A mondatok csendje – kilencvenéves Bodor Ádám

Bodor Ádám kilencvenéves. Isten éltesse. Itt be is fejezhetném ezt a cikket, a köszöntés megvolt, léphetünk tovább. Nincs túl sok értelme annak, ha írókról próbálunk valamit mondani. Az írót olvasni kell. Az író jó esetben azért ír, mert valami fontosat szeretne közölni a többiekkel, valami olyasmit, amit rajta kívül senki más nem tudna közölni. Az írásbeli közlésen túl más igazán nem várható tőle. Manapság persze azt látjuk, hogy az írók egyre többet beszélnek, mert az olvasók nem csekély részének már nem elég, ha olvassa, még hallani és látni is szeretné az írót. Az író tehát egyre többet beszél, egyre inkább látszik, bár a legtöbb esetben ez nem sok hozzáadott értékkel bír.

Amit nagyon helyesen tesz. Úgy van vele, hogy megírta a novelláját vagy a regényét a tőle telhető legmagasabb nívón, el lehet olvasni, és további magyarázatokra nincs szükség. Távol áll tőle, hogy a saját műveit magyarázza, az pedig még távolabb áll, hogy például sommás közéleti állításokat tegyen. Ez nyilván alkati kérdés. Ahogy az alkatából következhet az is, hogy egész életében hegyek között érezte jól magát. Az ilyesmire nincs magyarázat. Tudom, mert jómagam is a hegyek között érzem jól magam, az erdei csendben, a fák és a kövek csendjében. Bodor Ádám műveiben gyakran halljuk ezt a csendet. A mondataiban, a mondatai között.

Bodor első novellája 1965-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című lapban, és már az egészen korai írásaiban is benne van ez a csend. Hozta magával, egészen addig cipelte, míg meg nem írta az első novelláját, attól fogva a csendet az írásaiban szépen kiporciózta. Akkor már túl volt két év börtönön Szamosújváron. Iskolatársaival röplapokat terjesztett Kolozsvárott, a Securitate emberei a Radnai-havasokban fogták el. Tizenhat évesen sittelték le, tizennyolc éves koráig ült. Édesapja öt évet töltött börtönben a Márton Áron püspök elleni koncepciós per folyományaként. Kelet-európai biográfiák. Bodor maga mondja, hogy utólag íróként és emberként is hasznosnak ítélte a kétéves szamosújvári tartózkodást. Tanul ott egyet és mást az ember, feltéve, ha túléli. Később volt gyári munkás, tanult teológiát, írta a tárcanovelláit kéthetente az Utunkba, majd 1982-ben Magyarországra települt. Nyilván nem jókedvében.

Jártam egyszer nála, és akkor is tett egy rá jellemző, homályos megjegyzést arra nézvést, hogy szívesebben tartózkodna valami kiesebb helyen. Az asztalánál ülve végre megtapasztalhattam, milyen az, amikor hallgat. 

Hat novelláskötet után az 1992-ben megjelent Sinistra körzet című regényével „futott be”, bármit is jelentsen ez. De jelentse most azt, hogy a kritika ujjongva fogadta, és az évek során tucatnyi nyelvre lefordították. Különös regény ez, mert igazából nem is regény, hanem alcíme szerint: egy regény fejezetei. Ha akarom, regény, ha akarom, nem, teljesen mindegy: egy remekmű. Nem sokkal a megjelenése után kaptam kölcsön egy akkori barátomtól, és bár tizenhét évesen nem sokat értettem belőle, a levegője azonnal megfogott. Akkor még leginkább a tájleírásaival igézett meg. Azt, hogy mi van a tájleírások között és mögött, csak később értettem meg. Legalább ötször olvastam azóta. Ez a regény tele van felejthetetlen figurákkal a kamionos Mustafa Mukkermantól a szépséges (majd szinte állattá változó) Connie Illafeldig, Puiu Borcan ezredestől Gábriel Dunkáig, a törpéig. A helyszín Erdély északi csücske, Máramaros, egy beazonosítható hegycsúcs (a Pop Ivan) fel is bukkan a szövegben.

annak is a kelet-európai változatába. Egy minden ízében szétdúlt, kaotikus világ ez, egy korábbi világ rommezője. Homályos viszonyok, mindenki gyanús, senkiről nem tudható, hogy valójában kicsoda, a falnak is füle van, de talán még a medvékben sem lehet megbízni. Az elbeszélőt Andrej Bodornak hívják, ami meglehetően kockázatos és ironikus ötlet volt a szerzőtől. De működik, nem is akárhogy. A Sinistra körzet Bodor Ádám főműve, azzal együtt, hogy később még írt két regényt (Az érsek látogatása; Verhovina madarai). Azok sem rosszak (főleg az utóbbi), de a Sinistra volt és maradt a középpontban. Ez a könyv az utóbbi évtizedek legjobb magyar (maradjunk ennél) regénye, de talán bővíthetek az idővonalon és azt is mondhatnám, hogy a huszadik századi magyar irodalom egyik legjobb regénye. És nyilvánvalóan a nemzetközi színtéren is hasonló helyet foglal el. Arról, hogy mi történt a kelet-európai társadalmakkal a második világháborút követő időkben, nagyon kevés irodalmi mű tud ennyit.

Műveinek levegőjét mélyen átjárja ez a tapasztalat, de ezekből a tapasztalatokból nem vádbeszédek születtek, hanem fanyar humorú, rezignált, sok esetben költői szépségű írások, amelyek mögül egy olyan ember kontúrjai sejlenek elő, aki könnyen válhatott volna megkeseredetté és reményvesztetté, de mégsem vált azzá, mert nagyon is szereti és becsüli az életet. Hogy nem mondjam: hedonista a maga módján, aki a legszívesebben Camparit szürcsöl egy észak-olaszországi étterem teraszán, kilátással a Dolomitokra. 

Egy mára szinte kiveszett típus egyik utolsó képviselője. Egy igazi író. És ha éppen ott ücsörög azon a teraszon, akkor egészségére. 

(Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán)