Nagyapám, Kovács Kálmán (1924-2012) született és meghalt Rábakecölben. Csak közben tett egy nagyobb kitérőt.
Régi, vele folytatott családi beszélgetéseken alapul az alábbi szöveg, az emlékezet jegyében.
***
Mire elég öt és fél év hadifogság? Arra biztosan, hogy a következő hatvan évedet meghatározza. Várj, pontosabb leszek: hogy ne legyen többé egyetlen napod, amit az időn kívül álló emlék át ne mosna magán.
Biztosan igazad van, fiam. A magam részéről annyit tudok mondani, hogy hazafelé indultunk Csehszlovákián keresztül 1945 májusában. Egy orosz őrmestertől kaptunk papírt Budapestig. Vojna kaputt, mondta. Aztán Bécs előtt egy másik orosz őrmester eltépte a papírt, ami azt jelentette, hogy fogságba estünk. Ahogy bántak velünk az úton, ahogy kísértek bennünk Pozsonyig:
aki elesett az úton, azt egyszerűen agyonlőtték az árokparton.
Két hónapja soroztak be minket, még a ravaszt sem húztuk meg. Vége volt a háborúnak. Haza akartunk menni. Pozsonyban azt mondták, hogy Komáromban kapunk rendes dokumentet, amivel szabadon elmehetünk. Komáromban azt ígérték, hogy Pesten kapunk majd, Pesten azt ígérték, hogy Miskolcon kapunk, aztán meg azt ígérték, hogy Nagyváradon kapunk. Lassan így végigértünk az országon, és utoljára még azt ígérték, hogy Kolozsváron kapunk. Rettentő meleg volt a vagonban, bezsúfoltak 40-45 embert. A sarokban volt kivágva lyuk a vécének, az ablakok be voltak fonva tüskés dróttal, az ajtót meg bezárták kívülről. Lassan kiértünk a Kárpátokon Romániába. Minden másnap kaptunk enni, meg kétnaponta vizet, egy-egy vödörrel. Akkor adtuk ki a halottakat is.
Szóval 75 éve nagyjából ezeken a napokon zötykölődtél a vagonban a Fekete-tenger felé. 48 kilósan jutottál haza 1950-ben, miközben a versenysúlyod 80 kiló volt. Aztán erőt nyertél valahonnan. Ötször adtad tovább ezt a részleges halhatatlanságot, amit életnek hívnak. Manapság úgy mondanák, hogy köszi, jó fej vagy.
Az könnyen meglehet. Mindenesetre 17 órát utaztunk a Transylvania nevű hajóval a Fekete-tengeren keresztül. Hogyan mondjam, a vécé a hajó oldala volt, azt leszartuk csúnyán. Aztán Szevasztopolba értünk, ott kiszálltunk. Al Danyelben meg, az első lágerben drótkerítés volt körbe, hát mit éreztünk… semmi jót. Reggelire leves volt, holdvilág leves. Nehéz volt megmondani, milyen leves, valamilyen zavaros lé. Legtöbbször talán korpaleves.
Ebédre fél liter csalánlevest adtak, meg két deci kását. Mindig ez volt az ebéd. Mindig koplaltunk.