Az otthonokban élő zene nagykövete

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

„Egy magyar oláhcigány asszony vagyok” – így mutatja be magát Lakatos Mónika énekesnő. Ő a második magyar és az első cigány előadó, aki a legrangosabb világ­zenei elismerést, a Womex-életműdíjat magáénak tudhatja. A legnagyobb világzenei elismerést. Műfajában nemzetközi hírnevet vívott ki magának, az elmúlt huszonöt évben a világ minden tájáról kapott felkéréseket. Fellépett többek között a Berlini Filharmóniában, Indiában, Dél-Koreában, Mexikóban egyenesen ünnepelt sztárként fogadták.

Mónika sokat és sokféle felállásban dolgozik az év minden napján. Első zenekara, a ma is működő Romengo hagyományos folk cigányzenét játszik; azt a muzsikát, amelyet felnőve hallottak szüleiktől, rokonaiktól, s maguk is megtanultak. Zenei képzettség híján is megállja helyét az együttes: első két albuma bekerült a világzenei toplista tíz legjobb lemeze közé. A formáció legújabb lemeze Folk utca címmel jelent meg decemberben a Hangvető gondozásában, a december 29-ei bemutatón Boban Marković trombitás is fellép majd.

Emellett próbál és koncertezik a Lakatos Mónika Folk­Trióval, illetve a Lakatos Mónika és a Cigány Hangokkal is. Előbbi a magyar cigányzene jellemző hangzásvilága mellé külföldi világzenei elemeket is beépít muzsikájába, utóbbi pedig gyors és lendületes dalok feldolgozásával a cigányzene tradicionálisabb oldalát mutatja be, több női hangot bevonva a koncerteken.

A Romanimo formációban Mónika, valamint férje és zenekari társa, Rostás Mihály Mazsi szerepel duóban, s a cigány zene egy különleges szegletét, a hallgatókat tárják a közönség elé. „A hallgatók olyan ritmustalan balladák, amelyek nagyon fontosak a cigányság számára. Minden érzelmet ki tudunk velük fejezni, olyat is, amilyet szóban talán nem is tudnánk. Egy-egy ilyen balladát énekelve megélhetjük a legnagyobb szomorúságot és a legnagyobb örömöt is – sokféle érzést kifejezhetünk ugyanazzal a dallal. A lemezen is szerepel vidám hangvételű hallgató és auschwitzi cigány ballada is. Nagy mélységek és nagy magasságok vannak egy-egy zeneszámban, de erről nehéz beszélni, mert szóval úgysem tudom átadni a lényeget. Ráadásul a műfaj improvizatív hangzásban és szövegben is, ami nagyon fontos, mert emiatt nincs két egyforma előadásunk, de egyforma dalunk sem. Mindig kicsit új a zene, még nekünk is, hiszen bármelyik percben megváltozhat az érzéseink szerint. Ez a kiszámíthatatlanság is szerethetővé teszi – pláne számomra, aki nagyon szeretem a kiszámíthatatlanságot” – magyarázza Mónika. Hozzáteszi: amikor hallgatókkal lépnek fel, különösen figyelniük kell arra, hogy a közönség is átérezze a dalok érzelmi mélységét, de ő és előadótársa se roppanjanak össze a felszínre kerülő emocionális terhek alatt. „Van, hogy nem is merem magam teljesen beletenni egy dalba, mert tudom, eltörne a mécses – vallja be. – Muszáj a színpadon ismerni és megélni az aktuális érzéseimet, különben nem jelenik meg a lélek a dalokban, úgy meg nincs értelme muzsikálni. És a közönséget sem szabad elfelejteni: ő is részese ennek a folyamatnak, szeretetével pedig felemel a legnagyobb mélypontról is.”

A sokféle felállás, még ha olykor szétforgácsolja is az előadót, szükséges ahhoz, hogy minél többen megismerhessék zenéjüket. „Hosszú évek tapasztalata azt a szomorú képet mutatja, hogy itthon nem nagyon ismeri a közönség, milyen sokféle a cigány zene, és nem is úgy reagál rá, mint külföldön. Különösen igaz ez arra a fajta muzsikára, amit mi játszunk. Kicsit fáj is, hogy messze kell menni az elismerésért” – osztja meg Mónika. Kifejti, a magyarországi oláhcigány zenében régen nem voltak húros hangszerek, és manapság is előfordul, hogy egy fellépés előtt csodálkoznak a szervezők, miért nem visz magával az együttes cimbalmot vagy hegedűt. Ezek az oláhcigány zenének nem alkotják szerves részét. Mónikáék muzsikája nem is igényel sok hangszert, olykor keveset sem: azzal zenélnek, ami a kezük ügyébe esik, a hangzásvilág legmeghatározóbb eleme a többszólamú éneklés. „Ezt a zenét nem tanítják az iskolában, ez velünk él, az otthonainkban. Mi a zenekarokkal sem írunk kottát, én magam sem tanultam zenét. Viszont ma is ha átjönnek a rokonok vagy csak néhány barát, ugyanúgy éneklek, mintha a színpadon lennék. Azért működik, amit közönség előtt csinálunk, mert mi valóban ilyenek vagyunk. Hiszem, hogy a pillanatot kell tudnunk megélni ahhoz, hogy fennmaradjon a folk, és ha ez sikerül, mindegy is, hol éneklünk. Ha pedig ez nincs meg, hiába nézünk vagy hallgatunk felvételeket, nem ismerjük meg a zene valódi értékét.”

A hagyományok tisztelete, szeretete átsüt Mónika mondatain, mozdulatain. Hiteles, ahogy van. Elmondja, úgy látja, a fiatalok egyre kevésbé élik meg a mindennapokhoz fűződő hagyományokat, akár a szokásokat, akár a nyelvhasználatot vesszük alapul. Saját házuk táján igyekeznek éltetni a hagyományokat, otthon ma is vegyesen beszélnek cigány és magyar nyelven, s a család legkisebbjéhez, unokájukhoz is roma nyelven szólnak.

Az asszonysors kérdéseiről igazán nehéznek tűnik beszélni – de csak beszélni. „Megélni könnyű, mert teljesen természetes számomra, hogy nálunk otthon mindenkinek megvan a helye, és ezt tudja nő is, férfi is. Elfogadjuk, hogy a döntéseket a férfiak hozzák, de előtte meghallgatnak bennünket. Egyszer megkérdezte egy riporter, nem zavar-e, hogy el vagyok nyomva. A válaszom az volt, hogy nem zavar, mert nem gondolom, hogy el lennék nyomva, vagy hogy a cigány nők általánosan el lennének nyomva. Nekem nem kellemetlen, hogy ha vendégek jönnek, külön asztalt terítek nőknek és férfiaknak, ellenben az kínos lenne, ha egy szem nőként be kellene ülnöm a férfitársaságba. Talán külső szemmel furcsának tűnik ez, pedig valójában egyszerű, tiszta dolog: vannak határok, és ezeket a határokat tiszteletben tartjuk, egymás területére nem lépünk. A kapcsolatok alapja pedig a szeretet, a tisztelet és az egymásra figyelés – ha a férfinak is, a nőnek is a család az első, akkor szerintem minden a legnagyobb rendben tud működni.”

A szerző az Egy.hu főszerkesztője.