Pekingi pezsgő

Ahol kinyílik a világ – ez volt az Opera szlogenje valamikor 2013-ban. Na, most kínyíl’ megint, és már-már felednénk, ahogy kinyír! Történetem néhány évvel ezelőttről való, és mint a nagy klasszikus forrásművek, egyszerűen minden kulturális és egyéb következtetés levonására (is) alkalmas.

A konferenciát, amelyre hívtak, a nagydarab kínai intézte, aki valószínűtlen figura: hegyomlásnyi, és Bécsben él. Természetesen szidoloztam a magyar kultúra amúgy sem fénytelen réztábláját, de előtte még az összes külföldi delegátussal együtt felültünk a vadonatúj központjuk karzatára, a világ legnagyobb színházába, ahol az európaiasra hangszerelt ötfokú operában egy sztoikus mozgású, húszméteres gálya keresztben úszott végig a színpadon – igen, így minimum hatvanméteres szélességet tételezhettünk fel oldalszínpadokkal. A többire az egész sor sem emlékezett a jetlagtől. Ám a búcsúeste az Országos Népi Gyűlés tagjai részére fenntartott szállodában a folyosói gyezsurnaja jelezte, hogy már várnak. Igen, a bécsiszeletszerű kínai még vacsorára invitált, ahonnan majd kiröptet a reptérre – ismeretlen okból éjjel egykor kellett elutaznom haza. Soha nem ültem akkora Mercedesben, mint amekkorát értem küldtek, suhantunk az éjszakában. Akkora torony lábánál tett ki a sofőr, hogy a pekingi szmogban egyáltalán nem látszott a teteje. Bekísért a liftig, megnyomta a gombot, majd kilépett. A kabin extra sebességben húzott fel, ekkor vettem észre, hogy csak végállásai vannak, köztes emeletek nélkül. Amikor az ajtó újra kinyílt, színes ázsiai kavalkád helyett egy replika brit szivarszalon fogadott. Mintha ufó ült volna egy toronyra, lehettünk vagy ötven méter magasan – a füstködtől lefele is csak becsülni lehetett.

Az asztaltársaság addigi életem leginspirálóbbja volt, kivált az ősz indiai úr, aki Londonban töltötte fiatalságát, és minden operalemezt ismert. Nagy kár, hogy tizenegykor Wu, a kedélyes bécsi közölte, mennem kell, lekésem a gépet. Még koccintottunk valami nagyon komoly pezsgővel. Odalenn szerényebb autó várt, és szerényebb képességű sofőr, akivel már a jelnyelv is nehezen ment. Ezért inkább a jegyemet mutogattam, rajta a terminál számával. De hajtani tudott – itt éjjel is nonstop dugó van! –, öt perccel éjfél előtt kirakott, és elsepert. Ballagtam az üvegteremben, mint aki valami filmben van, és konkrétan mindent a feneke alá tesznek, s bevallom, meg voltam elégedve magammal. Azért ezt ki hitte volna 1982-ben, amikor még mindig a nagyszüleimmel éltem egy alig komfortos világvégi házban? Na?! Lustán futottam át az induló gépek listáját: fura, hogy nincs rajta az én párizsi masinám, ahol pedig – figyelem! – első osztályon fogok nyújtózkodni. Vagy ez az érkező? Megnéztem a másik listát is, azon sincs Air France. Nem nyújtom tovább: még egy perc, és a menő világutazó rájön, hogy az értetlen kínai rossz terminálon tette ki, a reptér egy megyei jogú város területe, a taxisok nem vesznek fel, mert csak dollárom maradt és kártyám, a terminálközi busz pedig azután fog odaérni, hogy az igazi kapunál zárják az ajtókat. És éjfél van, és harminc fok meleg, és elviselhetetlen páratartalom, amit most már érzek is. És nincs semmilyen telefonszámom, amúgy is alszik mindenki.