Veri, vagy nem veri

„Január van, egyházunkban ez a díjlevelek és költségvetések elfogadásának ideje. Presbitériumaink összeülnek, sorjában meghánynak-vetnek mindent, szavaznak, és lám-lám nem verekednek. Én legalább is még nem találkoztam ilyen magatartással. Volt már közbeszólás – majd ha fagy -, elégedetlen susmorgás, fejek csóválása, nyílt tagadás, de szemem láttára testek még nem, egészen pontosan már nem feszültek egymásnak. Néhány somogyitól hallottam ugyanis, hogy az egyik falumban régen bizony birokra keltek egymással egy-egy ügyben a presbiterek. Még azt is tudni vélik, hogy ki kivel verekedett meg, hogy szavának ily módon adjon súlyt. (Ha valaki érdekes, mondhatni szaftos esetekre kíváncsi, ajánlom figyelmébe a levéltári anyagok egyházfegyelmi eseteit.)

Minden év januárjában három gyülekezetem három presbitériuma összegyűlik: matekoznak. Nem az elvi kérdés a lényeg: ki mennyit szeretne adni lelkészének; hanem a gyakorlati rész: ki mennyit tud adni lelkészének? Nem látnak bele egymás gazdálkodásába, csak sejtik a valóságot, aminek időnként hangot is adnak a gyűlés előtt: van ott pénz azoknál. Mindhárom presbitérium ezzel a vélelemmel ül le egyezkedni. A lelkész pedig, jelen esetben én, aki mindhárom egyházközség gazdálkodását ismeri, végig hallgatja az alkudozást. Abban az órában irigylem az orvost, a jegyzőt, az óvodavezetőt, akiknek a bérét évről-évre nem a betegek-tanácsa, a falugyűlés és a szülői munkaközösség szabja meg füle-hallatára.

Térjünk vissza fő témánkhoz, az ukrán parlamenthez. Mi volt ott? Zűrzavar. Egymásnak feszültek a kormánypártiak és ellenzékiek olyannyira, hogy elszabadultak az indulatok. Nekifeszültek… Üvöltözés, lökdösődés, ráncigálás, jobbegyenes, homlokon csapás, ereszd el a hajamat. Nem először fordult ez elő az ukrán parlamentben, és láthattunk már Tajvan (2007) és Kuvait (2011) esetében is csihi-puhit.”