Akadozva indul a visszaút a Holdra

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) új zászlóshajója, az Orion űrhajó másfél heti próbálkozás után sem tudott útnak indulni szeptember elején, olyannyira nem, hogy a múlt szombaton ismét elhalasztott kilövés után a hivatalnál úgy döntöttek, leszerelik az indítóállásról az űrhajót, mert olyan műszaki hibák léptek fel, amiket a helyszínen nem lehet megfelelően kijavítani. Ismétlés talán októberben – addig pedig marad az egykedvű visszaszámlálás a következő időpontig.

Igaz ugyan, hogy napjainkban újra divat a trapéznadrág, az üzemanyaghiány, valamint a világ­hatalmak iszapbirkózása szerencsétlen sorsú féldiktatúrák fölött – szóval akár úgy is tűnhet, mintha visszatértek volna a hetvenes évek.

De az űrkutatás biztosan nem most éli a második arany­korát. A kétpólusú világrend idején a szuperhatalmak számára presztízskérdés volt minél látványosabb eredményeket felmutatni az űrversenyben, de a szovjet birodalom széthullásával ez a felhajtóerő lényegében megszűnt: az ember ötven éve nem járt a Holdon, a szovjet Buran űrsiklóra húsz éve ráomlott a hangár Bajkonurban, sőt a mókás nevű magyar űrszonda, a Masat-1 fellövése óta is eltelt már tíz év.

az űrbizniszben az elmúlt években. Aki a csillagfényes nyári éjszakát kémleli, akaratlanul is észreveszi a sok apró műholdat, ami megjelent Földünk körül, az űrrepülés iránt érdeklődő olvasó pedig emlékezhet arra, hogy két évvel ezelőtt az Elon Musk-féle SpaceX nem állami vállalatként először vitt személyzetet a Nemzetközi Űrállomásra a Crew Dragon űrhajó fedélzetén. Emellett Kína, sőt már India is egyre több eszközt küld fel az űrbe.

Ilyen fejlemények mellett a NASA-nak presztízskérdés volt egy olyan programmal visszatérni a világűrbe, amely egyszerre képes túltenni a korábbi küldetések spektrumán és bizonyítani, hogy az űrhajózásban még mindig az amerikaiak a főnökök, akárki akármit mond. A probléma persze egyértelmű: az űrhajó­zás szuperdrága, cserébe viszont szuperkicsi az össztársadalmi hasznossága. Ha pedig nagyot akar mutatni az ember, akkor valahogy úgy kell megpróbálnia eladni a közvéleménynek, hogy itt most nagyon sok pénz lesz elköltve olyasvalamire, amiből az átlagember legfeljebb egy látványos kilövést fog érzékelni, hogy utána lehetőleg ne dúlják fel vadászpuskás redneckek a házát és az irodáját. Ebből lett az Artemis-űrprogram.

A még Barack Obama elnöksége alatt elindított projekt ígérete az, hogy

ráadásul elvileg nem is kerül olyan sokba. Az Artemis-1 küldetés, amire a NASA most nagy erőkkel (és kis sikerrel) igyekszik elindulni, a többször felhasználható Orion űrhajót juttatja majd a világűrbe. Az Orion negyvenkét nap alatt megkerüli a Holdat, majd visszajut a bolygónkra. Ez a misszió azért különleges, mert emberi használatra tervezett űreszköz ilyen messzire még nem jutott a Földtől – ez még úgy is különszám, hogy az Orionon az első küldetés alkalmával nem lesznek emberek.

A NASA három robotot, Helgát, Zohart és Campos „parancsnokot” ülteti majd az Orionra. Az ő rendeltetésük az, hogy a rájuk szerelt számtalan mérőműszerrel hajszálpontos adatokat szolgáltassanak a kutatóknak arra vonatkozóan, hogy milyen hatása lesz majd az emberi szervezetre egy ilyen űrutazásnak. Helga és Zohar egyébként „nők”, rajtuk keresztül azt vizsgálja a NASA, hogy az űrutazás során tapasztalható sugárzás miként hat a női asztronauták szervezetére. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy a hölgyeket az ilyen hatások jobban megviselik, de mivel az űrrepülés eddig Amerikában is férfiszakma volt, túl sok biztos információja egyelőre nincs az ügynökségnek.

A dolog költséghatékony része az, hogy a missziók alapja, a Space Launch System nevű hordozó­rakéta-rendszer nagyrészt az űrsiklóprogram során már kipróbált technikán alapszik.

Sokkal­sokkal. Az SLS a tetejére szerelt Orionnal együtt 98 méter magas – a teherszállító változat 111 méteres lesz majd –, vagyis ha felállítanák a Kossuth téren, pont kitakarná az Országház kupolájának a csúcsát, mivel az csak 96 méter magas.

De az SLS-t nem a Kossuth téren, hanem a floridai Kennedy űrközpontban állították fel, s onnan lőhetik majd ki a dolgok jelenlegi állása szerint valamikor októberben. Ez persze csak kis spét ahhoz képest, hogy az Artemis-1 küldetésnek az eredeti tervek szerint már 2016-ban útnak kellett volna indulnia.

de ezt persze csak annyira érdemes készpénznek venni, mint az időjárás-jelentést fél órával az augusztus 20-ai tűzijáték előtt.

Az indulási eljárás egyebekben hasonló lesz a korábbiakhoz. A kilövés után két percig az SLS oldalára szerelt, fehér színű, szilárd üzemanyagú rakéták szolgáltatják a tolóerőt. Miután ezek kimerültek, önműködően lecsatlakoznak az SLS maradékáról, amit így a narancssárga színű központi rész hajt tovább, amelynek négy hajtóműve van. Ezek a hajtóművek még az űrsiklóprogramból maradtak meg, a későbbi repülések során pedig majd korszerűbb darabokra cserélik őket.

Egy ilyen hajtómű több mint 2000 kilonewton tolóerőt képes leadni (ami nehezen elképzelhető mértékű erő, de az összehasonlítást talán segíti, ha megemlítjük, hogy a MÁV legerősebb mozdonya rövid távon ennek csak a 15 százalékát tudja, ami korszerű európai mozdonyok között is elég jó adatnak számít), amire az előzetes tervek szerint a szilárd üzemanyagú rakéták leválása után még nyolc percig van szükség. Ezt követően a központi rész is leválik, s az Orion egyedül folytatja az utat.

Ami sokakat zavar a tengerentúlon, az az, hogy a fentebb bemutatott rendszerből egyedül az Orion űrhajót lehet majd újból felhasználni, miután visszatért a Földre. Az SLS-t gyakorlatilag minden egyes misszió előtt újra le kell gyártani, ami a NASA szempontjából persze bomba üzlet, de az adófizetők és más, piaci szereplők frusztrációja is érthető.

(ez körülbelül 800 milliárd forint, vagyis nagyjából négyszer annyi, mint amennyibe a Puskás Aréna került), és ez csak az alapanyagok és a kivitelezés ára, a fejlesztési költségek még nincsenek beleszámítva.

Mivel a NASA a következőkben évi egy kilövéssel számol 2030-ig, érthetőnek tűnik, hogy sokan nem lelkesednek őszintén a projektért – aminek egyébként olyan magasztos céljai vannak, mint az első nő és színes bőrű asztronauta eljuttatása a Holdra, valamint egy új, Hold körüli űrállomás, sőt egy majdani holdbázis létrehozása is.

A projekt kidolgozásakor hogy, hogy nem háttérbe szorított piaci szereplők ebben többször is felhasználható hordozórakétákkal is tudtak volna segíteni, de ez valamiért nem tetszett annyira a NASA-nak.

Ha októberben tényleg sikerül elindulnia az Artemis-1 küldetésnek, az természetesen óriá­si pr-győzelem lesz az amerikai űrkutatásnak, de ahogy a vázoltak is sugallják, azért szeplői is akadnak a projektnek. Ha a következő években újra ember léphetne a Holdra,

– bár a mostani kilövés kétszeri elhalasztása egyelőre éppen azok kezébe ad muníciót, akik szerint az 1969-es holdra szállás is csak átverés volt.

Nyitóképen: Az Artemis-1 küldetés rakétája – kilövés elhalasztva. Fotó: AFP / Chandan Khanna