Washington és Moszkva: mindenki még gyorsan ad pár pofont, mielőtt lefújják a meccset
A BBC szerint versenyfutás zajlik Trump beiktatása előtt.
Nagy hirtelen jelentették be az angolszász hatalmak – az USA, Nagy-Britannia és Ausztrália – új szövetségét. Az AUKUS átrendezheti a világpolitikát: mind Európa, mind Ázsia feszülten figyel.
Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.
A tengeralattjáró talán az egyik legabsztraktabb dolog, amit az ember valaha feltalált. Egy hatalmas, már megjelenésében is ijesztő, vízben és vízen úszni képes vasdarab, amely halálos fegyvereket hordoz, és eljuttatja az embert a Földnek egy olyan részére, ahol a természet törvényei szerint esélye sincs a túlélésre: a tengerek, óceánok mélyére. A magyar olvasó egy egész életet leélhet úgy, hogy legfeljebb a Nemo kapitányban, Lothar-Günther Buchheim opusában vagy a Beatles-dalban találkozik tengeralattjáróval.
Pedig a tengeralattjáró nem absztrakció. A franciák és az ausztrálok most izomból mennek egymásnak egy meghiúsult üzlet miatt, amely csak egy újabb hullám a Pacifikum térségében haragosan kavargó tengeren. Igazuk lesz azon kommentelőknek, akik máris az 1984 geopolitikai világát, az angolszász Óceánia, Eurázsia és Keletázsia vetélkedését látják bele a fejleményekbe?
Odalenti ambíciók
Bár nagyon távol van, a Csendes-óceán és vidéke egyre fontosabb szerepet játszik a világpolitikában. Ezt a mondatot néhány évtizede le-leírják a témával foglalkozó szakemberek, de az utóbbi esztendőkben már látszott: az Egyesült Államok erre a térségre fogja helyezni a hangsúlyt mind diplomáciai, mind védelmi szempontból. Mivel Kína régióbeli hatalmi törekvései egyre egyértelműbbek, indokolt a fokozott amerikai – és európai – figyelem. Az Egyesült Államok hadseregének afganisztáni kivonulása is azt támasztja alá, hogy Washington a továbbiakban Kínára szeretne a leginkább koncentrálni.
Ez világos jelzés az USA szövetségeseinek – különösen azoknak, amelyeket személyesen is érint az, hogy Peking egyre határozottabban tekinti saját felvonulási területének a Dél-kínai-tengert, tágabb értelemben pedig a csendes-óceáni térséget. Ausztrália is ebbe a csoportba tartozik. Habár a kontinensnyi országot sokan hajlamosak csak a békésen legelésző kengurukkal és a bumerángozó-didzseridúzó őslakosokkal azonosítani, a valóságban Ausztráliának amerikai szövetségesként és középhatalomként fontos szerepe van a régió biztonságának fenntartásában. Ez azonban olyan szerep, amelyet Ausztrália nem mindig tud megfelelően betölteni.
A land down under, az odalenti ország, ahogy észak felől emlegetik Ausztráliát, fejlett gazdasággal bír, de a hadiipara nincs a világ élvonalában, a haderőt tekintve pedig még a jóval kisebb Spanyolország is megelőzi. Canberra tehát kénytelen importálni a biztonságát garantáló eszközök jelentős részét, például a légiereje teljes flottáját. Az Ausztrál Királyi Haditengerészet (RAN) is hasonló cipőben jár: bár természetesen léteznek hajógyárak az országban, a korszerű hadiflotta gerincét alkotó hajók túlnyomórészt európai üzemekben készültek, csak a kevésbé összetett technológiát igénylő típusok, például a járőrhajók épülnek hazai tervek alapján hazai egységekben.
A RAN „büszkeségeit”, a Collins-osztályú tengeralattjárókat Dél-Ausztráliában bocsátották először vízre, bölcsőjük mégis a messzi északon, Svédországban ringott. A büszkeség szó nem véletlenül szerepelt idézőjelben: az 1990-es évek második felétől hadrendbe állított hajók üzemeltetésük első másfél évtizedében kifejezetten megbízhatatlan típusnak bizonyultak. A Collins-osztály ugyanis különleges konstrukció, az eredeti svéd típus megnagyobbított változata. Többek között azért kellett áttervezni őket a gyártás előtt, mert az ausztrál haditengerészet bevetési területei általában elég messze vannak az országtól, vagyis a RAN tengeralattjáróinak nagy távolságokat kell megtenniük két tankolás között. Az ilyen problémák áthidalására más haditengerészetek általában nukleáris hajtású tengeralattjárókat alkalmaznak, de Ausztráliában nincs nagy hagyománya az atomenergia használatának – egy atomerőmű sincs az országban –, ráadásul a dél-csendes-óceáni térségben is sok a rossz történelmi tapasztalat az atomenergiával. A Collins-gépekben tehát hatalmas dízelmotorok dohognak, és a RAN nem is változtatott volna ezen az utódtípus, az Attack osztály tervezésekor.