok úgy tesznek, mintha vigaszt nyújtanának, de valójában ez csak a vigasz illúziója” – írja Czesław Miłosz.

Spinoza

A szükségszerűség

Sesztov szerint fel kell ismernünk, hogy

Sesztov a felismerés lendületével ront neki az elmúlt 3000 év filozófiájának, en bloc, a görögöktől a jelenkorig. És nem csak a filozófiának: nézőpontjából a görög tudomány és az erkölcs ugyanazt az utat követi. Kétszer kettő az négy: az általános, örök igazság magasan a születő és elenyésző halandók fölött uralkodik, ugyanúgy, ahogy az örökkévaló jó nem változik meg attól, hogy létezik-e akár csak egyetlen lény, aki erre az elvont jóra törekszik. Nos, „Sesztov nem hajlandó ezt a sakkjátszmát játszani, egyszerűen felborítja a táblát” – foglalja össze nekünk Miłosz.

A filozófus bevett módszeréhez folyamodik, és víziójának megtámogatására lángelméket hív segítségül, jelen esetben Platónt és Dosztojevszkijt. A „második szem”, vagy az „új szempár” elmélete szerint egyes kiválasztottak képesek túllátni az ész által igazolt világon. Sesztov azt fejtegeti, hogy Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című írásának és Platón barlanghasonlatának a legfontosabb mondanivalója, hogy le kell ráznunk a szükségszerűség béklyóit, hogy meg kell szabadulnunk a „kétszer kettő négy” nyomasztó követelőzésétől.

Platónnál a barlanglakó csupán az észtől korlátolt világot látja. Dosztojevszkij odúlakója pedig képtelen elviselni a „kétszer kettő négy” súlyát, szimpatikusabb neki a „kétszer kettő öt”, hogy mást ne mondjunk. Dosztojevszkij – Sesztov magyarázata szerint – a második látásával észrevette, hogy nem valóság, csupán elmélet az a „tapasztalat”, amelyből kiindulva az emberek építgetni kezdik a maguk tudományát.

– írja Sesztov, majd leszögezi: az ész cselekedetei nem paloták, hanem tyúkólak, mert valamennyi a „kétszer kettő négyre”, a halál elvére épül. Összességében az „új szempár” már nem a tudást, hanem a hitet jelenti.

De az ész nem nyugszik: „az ész nem ismeri el az autonóm hitet. Teljhatalmat követel magának, a mennyek országának kulcsait, és a hitnek – ha elfogadott akar lenni – igazolnia kell magát az ész előtt, engedelmeskednie kell törvényeinek”. A mérleg egyik serpenyőjében van a súlyos, mozdulatlan „kétszer kettő” a hagyományos, évszázados „evidenciák” egész kíséretével, a másik serpenyőbe Dosztojevszkij remegő kézzel dobja a „súlytalant”: a sérelmet, a borzalmat, az elragadtatást, a kétségbeesést, a szépséget, a jövőt, a szabadságot.

Sesztov a tertullianusi logikára esküszik: bizonyos, mert lehetetlen.

Az orosz filozófus kerek perec kijelenti, hogy az ember, mielőtt megízlelte volna a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsét, mindentudással és abszolút szabadsággal rendelkezett.

Az ellenség tehát nem más, mint az ész, a tudományos tudás, ahogy ez a szükségszerű teljhatalmából is következett. Sesztov számára épp ezért olyan központi jelentőségű a Feljegyzések az egérlyukból, mert Dosztojevszkij nemet kiált a „kétszer kettő négyre”, nemet kiált a szükségszerű és az ész uralmára, és valami mást akar. Talán a bűnbeesés előtti állapotra vágyik? Ezt Sesztov végül nem mondja ki.

Ahogy orosz hősünk megtalálta a számára oly kedves szerzőket, nem esett nehezére kiválasztani a legfontosabb szellemi ellenlábasokat sem: a prímet Spinoza viszi, aki előtt Sesztov szerint mindenki csupán félmunkát végzett az európai filozófiatörténetben, vagyis „össze akarták békíteni a Bibliát a logosszal”. Aztán jött Spinoza, aki pontot tett „az ügy” végére – Sesztov meglátása szerint. Nincs mit szépíteni, Spinoza megölte az Istent, azaz megtanította az embereknek, hogy Isten nincs, csak szubsztancia van, a keresés egyetlen igaz módja a matematikai módszer, az erkölcsi tanítások pedig helyettesíthetik Istent.

Pascal szerint – aki legalább akkora filozófus volt, mint Spinoza, és akiért Sesztov rajongott –

Sesztov Pascal alapján kérdez: ha a lélekről, az emberi szenvedélyekről ugyanúgy ítélünk, mint a vonalakról, a síkokról és a testekről, akkor milyen jogon tanácsoljuk az embernek, hogy Istent szeresse, ne a vonalat vagy a síkot? Spinoza meggyőzte az embereket arról, hogy akkor is szerethetik Istent, ha nincs Isten, és helyére az észszerű szükségszerűséget vagy az elvontságában ettől semmiben sem különböző emberi jóság eszméjét helyezik. És az emberek hittek neki, mondja Sesztov: teljes mértékben Spinozától ered az egész modern filozófia.

Pascal

Sesztovot gyakran éri kritika, hogy csupán „eljátssza” az erkölcsön és az észen túllépő, a hit abszurditását és mindenhatóságát hirdető filozófust, hiszen egyrészt maga is a logikus érvelés fegyverével harcol, másrészt Nikola Milošević szavaival: „nyugodtan állíthatjuk, hogy Sesztov erőfeszítése, mely a bennünket »nyomorító és fojtogató« erőt igyekszik megszüntetni és megsemmisíteni, nemcsak hogy erkölcsi színezetű, hanem maga is morális erőfeszítés, mégpedig a legradikálisabbak közül való. Sesztov valójában csak arra törekszik, hogy meglelje az embereken való segítés módját, azokban az esetekben is, amikor az értelem elvei csődöt mondanak.”

A helyzet az, hogy nem ismerünk eredeti filozófust, egyetlen darabot sem, aki egyrészt ne törekedne alapfogalmak és alapgondolatok bevezetésére a filozófiájának kialakításakor (minél kevesebb és „tisztább” az alapfogalom, annál hatékonyabb a filozófia), másrészt ne kavarodna ellentmondásokba ennek a világnak a születésekor. Mert erről is szól a filozófia: saját világ kialakításáról, ami bizony csöppet sem objektív, maximum annak tűnik, ha eltökélt vágyunk, hogy azonosuljunk vele.

Szellemi rokonok

Fontos megjegyezni, hogy bár Sesztovot egzisztencialista filozófusként tartják számon, a negyvenes, ötvenes évek egzisztencializmusa, illetve Kierkegaard és Sesztov gondolatai között valójában csak felszínes hasonlóságok vannak – írja Miłosz.

A legjobban talán Camus fogalmazza meg a különbséget a párizsi kortársak és az orosz között:

Sesztov úgy látja: a kétségbeesés, amely akkor kerít hatalmába bennünket, amikor szembesülünk az Abszurddal, elvezet a jón és gonoszon túli birodalomba, a hit aktusához. Ezeknek a gondolatoknak, pláne a hittel, mint értelmezhető és valóságos filozófiai érvvel kombinálva, nyoma sincs a párizsi egzisztencialistáknál.

De gondolkodásának alapállását tekintve a lehető legszélesebb körben fellelhetjük Sesztov szellemi rokonait a kezdetektől máig, és nem feltétlenül a filozófusok között. Említhetjük a svájci pszichológust, Carl Gustav Jungot, aki szerint az irracionális alapélmény jelenléte a kiegyensúlyozott emberi psziché alapfeltétele; hivatkozhatunk Tarkovszkijra, a filmrendezőre, aki a művészet vallásos jellegét, ihletettségét hangsúlyozza; vagy citálhatjuk a (szerintem) legnagyobb kortárs amerikai írót, Cormac McCarthyt, aki egy interjúban azt mondta, hogy

Sesztov szavaira, miszerint „az ember hol látja az igazságot, hol nem látja, sőt lépten-nyomon megtörténik, hogy egyszerre látja és nem látja” a távoli múltból Lao-ce visszhangzik: „a magas a mélyen áll”, mondja, vagyis az ellentétek feltételezik egymást.

Földerenghet a feleségrugdosó Verlaine hányatott élete, aki verset írt az anyaságról, Villontól az Ellentétek című költemény, vagy eszünkbe juthatnak a Nobel-díjas író, William Faulkner szavai: „az a fiatal, aki ma írással foglalkozik, elfelejtette az önmagával megütköző emberszív gondját, a legfontosabbat, ami nélkül nincsen jó írás, mert ez az egyetlen, amiről írni érdemes, ami megéri a kínszenvedést és a verejtéket.”