Zsebre gyűrt tépelődések

Zsebre gyűrt tépelődések
a titkok lőrésén lesek

a Corvin közben
morfondírozom
a régi mítoszon:
hogy időközben
mennyire megkopott 
a láthatatlan kövezet
amin fejéhez szegezett
puskacsővel vánszorgott
megtörve egymagában
az emlékezet
míg ma sterilre mosdatott 
mondatok áramában
minden emberi elveszett

amikor a hálás utókor
hatalmas csarnokokat emeltet
és utóbb mindent megindokol
míg üvegbe meg vasba eltemet

mikor az egyetlen ellenség
a lánctalpú tehetetlenség
és tankok helyett lelkemen
a fásultság gördül át
a forró tettvágy még bennem
felemészti önmagát

az október átkarol
évek fájdalma szinte
lecsordul a falakról
furcsa egy naplemente
túlélünk még valahol?

mint kifakult lobogó
erőtlen lebeg a szó 

mégis vibrál valami
felfoghatatlan
ebben a forradalmi
hajtűkanyarban
és a szikrázó jelenben
árnyékot vet a múlt bennem
léptem nyomán a járdán
lassan fonódó képeken
nagyapám és nagybátyám
velem élő történelem

vannak olyan kegyelmi pillanatok
hogy az időtlen kitárja végre
fémkapuját nekünk
és utcakövek, holttest-boltozatok
mozgólépcsőjén a fényességbe
felemelkedhetünk

én csak saját félelmem
barikádjára hágok
szembenéznek velem
sápadt önáltatások

hogy ők tehettek valamit
ma pedig halni sem szabad
úgyis megfáradt a vakhit
a felkent szózatok alatt

ez légüres tér, amiben
így vagy úgy, de átutazunk
és tépelődve, azt hiszem
nekünk is lehet igazunk

aki nem olvassa a jeleket
nem néz és nem keres, amellett
elfut a múlt hangtalanul
mindebből semmit sem tanul
benne az önvád sem pislákol
de aki figyel, ért és lángol
több lehet óhatatlanul

keress és hagyj jeleket
nem rajzolhatja ezeket
helyetted senki más
kitapintani az ereket
csak így lehet még
egy régi szívdobbanás
hozzánk futó ütemét

ha a tövises glóriát 
fejedre nem illesztheted
hagyjad, hadd járja át
a finom rezdület
minden  sejtedet

a lüktető harmónia
tegnap és ma között
az életre szóló tűzszünet
mit az ember 
önmagával kötött
hogy betöltse ezzel
a végtelen űrt
a lélek berkein.

Elhajítom lazán
szavakká gyűrt 
tépelődéseim.