Dúsítás

Egy időben Gilikének hívtam a feleségemet. Mindez önmagában nyilván nem mond sokat az olvasónak, de ha elárulom, hogy a név Gion Nándor Virágos katona című regényéből származik, akkor talán már érzékelhető, hogy bizony nem múlt el belőlem nyomtalanul a könyv emléke. Giont „véletlenül” fedeztem fel tizenvalahány évvel ezelőtt, egy utcai árusnál vettem fillérekért a Virágos katonát. Még ma sem értem, miért adták ilyen olcsón a huszadik századi magyar próza egyik legjobb darabját. Gion Nándor fő műve kétségkívül az a regényfolyam, amely az 1973-ban megjelent Virágos katonával indult és a szerző halálának évében, 2002-ben kiadott Aranyat talált című kötettel zárult. De említsük meg a két közbülső kötetet, a Rózsaméz és az Ez a nap a miénk című regényeket is. A hömpölygő tetralógia egy délvidéki faluban, Szenttamáson játszódik. A főhős, az első kötetben tizenéves Rojtos Gallai István tekintetével látjuk a falut és lakóit, az ő szavai vezetik be az olvasót abba a varázslatos, mesés elemekkel átszőtt világba, amelyet Gion mesteri módon épített fel. Szenttamás többnemzetiségű falu, magyarokkal, szerbekkel, németekkel. 

A család- és falutörténeten keresztül feltárul a vidék legutóbbi másfél évszázadának történelme annak minden tragédiájával és rejtett szépségével együtt. Gion nagy mesélő volt, e tekintetben Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán tanítványa, prózáját mégis annyira egyedire csiszolta, hogy a mesterek még vízjelként sem látszanak írásai hátterében. Elnagyoltan és némi túlzással mondhatnánk, hogy ő volt a magyar García Márquez, de ne mondjuk mégse, mert Gion világa távol áll a méltán neves kolumbiai kollégától, noha a „mágikus realizmus”, a valóság fölé emelt mesélés mindkettőjükre jellemző. Maga Gion a „dúsított realizmus” kifejezést használta, ha a prózájáról kérdezték, s épp ez a dúsítás az, ami költői szépségű írásainak védjegye.