Az elvarázsolt kertben

Debussy egyfajta mérföldkő a klasszikus zenében. Vagy talán pontosabb úgy, ha azt írom: vízválasztó. Persze a dolgok soha nem ilyen egyszerűek, nem lehet napra vagy évre pontosan megmondani, mikor fejeződik be valami és kezdődik valami új. Folyamatok vannak, finomabb vagy karakteresebb átmenetek. Mindenesetre Debussy zenéje számos huszadik századi zenei műfajt inspirált. Vannak, akik a jazz egyik előfutárát látják benne. Impresszionista zeneszerző volt, bár ezzel nyilván nem mondok sokat. Mert hát mi az, hogy impresszionista zeneszerzés? Az egyszeri, visszahozhatatlan pillanatok és benyomások zenei rögzítése? Ha nagyon leegyszerűsítjük, valami ilyesmiről van szó. Debussy műveit hallgatva sokszor jutott eszembe az óceán vagy inkább a Földközi-tenger csillogása egy nyári délutánon, mondjuk Antibes egyik sziklafaláról letekintve.

„Nem azt mondom, hogy amit csinál, az nem szép, de teoretikusan abszurd” – így summázta Debussy zenéjét egyik tanára 1890-ben. Mire Debussy így válaszolt: „Nincs olyan, hogy teória. Csupán hallgatni kell. Az öröm az egyetlen törvény.” Mai füllel nehéz elképzelni, hogy szokatlan akkordmenetei, váltásai, rögtönzései milyen hatást keltettek akkoriban. Sokan rajongtak érte, még többen értetlenkedtek. Debussy valami nagyon hasonlót hozott a zenébe, mint amit Cézanne vagy Renoir a festészetbe. Az illékonyban, az elmúlásra ítéltben kereste azt, amin nem fog az idő. A színek, az atmoszférák lebegése foglalkoztatta. Nem csoda, hogy a kortárs francia költészet kiválóságaival is kereste a kapcsolatot. Paul Verlaine és a nálunk talán kevésbé ismert Paul Bourget és Pierre Louÿs számos versét megzenésítette. A szimbolista költészet állt a legközelebb hozzá, nem véletlenül. Ezek a dalok ma is nagyon „modern” benyomást keltenek, a szó legjobb értelmében. A levegősségük, a dalszerkezetek nyitottsága a kortárs popzene kísérletezőbb alfajaiból ma is visszaköszön.