„A színésznő nem arra való, hogy egy gyereket fel tudjon nevelni, pedagógus vagyok, értek az anyák szerepéhez” – hangzik el a mondat egy idős hölgy szájából a 9. Budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztiválon bemutatott Túl közel egyik jelenetében, és ez a néhány szó mintha az esszenciája is lenne ennek a különleges dokunak.
Az alkotás nem azért különleges, mert a rendező Püsök Botond mondjuk soha nem látott formai megoldásokat alkalmazott, hanem a témaválasztásban megmutatkozó bátorság miatt:
a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzussal és következményeivel csak nagyon kevesen foglalkoznak,
nem kis részben a kiskorúak lelki védelme érdekében, és mert ez a világ legsúlyosabb bűneinek egyike, amitől – természetes módon – minden ép ember igyekszik magát távol tartani.
A Túl közel sem magáról a bűnről szól, sokkal inkább arról, hogyan lehet a traumát feldolgozni akkor, amikor a közvetlen környezet nemhogy segítené a lassú felépülést, még makacsul össze is zár az áldozatok ellen. A történet főszereplője Andrea és két gyermeke, Pirkó és Boldizsár. Pirkót kilencéves korában rendszeresen molesztálta a nevelőapja – öccse édesapja –, akit a bíróságon tett részletes beismerő vallomása után öt év börtönre ítéltek. Ebből jó magaviselet miatt csak hármat kellett leülnie, hogy aztán ugyanabba a meg nem nevezett kis faluba – a helyszín történetesen Erdély, bár ennek nem sok jelentősége van – térjen vissza, ahol a volt családja lakik.