Ebédre fél liter csalánlevest adtak, meg két deci kását. Mindig ez volt az ebéd. Mindig koplaltunk.
Én annyit koplaltam, fiam, öt évig, hogy az rettenetes. Ötkor keltünk, irány a szőlő vagy az építkezés, este hétre értünk vissza a lágerbe. A sorbanállás volt a legrosszabb. Sokszor órákig tartott, amíg megszámoltak bennünket. Éjszaka aztán először a bolha jött, aztán a tetű, aztán meg a poloska. Rossz érzés, amikor a tetvek csípnek, nekem két év után még sebes volt a bokám. A szúnyogcsípés is viszket, de a tetű valósággal harap.
Szombatonként délután a téli kertben üldögéltünk. Körben üvegablakok, fémcsíkkal elválasztott nagy üvegfelületek, alattunk linóleum, az asztalon bor és sütemény. Számtalanszor végigmentél a napjaidon, és bár nem akartad mutatni, én láttam: dühös vagy, hogy nem adhatod vissza az egészet, kockáról kockára, és mégis elégedett vagy, hogy részben kiadhatod magadból.
Nem tudom már pontosan elmondani, amit szeretnék. Hetente egyszer mentünk fürödni, vasárnap. Harminc ember mehetett be egyszerre a fürdőbe, öt percre megengedték a meleg vizet, de aztán el is zárták. Ha addig meg tudtál mosakodni, meg tudtál; ha nem, akkor is annyi volt. Három priccses barakkok voltak, sok helyen két priccses. Én az első időben nem fértem be, és egy kis teremben aludtunk öten, hatan a betonon. Mire ősz, vagy tél lett, bekerültem a nagyobb barakkba, nagyobb épületbe, nagyobb szobába, ott már melegebb volt, de fűteni nem engedtek télen se, mert nem is volt kémény a házakon a Krímen. Amúgy meg rendes katonaruhánk volt, posztóruha. Abban voltunk télen-nyáron.
Az ing leszakadt rólunk 5-6 hónap múlva, addig nem is adtak újat.