Az ismeretlen Kertész Imre – kiállítás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban

Négy évvel ezelőtt halt meg Kertész Imre, a magyar irodalom mostanáig egyetlen Nobel-díjas szerzője. A halála óta eltelt négy évben mintha kevesebb szó esne róla, ritkábban találkozni a nevével. Persze Kertész nincs egyedül ezzel,

Kertész esetében a hallgatás mögött nyilván politikai okok is meghúzódnak. Ugyanis Kertész sok esetben – ragaszkodva a művész és a szellemi ember autonómiájához – olyan interjúkat is adott és olyan szövegeket is írt, amelyekkel magára haragította a mindenkori megmondóembereket. Elég csak arra gondolni, hogy amikor 2014-ben elfogadta és átvette a Szent István Rendet, mit kapott érte. 

Az író halála után a művek magukra maradnak a világban, és teljes egészében az utókorra van bízva, elsüllyednek-e vagy megmaradnak. Kertész esetében ma még nem látszik tisztán, milyen sors vár a könyveire. A fő művének tartott Sorstalanság nyilván része marad a magyar irodalmi emlékezetnek (megérdemelten, tegyük hozzá), a többi művével kapcsolatban már koránt sem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem mintha gyengébb könyvekről lenne szó.

Számomra mindig a Gályanapló volt Kertész legfontosabb műve, ez az évtizedeket átívelő esszé-napló,

Nem véletlenül hozom szóba Márait, akit Kertész a hozzá legközelebb álló írók egyikének tartott. A Kertész Imre életművének kutatására, a kéziratban maradt hagyaték feldolgozására és egyéb ehhez kapcsolódó feladatok ellátására létrejött Kertész Imre Intézet 2017 óta dolgozik azon, hogy az író életműve elkerülje a feledést és további, eddig kiadatlan művekkel gazdagodjon. A feledés elkerülésének jegyében hívta létre az intézet azt a vándorkiállítást, amelynek február 20-tól március 27-ig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár ad otthont. A könyvtár a vándorkiállítás ötödik helyszíne, a korábbi helyszínek között volt például Szabadka vagy Pápa.

Az ismeretlen Kertész Imre – ez a kiállítás címe, az alcím pedig: Tanulóévek 1934-1955. Kertész ismeretlensége itt elsősorban azt jelenti, hogy a gyerekkoráról, fiatal éveiről keveset lehetett tudni eddig. Ahogy jobbára homályban maradt ez is, hogy életének mely motívumai voltak azok, amelyek az írás felé vezették. Persze nyomban érkezhetne is a válasz, hogy mindnyájan tudjuk, mi volt a fő motívum. A holokauszt. Ami nagyrészt igaz is, de épp

A Gályanaplóban így ír erről:

„Megemlítendő majd súlyos gyerekkorom és fiatalságom. Mi volt az alapbaj? Undor, nem, inkább iszony, valamint teljes fenntartás, irónia és kritika és ennek az irtózatnak, az ösztönös kritikai intellektualizmusnak (tehát a védekezés egyetlen módjának) a rémült elfojtása, az emiatti szüntelen rossz lelkiismeret. A környezetem értékeit elfogadni, a magaméit ocsmányságnak látni. Ebből következett minden csőd. Hogy feladataimnak nem tudtam (vajon akartam-e?) eleget tenni. Állandó álmosság, tompaság, figyelmetlenség, külső-belső meggyőződéshiány, szakadatlan hazugság, menekülés, nem is: bujdosás. Totális alkalmatlanságérzet. Mindez soká, igen soká, mígnem, úgy 26-27 évesen elkezdődött bennem »az érctáblák szétzúzása«. De még mindig rossz, legalábbis sérült lelkiismerettel és bűntudattal, amely még ma is kísért.”

A kiállítás fotóin

akire Kertész így emlékszik vissza egy kiadatlan interjúban: „Auschwitz és a háború után felfokozott életizgalom volt bennem, egyáltalán nem érdekelt az iskola, legfeljebb ha bált rendeztek benne. Jött egyszer Balassa tanár úr este a folyosón, és ott talált engem, amint egy lánnyal csókolózom az ablakban. Mit csinál itt maga, Kertész? Hát – mondom – tetszik látni… Nem vettem komolyan az iskolát, szinte minden tárgyból megbuktam. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek az úgynevezett jövőmmel...”

A szorongásra hajlamos kisfiú életének egyik nagy traumája szüleinek válása, aminek eredményeként intézetbe adták.„ Erről az időről azt tudom mondani, hogy félálomban éltem meg, minden reggel arról álmodoztam, hátha lebombázták a gimnáziumot, de mindig megvolt, a gimnáziumot megkímélték… Nem voltam jóban se önmagammal, se a szüleimmel, se a körülményekkel, valami nagy hazugságban és főként elveszettségben éltem, amit pontosan éreztem. Közben persze nagyon sokat hülyéskedtem a társaimmal, de tulajdonképpen mindig szomorú voltam” – mondja későbbi, gimnáziumi éveiről ugyanebben a kiadatlan interjúban.

Ezekből az idézetekből is látszik, hogy a gyerek és

amelyeket a későbbi élmények  és traumák csak még karakteresebbé tettek.

S hogy nem véletlenül hoztam szóba Márait, akit – ismétlem – Kertész igazán nagyra tartott, annak igazi oka „találkozásuk” egészen abszurd és szürreális jellege. A Gályanaplóban így ír erről: „Márai naplója, az 1944-es oldalak: »Július harmadikán reggel fél tízkor kezdődik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb« - erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakeszi téglagyárban (talán szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tűnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: »Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel«. - Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba… Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, mint egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben”.

A kiállítás számtalan rétegéből adódó elkalandozás után térjünk vissza a konkrét eseményhez: a megnyitó után a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója, Hafner Zoltán és Bednanics Gábor irodalomtörténész beszélgettek. Hafner, aki Kertész utolsó éveinek szemtanúja volt, nem mellesleg a barátja és műveinek szerkesztője, többek között arról beszélt, hogy

Egy olyan vázlatnak, amelynek alapján képet kaphatunk a művek mögött rejtőző emberről. Beszélt a Kertészre jellemző, önmagával szembeni kíméletlenségről és a szeretetéhségről, ami végigkísérte az életét. Vagy arról, hogy a Sorstalanság megírását egyfajta önbüntetésként rótta magára.

Hafner is utalt arra, hogy Kertész „egykönyves” szerzőként él a köztudatban, ami elég távol áll a valóságtól, mert ott vannak a további regényei, A kudarc vagy a Kaddis a meg nem született gyermekért, amelyek szintén jelentős művek. Kertésznek sok ezer oldalnyi kiadatlan kézirata maradt hátra, ezeknek sajtó alá rendezése, kutatása és publikálása a Kertész Imre Intézet feladata. Ahogy műfordításainak újrakiadása és sajtócikkeinek összegyűjtése is.

A kérdésre, hogy Kertész milyen volt magánemberként, Hafner elmondta, hogy kivételes humorral bírt, kevés emberrel tudott annyit nevetni, mint vele. De

Az esten részletek hangzottak el Kertész eddig kiadatlan naplóiból Lukács Sándor tolmácsolásában, aki a Kertész-házaspár egyik kedvenc színésze volt, mostanában is rendszeresen tart felolvasásokat a műveiből és jelenleg is látható egy darabja a Vígszínházban, amelyben Kertész Kaddis című regényének dramatizált változatát adja elő. A beszélgetés keretében mutatták be a minden eddiginél részletesebb Kertész Imre-bibliográfiát, amelyben megtalálható az író minden eddig fellelhető publikációja, beleértve az idegen nyelven megjelent műveit, az interjúkat és a kritikákat.

A kiállítás kiváló fotóanyagát Kertész Imrétől származó idézetek illusztrálják, a szövegek és a képek együttes hatása tényleg képes beszippantani a nézőt és azon túl, hogy bepillantást nyerhetünk ennek a kivételes írónak a rejtett életébe, a kor Magyarországáról is egy sajátos képet kaphatunk.

Ez a kiállítás segíthet abban, hogy a mindenféle elfogultságokon, pillanatnyi politikai érdekeken túl végre elfoglalhassa a neki járó helyet a huszadik századi magyar irodalomban. Persze ehhez mindenek előtt olvasni is kell a könyveit. Ha elfogadnak egy tanácsot, kezdjék a Gályanaplóval, ha eddig nem olvasták volna.