Kert volt egykor a Kárpát-medence – Ambrus Lajos a Mandinernek

Ambrus Lajos író, borász 1950-ben született Gyulán. 1988-ban végzett a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-történelem szakán. 1983 és 1994 között a szombathelyi Életünk című folyóirat munkatársa, 1994-től a Kortárs folyóirat és könyvkiadó szerkesztője. Számos egyéb elismerése mellett a József Attila-díj és a Berzsenyi-díj birtokosa. Eddig tizenkilenc kötete jelent meg, a legutóbbi Várostérkép címmel a Kortárs Kiadónál, 2019-ben. A Vas megyei Egyházashetyén él.

***

Mit hozott magával életútja során a szülővárosából, Gyuláról?

Gyula paraszt-polgári eredetű városként tipikus tiszántúli képződmény. Alapvető léthelyzete mindig az újrakezdés volt, mint oly sok helyütt Magyarországon. De Gyulára, az egykori megyeszékhelyre ez különösen jellemző. Gondoljuk el – 1566-ban a török elfoglalja és úgy elpusztítja, hogy 130 év megszállás után csupán egyetlenegy középület marad belőle. És a középkori téglavár, mert jeles véghely volt. Egy virágzó középkori várost pusztítanak el, amelyet a török utazó Evlija Cselebi Közép-Európa Velencéjének nevezett. Különféle zabolátlan vizek, a Fehér Körös és mellékvizei folytak keresztül a városon. A hódoltság után mindössze 120 lakója maradt – akik a romok közt egyéb élelemforrás híján üregi nyúlra vadásztak. Innét, a semmiből indul a város újkori története, amely ma 30 ezer körüli lelket számlál. Innét fejlődik vármegyei központtá, kapja meg a rendezett jogú város státuszát, de fejlődését az első háború megállítja. Trianon előtt a város az akkori országnak majdnem a mértani középpontjában feküdt, jelentős belső energiákkal; kereskedelmi központ, piacokkal és állatvásárokkal, fejlődő iparral, megyei közigazgatással. Aztán centrumból perifériára – egyik pillanatról a másikra az országhatárra kerül és gyakorlatilag elveszti mindenét. Majd jött a második világégés, 1949-ben büntetésként megfosztják megyeszékhelyi rangjától is. Én már olyan korszakban nőttem fel szülővárosomban, ahol teljes mértékben érezhető volt ez a magárahagyatottság. A hatvanas években éltek a polgári hagyományok, és ha romokban is, de létezett még önellátó magyar parasztság is. Aztán annak is vége lett, viszont ma már úgy gondolom,

Jelen volt hát egy végóráit élő paraszti-gazdálkodói mentalitás, másrészt a rangját vesztett polgári társadalom értékrendje. Így aztán furcsa elegy volt ez a régi Gyula; magyarokkal, németekkel, románokkal; különös, érdekes sorsú emberekkel, sokszínű, sajátságos karakterű figurákkal. A városnak ez a szellemi arculata azonban az elmúlt ötven év során lassan eltűnt. A parasztság odalett, a polgári tradíció megszűnt. De a locus változatlanul őriz valamit saját adottságaiból, épített kultúrájából és természeti-táji szépségéből. A Dél-Alföld egyik legszebb helyéről van szó. Őriz bizonyos kertkultúrát is, amely korábban is jellemezte, egyszóval kirí az alföldi sivárságból. Ilyen miliőben nőttem fel. Szüleim tisztviselők voltak, apám családja felvidéki eredetű. Protestáns alapállást örököltem tőlük. Van, illetve volt egy ötfős szoros baráti társaságunk, akikkel együtt nőttünk fel. Ma már csak hárman élünk; a kapcsolat sírig tartó közös élményt jelent. Ez a közösség nagyon inspiráló volt számomra a hatvanas években; például sportoltunk, a kötelező irodalmakon túl sokat olvastunk, zenéltünk, egyszóval úgy éltünk, ahogyan egy ifjú embernek kell. E dél-alföldi táj iskolavárosa Szeged volt, én is oda kerültem, és kilenc évig koptattam Szeged-Porváros utcáit.

 Ebben a baráti társaságban már téma volt az irodalom?

Sokféle szépirodalmat olvastunk; legkevésbé a kötelező tananyagokat.  A hatvanas évek második felében járunk, és zenekarunk is volt Zörgő Csontok néven. Beatles és Rolling Stones-számokat játszottunk, illetve próbáltunk. Ma úgy mondanánk, garázszenekar voltunk. De nem csak a beat-irodalmat olvastunk, hanem klasszikusokat is. Apám könyvei közt – és ez volt a nagy élmény – ’45 előtti Révai kiadású Márai-könyvek is akadtak, több is, az első Napló is például, aztán Cs. Szabó László pár könyve. De megvolt az Erdélyi Szépmíves Céh jó néhány kötete; az egyik rokonom előfizetője is volt az Erdélyi Helikonnak, kapott is szép kalligrafikus emléklapot.

– lenyűgözött tájékozottságuk, ahogy az irodalmat, históriát, vagy kultúrtörténetet látják, nagy és széles összefüggésekben; magyarság és Európa. Nyelveket használtak, szabad poétikai és politikai síkon gondolkodtak. Öntudatlanul is ezen nőttem fel – bár sokszor nem értettem minden sorukat, ehhez többnyelvűség és utazás kellett volna, de utóbbiról szó sem lehetett. Rolling Stones-rajongóként is csak álmodozhattunk róla, ha elmehetnénk a londoni, richmondi kocsmába, ahol a Stones játszott még Brian Jones-szal, az milyen nagyszerű lenne. De a lényeg az, hogy e szűk baráti körben egymást inspiráltuk. Amikor később egyetemre kerültem, viszonylag egyszerű dolgom volt, mert tudtam Szabó Dezsőről, tudtam, ki Kós Károly vagy Nyirő József, és így tovább. Mindezt valójában otthonról hoztam. De az egyetemig kacskaringós volt az út, mert gimnázium helyett gépipari szakiskolába jártam...

Ez nem következik az eddigiekből...

Egy tizennégy éves fiatal gyermek általában nem képes eldönteni, merre induljon, mi legyen belőle. A szüleim döntöttek így – akkoriban nagyon is létezett egy, hogy úgy mondjam, technicista közszemlélet, amely a biztosabb természettudományos-műszaki pályát favorizálta, nem a bölcsészetet, ahol politikai szerencse forgandósága miatt könnyen lapátra kerülhet az ember. Máskülönben nagyon izgalmas, szigorú volt az a szegedi Kálvária téri iskola (a régi teret akkoriban keresztelték át Úttörő térré), ahol kiváló és borzalmas tanárok egyaránt tanítottak. A bölcsészkarra onnét bejutni, a korábbi kitűnőnél jóval gyengébb bizonyítvánnyal nem sok esélyem volt. De lejjebb nem adtam, mindenképp bölcsészkarra akartam menni. Persze közbeszólt az élet és két évre elvittek katonának. Itt kezdtem írni prózai dolgozatokat. Naiv, spekulatív szövegek voltak ezek, '72-73 körül közölte is a kecskeméti Forrás. Ám akkoriban azt gondoltam – ma is tartom –, hogy

Elvágyódó, burokban élő ember nem ír hiteles prózát, csak spekulációkat, utánérzéseket és stílusgyakorlatokat. Ezért az egyetemi éveim idejére beszüntettem az írást. Úgy gondoltam, élni kell, stúdiumokat elvégezni és részt venni a diákéletben. Kollégiumban laktam, Szeged belvárosában a Gödör nevű étterem fölötti harmadik emeleten. Mondanom sem kell, lüktető, érdekes, izgalmas környezet volt. A legfontosabb azonban, hogy egy nagyszerű tanárra találtam Ilia Mihály személyében. Neki nagyon sokat köszönhetek; az otthoni élmények hatására is az úgynevezett külföldi magyar irodalom érdekelt. Megjegyzem, a nyugati magyar irodalom persze szóba sem jöhetett; bár rendszeresen hallgattam a Szabad Európa rádió irodalmi műsorát: Ötágú síp, benne Határ Győzővel, Albert Pállal (Sipos Gyulával) és Hanák Tiborral; az ő világlátásuk revelatív volt számomra ebben az egyhangú, tompa szürkeségben, amelyben éltünk. És az utazások: akkor kezdtem igazán rendszeresen Erdélybe járni, amikor az nem volt divat, a hetvenes évek elejétől. De még előbb, közvetlenül érettségi után, '68-ban jártam kint – említett gyulai barátaimmal négyen átmentünk egy hónapra. Akkoriban magyarországi turisták alig-alig akadtak. És mint valami késő középkori Simplicissimus, barangoltunk, szinte vándoréletet éltünk. Olyan életfelfedezés volt ez, ami nem maradt nyom nélkül. Később Ilia tanár úr diákjaként sokat jártam kinn; kéziratokat és egyéb dolgokat hoztam-vittem.

Hogyan került az életét a későbbiekben nagyban meghatározó Dunántúlra?

Első feleségem Szombathelyen kapott állást, így keveredtünk a nyugati határ mellé. Tanítottam hat évig, aztán az Életünk című folyóirathoz kerültem, ami akkoriban kezdett följönni és nagyjából a rendszerváltásig a legjobb vidéki lapok közé tartozott. '83-tól '94-ig ott is dolgoztam. Egyébként erős szellemi műhelyek léteztek a '80-as években, az Életünk is az volt. Akkor még volt valami tétje az ilyesminek. A hatalom ellen kellett harcolni, vidéken is jelentős folyóiratok léteztek. Az Életünk a nyugati neoavantgard törekvéseit,a Magyar Műhelyt favorizálta, engem inkább a metafizikusabb irodalom izgatott. Működött a nemzedéki összetartás, beindult például a JAK Füzetek sorozata, ahol aztán az első regényem, az Eldorádó is megjelent. Igaz, hat évig tartott, míg megjelenhetett. De most is büszkévé tesz például, hogy a régi Mozgó Világban rendszeresen publikálhattam. Már látszottak azért az elkülönülések, amelyek nem csak poétikai természetűek voltak. De

Talán nem számított még igazán a pénz, a hatalom, az ösztöndíjak. Áldott állapot volt minden hibájával együtt.

Miért tartott hat évig, míg a regénye megjelenhetett?

A JAK Füzeteket engedték is, meg nem is. A szokásos szerkesztési mizériák folytak. Voltak részek a könyvben, amelyeket cenzúrázni akartak, ma már nevetséges okokból. Aztán '88-ban megjelent egy tökéletesen süket térben, amikor már nem nagyon foglalkoztak a szépirodalommal, sokkal inkább a rendszerváltás előszeleivel. Kicsit elkésett a könyv megjelenése. De ma már ez nem számít.

Az Eldorádó nyelvezete archaikus, barokkosan burjánzó. Ez honnan jött?

Mindig is szerettem a 16-17. századi magyar nyelvet. Régente beszélynek nevezték a hosszabb prózákat, ez a regényem is inkább afféle beszély. Ha van türelme az embernek végigolvasni a régi magyar irodalmi textusokat, elementáris csodákra bukkanhat. Szabadon burjánzik a szöveg, mint Szentkuthy Miklósnál; például. Ahol a porszem miliőrajza és a galaxis univerzalitása egyszerre, szinte egy mondaton belül jelenik meg. Mindez a poétikai alapállás fölszabadult szövegzuhatagot képes eredményezni. Ezt akkoriban kevesen csinálták.

mert nagy  lehetőségeket teremtett.

Az Életünknek volt egy legendás Hamvas-száma...

Alig olvasható, rossz minőségű másolatokban olvastam először Hamvas írásait. Különféle szövegei keringtek bizonyos körökben. Hamvas 1948 után nem jelenhetett meg, mégis úgy építette életművét, mintha mi sem történt volna. Ez a hihetetlen keménysége nagyon inspiráló volt. Páratlan írói magatartás volt ez, ahogy Szentkuthyé is, akinek 1956-ig nem jelenhetett meg könyve. Vagy Weöres Sándoré. De ott van Márai is, aki emigrációban, visszhangtalanul írta a műveit. '87-ben jelent meg az említett Hamvas-számunk, ahol tényleg szinte mindenki szerepelt, addig kiadatlan Hamvas-írások is. Nagy sikere volt, újra kellett nyomtatni a lapot, ami ma már szintén elképzelhetetlen. Később megismerkedtem Kemény Katalinnal, Hamvas feleségével is. Az Életünk kezdte aztán Hamvas műveinek kiadását is. Ennek első darabja az Öt géniusz és A bor filozófiája volt; a kéziratokat Kemény Katalin adta nekünk.

Az életében később megjelenő borászat A bor filozófiájához is köthető? Az olvasásélményhez?

Ehhez a hetyei házhoz, amelyben most ülünk, egy szőlő is tartozott volna a kissomlai hegyen. Amikor megvettük a házat, a szőlőt is adták volna hozzá. Akkor azt mondtam: soha. Otthon, Gyulán a nagyapámnak volt egy hold szőlője, ahová nyaranta ki kellett menni dolgozni kamaszként. Ezekből a rossz emlékekből kiindulva mondtam, hogy soha. Később persze megbántam. A belső megvilágosodás, ami Hamvas ezen könyvéhez köthető, megváltoztatott mindent.

Birtokot vettem, újratelepítettem szőlőket, borászkodni kezdtem. Az ember felületes, előítéletes, helytelen érzések vezérlik, aztán rájön, hogy itt van minden, karnyújtásnyira, a szőlő is például, a borkészítés, ami Hamvas nélkül nem jött volna oly közel hozzám. Vagy talán másképp történt volna.   

Azt mondta, egy „romhalmazt” vásároltak itt 1983-ban, ami egykor egy köznemesi barokk ház volt. Miért költöztek ide?

Mindig érdekelt a táj. Az olyan táj, ami valami mélyebb, radikálisabb belső magatartásra késztet. Jártuk a Gyula környéki pusztákat fiatalkoromban is.

Amikor idekeveredtünk. Berzsenyi szülőfalujába, és megláttam ezt az akkori romhalmazt, amiben mégis látszottak az eredeti, régi gyönyörű formák, tudtam: ez az. Persze rengeteg munka volt rendbe hozni. Ez nem a rideg alföldi tanyai-pusztai világ, hanem Kemenesalja – a pannon derű tája.

Jó, hogy említi a pannon derűt. Esszéinek visszatérő eleme ez. Ahogy a kert, a lugas is. Mit szimbolizál a kert az ön számára és mit jelent a gyakorlatban?

A kert már gyerekkoromban is izgatott, írtam róla több helyen is. A kert a tisztánlátás és bölcsesség színtere, a régieket megemelve a Paradicsom előképe, az univerzalitás teljes és tiszta megnyilatkozása. Vegyük csak Hamvas kis írását, a Cseresznyét szedni címűt.

egy virágzó kert atmoszférájában, növények és bogarak és madarak közt, közel az éghez. A motívum az Eldorádó regényemben is feltűnik, olyan értelemben, ahogyan a Garten-metaforát értelmezhetjük: mindig felégetik, mindig letarolják, könyörtelenül letapossák ezt a „kertet”;  keresztülmasíroznak rajta és örökösen újra kell építeni. A honi tájat, nem a barbár szépségű vadont értem alatta, hanem a megszelídített tájat, a füveskert-virágoskert-gyümölcsöskert-szőlőskert négyesfogatát, ami mindig ezt a tradíciót őrizte. Mint a teremtés, a szépség, a meditáció és az elmúlás színterét. Erre az első magyar költő, Janus Pannonius is fölfigyel: gondoljunk csak az ő didergő, hóval-jéggel dacolni kényszerülő árva mandulafácskájára. Vagy a visegrádi királyi palota kertjére, ami a maga korában páratlan szépségű volt. A kert elemeit meg kell ismerni, a legapróbb bogaraktól, a legszerényebb növényi élettől a grandiózus alkotóelemekig – idővel én is beleástam magam ebbe a témába.

Évtizedek óta kutatja és neveli a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfajtáit.

Ebből aztán az is következik, hogy az ember az évek során rájön,

Éghajlatát, vízrajzát, klímáját és geológiáját tekintve mindenképp. Mielőtt az ember úgy kezdett gondolkodni, hogy például az árvizektől, melyek jelentős károkat is okoztak, úgy szabaduljunk meg, hogy égig érő gátak közé szorítsuk és minél gyorsabban hajtsuk el, nos, addig egészen különleges világ volt itt. Kuthy Lajosnak, ennek a Bach-huszár írónak a Hazai rejtelmek című elképesztő regényében van vagy negyven oldalnyi textus az Ecsedi-láp élővilágáról, amely egészen páratlan és korszerű nyelvi megjelenítése ennek az örök magyar tájnak. És hát azt is tudjuk, hogy a folyóvölgyekben gyönyörű gyümölcsösök alakultak ki. A magyar főurak a középkorban rendszeresen kedveskedtek az uralkodóknak korai magyar gyümölcsökkel: közvetve egész Európát elláttuk gyümölccsel. Hihetetlen bőség, óriási fajtagazdagság vagy kétezer fajta gyümölccsel, jelentős ártéri haszonvételekkel, amelyet ma már el sem tudunk képzelni. Az ártéri gazdálkodásról Andrásfalvy Bertalannak vannak nagyszerű munkái. Ezek nem andalító és köldöknéző szépségek, aktualizálni kell és dolgozni értük. A magyar bor nemzetközi sikere is abból fakad, hogy hihetetlenül jó és páratlan terroirok, termőtájak alakultak ki a történelmi Magyarországon, mégpedig igen széles választékban.

Egész itteni – és irodalmi – ténykedése értelmezhető úgy, mint az idill helyreállítására tett kísérlet?

Mindnyájan ilyesmire vágyunk: legyünk archaikus mosolyú kertépítő görögök; ezt szoktam erre válaszolni. De ehhez mindent újra össze kell rakni, és a munkát el kell végezni.

A régi ismereteket próbálom újraértelmezve előadni. Hogy csak egy közismert esetet, a mangalica példáját hozzam ide, azt is az utolsó pillanatban sikerült megmenteni...

Mostanában hír volt, hogy Romániában őshonos román fajtaként tekintenek a mangalicára...

Ezt a gyanútlanok nyilván beveszik. De ennek van egy valóságos története, amihez a románoknak nem sok köze van. Annyi talán, hogy Erdélyben, s különösen a Bánságban is voltak mangalicák. A dolgok eredettörténetét kell elmondani, mert ezek nélkül nem tudunk semmit.

A magyar kertkultúra milyen állapotban van manapság?

Nemrég jöttem vissza egy barátomtól, aki a Hortobágyon gazdálkodik. Ami ott, bérelt pusztáján Vókonyán elém tárult, az időn kívüli volt. Háromszáz hektáron bivalycsordák, szürkemarha, rackajuhok, szamarak, bivalyok, lovak élnek boldogan. Ilyen lehetett valamikor a nagyállattartás szikár szépsége. Vannak tehát eredmények – de kevés. Aztán az elmúlt harminc évben

különösen egyedi színessége és emlegetett archaikus szépsége a múlté. Móricz Zsigmond még azt írta 1919-ben, hogy Magyarország lakosságának 64%-a őstermelésből él (Hajdú megyében ez a szám 79% volt), és azt is határozottan állította, hogy a magyarság létproblémáit a „földmívelők” érdekei determinálják. Száz év eltelt – őstermelő ehhez képest alig akad. Környékünkön, de másutt is, a falvakban monokultúrás nagyipari mezőgazdálkodás folyik, a falvak lakóit a föld már nem tudja eltartani. Pedig a falu eredetileg ezért jött létre, hogy lakója földjéből, erdejéből, vizéből éljen és gazdálkodjon rajta. Ma már nincs sem szabad föld, sem víz – gondoljunk csak a Homokhátságra –; és háztáji zöldséges kert is alig létezik. A zöldséget, de a húst is olyan tülkölős kocsikon hordják a faluba, amelyik éppen itt riadózik a ház előtt. Drámai módon elveszett ez a tér: az élet egyik nélkülözhetetlen színtere szűnik meg lassan a kertek eltűnésével. Őszintén szólva, rikoltozhatok én a szőlőhegyem tetejéről, hogy ültessetek gyümölcsfát, telepítsetek szőlőt, de szakembert és munkáskezet nem nagyon látok semerre. De szándékot sem – a majd' évezredig kiküzdött gazdálkodási morállal és szaktudással az erkölcs, a szigorúság és a fegyelem rendje, mint a kis virág enyész el az időben.  

Ha kimegy a szőlőjébe és körülnéz, az milyen érzés?

Sokszor érzem azt, hogy a szőlőműves valójában a legmagasabb rendű emberi tevékenységet végzi. Őt kedves növénye egyéb hasznos tudománya mellé még valóságos ökonómussá is avatja; mégpedig a belátóbbak közül. Aki sosem véti el a krédót: nem te vagy az úr, legföljebb csak cifra szolga. Bármit teszel, bármilyen mélynek gondolt ismeretekkel dolgozol, bármekkora szellemi és fizikai energiákat és fáradságot és modern technikákat mozgósítasz:

Tudnod kell: szőlőt művelni nehéz, az ember sokat bíbelődik és nyűglődik, sikerei mellett vannak bukásai is. Olykor minden lefagy, máskor lerohad, elveri a jég vagy jön a szaharai aszály, érkezik a sivatagosodás új betegségekkel, a hirtelen vízözön, a föld felmelegedése, s amit addig neveltél, nem tudod megvédeni. És a borod sem lesz olyan, mint szeretnéd. Teremtő bizonytalanságban élsz – csakhogy a szőlőműves tudja és érti ezt. Mert a szőlőműves szabad ember, ugyanis a szőlő a globális bajok ellenére is rendkívüli függetlenséget és önbecsülést ad. És szelídséget. Nem nyomulsz, nem veszel részt fölösleges dolgokban, mert tudod, hogy energiáidnak hol a helye. Ha kimégy a szőlőhegyre, amit te plántáltál, te hoztál létre, észrevétlenül egy másik dimenzióba lépsz át. Ott minden más – akár egy ontológiai költeményben. Tágasabb az idő és a természet. Tágabb a világ. Fönt vagy a hegyen; éneklő madarak és lélegző növények segítenek téged. A léthelyzet kikapcsol, ötleteket ad – és tisztábban, mélyebben látsz, jobban érzékeled saját külső és belső határaidat. Tán ettől jobb és mélyebb is lesz, amit csinálsz.

Interjúfotók: Ficsor Márton; házfotók: Győrffy Ákos