Trianon az nem egy ház – Kollár Árpád Nád című verseskötetéről

Viszonylag ritkán esik szó ezen a felületen kortárs verseskötetekről. Ami nincs jól, de egyfelől a Mandiner nem irodalmi folyóirat, másfelől pedig lehetnék én is aktívabb ezen a téren. Próbálok is aktívabb lenni a jövőben. Nem vagyok kritikus, nem is szeretnék kritikus lenni, ezért aztán csak olyan könyvekről van kedvem írni, amelyek – hogy ezzel a pontatlan kifejezéssel éljek – tetszenek. Ami jó, ami valamilyen értéket képvisel, annak nem kell feltétlenül tetszenie nekem. Van az úgy, hogy látom valamiről, hogy az bizony jó, de tőlem mégis távol áll. 

Mindez az alant tárgyalni kívánt könyvre egyébként nem vonatkozik, mert Kollár Árpád tavaly ősszel megjelent Nád című verseskötete közel áll hozzám. A szerző bő két évtizede van jelen az irodalmi életben, első kötete 2005-ben jelent meg. A Nád megjelenése előtt legutóbb 2014-ben látott napvilágot egy verseskötete Milyen madár címmel, tehát volt itt egy évtized, amikor költőként nem nagyon hallatott magáról. Annál inkább irodalomszervezőként, gyerekkönyvek szerzőjeként, a Fiatal Írók Szövetségének elnökeként, szerkesztőként, illetve az utóbbi időkben a PesText irodalmi fesztivál igazgatójaként. A Nád tehát egyfajta visszatérés a kortárs magyar irodalom horizontjára. Elég erőteljes visszatérés. Kollár Zentán született, Szabadkán nőtt fel, vajdasági származású tehát, de régóta Magyarországon él. 

Tavaly februárban Krasznahorkai László interjút adott a Svenska Dagbladet című lapnak, és ez az interjú elég zajos visszhangot keltett itthon, többek között azért, mert Krasznahorkai (egyebek mellett) azt a kijelentést tette, hogy „Trianon egy kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más”. Ezt csak azért említem, mert Kollár erre reagálva írt egy verset Trianon az nem egy ház címmel, ami az ÖT felületén jelent meg. Ez a vers egyúttal a Nád nyitóverse is, megadja tehát az alaphangot, ami aztán hol rejtetten, búvópatakként, hol jól látható módon mindvégig jelen van ebben a könyvben. 

De mi is ez az alaphang, mi mondható el róla? Lényegében az, hogy Kollár a normalitás nyelvén beszél, a normalitás nyelvét emeli a költészetébe, és nem enged belőle, nem hajladozik nádként sem erre, sem arra. Ebben a nyitóversben a multikulturális közegben felnőtt lírai én hangja szólal meg, olyan tapasztalatokat vonultat fel, amelyek csak az efféle közegben cseperedettek sajátjai. 

Persze amikor Kollár Trianonról ír, akkor nem csak Trianonról ír, mert – ahogy írja – „Trianon az, amikor nem érted, mit jelent, hogy határon túli, ha te mindig innen vagy”. Amikor Trianonról van szó, mindig az „egészről” van szó, arról, hogy miként látjuk egymást, miként élünk egymás mellett, hogyan keserítjük meg a magunk és a másik életét a belénk ivódott korlátoltságaink és elfogultságaink miatt. Trianon nem olyasmi, ami elmúlik, mint a nátha, aktualitása folyamatos, meghatározza az életünket, akár akarunk tudni róla, akár nem. 

És a kérdés persze folyamatosan az, hogy mit kezdjünk ezzel az egésszel, melyik oldaláról fogjuk meg ezt az egyre nehezebben átlátható traumahalmazt. Kollár azt a megoldást választja (vagy nem választja, hanem ez következik az alkatából), hogy hátralép kettőt, és megpróbálja eltávolítani magától az összképet egyrészt az irónia, másrészt a tárgyilagosság eszközeivel, de eközben mégis közel marad a „forró anyaghoz”. Egyfajta kvantumállapot ez, nehezen kivitelezhető, de neki sikerült. És ezt nevezem normalitásnak. Nem állítom, hogy ez lenne az üdvözítő út mindenki számára, de azt állítom, hogy amennyiben valaki nem szeretné elveszíteni az ép eszét, akkor a Kollár-féle irány mentén keresgéljen. 

De van ebben a kötetben még más is, számos olyan vers, verssor, mondat, ami megállítja az olvasót. A gyerekkor, a szülővé válás, a táj aprólékos feltérképezése, a felnőttkorral kiteljesedő szorongások és félelmek, és mindez egyszerre szemérmesen és mégis megejtő őszinteséggel. Egy elütött vidra, a halál folyamatos közelsége, egy Adriáról hozott olajfa, egy tiszai holtág titkos élete, Ratko Mladic tábornok egy YouTube-videón, a test romlása. Az élet mint olyan, egyszerű és nyugodt hullámzású versmondatokban, sosem túlgondolva, sosem öncélúan, nem sziporkázva, hanem hitelesen, érthetően, világosan. Talán különösnek tűnhet, hogy egy kortárs verseskötet egyszerre érthető, világos és közben mégis megemelt, költői nyelven szól, itt mégis ezt látjuk, és nagyon üdítő ezt látni és olvasni. Kollár „visszatérése” a magyar irodalomba egészen kiválóra sikeredett, a Nád az utóbbi idők egyik legkiérleltebb, részleteiben és egészében is emlékezetes könyve.  

Nyitókép: I Love Zenta/Facebook