„Nem szégyellem kimondani: szívesen kérek tanácsot Szoboszlai Zsolttól” – Nikolics Nemanja a Mandinernek

Mikor és miért döntött úgy, hogy Székesfehérváron telepedik le a családjával?

Most, 38 évesen már azt mondhatom, hogy több időt éltem Magyarországon, mint Szerbiában, ahol születtem. Tizennyolc esztendősen hagytam el szülővárosomat, Zentát, húsz voltam, amikor Kaposváron bemutatkoztam a magyar élvonalba, az első NB I-es gólomat pedig a Vidi ellen szereztem, így talán sorsszerű volt, hogy 2010-ben Fehérvárra igazoltam. Azt nem állítom, hogy már az elején tudtam: Székesfehérvár lesz az otthonom. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat itt a feleségemmel, közben megszületett a két gyermekünk, és én hosszú távú szerződést írtam alá a Videotonnal, amit hamar meg is hosszabbítottam. Akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy egyszer majd itt szeretnénk letelepedni.

Ez az érzés később sem változott?

Nem, pedig időközben megjártuk 

• Chicagót, 
• Varsót, voltunk 
• Isztambulban négy hónapot, valamint 
• Cipruson is. 

Szerencsésnek érzem magam, hogy a családommal ilyen gyönyörű városokban lakhattunk, a karrierem során mindig figyeltem arra, hol élünk.

Amikor befejeztem a játékos-pályafutásomat, nem volt kérdés, hogy Székesfehérvár lesz az otthonunk, tudatosan készültünk a letelepedésre. Nagyon fontos volt számunkra, hogy találtunk itt egy nemzetközi, kétnyelvű iskolát.

Többet ér minden rúgott gólnál és megnyert címnél, amit ezen a helyen kaptam az elmúlt 15 évben. Talán azért szeretnek még most is a Vidi-szurkolók, mert önmagamat adom. Az emberek – különösen a gyerekek – korábban is láthattak az utcán, találkozhattak velem a hétköznapokban is. Profi sportolóként példaképek vagyunk, felelősséggel tartozunk, tudni kell viselkedni győzelemkor és vereség után is – egyértelműen utóbbi a nehezebb. Én akkor is nyugodtan sétáltam Fehérváron, amikor előző nap kikaptunk, mert tudtam, mindent beleadtam a pályán. Ma már kijelenthetem, olyan, mintha itt születtem volna. Ez hatalmas dolog, főleg úgy, hogy sem én, sem a feleségem, de még a nagyszülők sem kötődnek a településhez. De a gyermekeink – Tijana és Marko – igen, itt látták meg a napvilágot, nekik ez az otthon, és most már mi is így tekintünk rá.

A zentai származású Nikolics Nemanja és Könyves Norbert után a verbászi Kerkez Milos is magyar válogatott lett. Utóbbi ráadásul hétről hétre a világ egyik legjobb bajnokságában és klubcsapatában focizik. A szerb gyökerek mennyire segítették Kerkezt, hogy ilyen fiatalon a csúcsra érjen?

Senkit nem akarok megbántani, de rajta például tökéletesen látszik, hogy nem itt született. Ezt nem rosszindulatból mondom, 

Milossal nem sokat játszottam együtt, de az ő karrierje példaértékű lehet. Egyrészt abból a szempontból, hogyan kell tisztelni azt az országot, ahonnan jössz, másrészt miként kell képviselni azt, amikor külföldre igazolsz. Az AC Milan, az AZ Alkmaar, az AFC Bournemouth vagy a Liverpool FC után könnyen elfelejthetné, honnan indult, de ő soha nem fogja. Azzal, hogy a magyar válogatottat választotta és folyamatosan ezt a nemzetet képviseli, valamilyen szinten vissza is ad abból, amit Magyarországtól kapott.

Érdekes kérdés ez amúgy a gyökerekről, sokat beszélgetünk róla Simek Péter utánpótlás-sportigazgatónkkal, de Szoboszlai Dominik édesapjával, Zsolttal is. Hozzám hasonlóan ők is azt vallják, hogy

Az egyik legfontosabb dolog ebben a sportágban, hogy milyen árat vagy hajlandó fizetni azért, hogy profi labdarúgó legyél. Maradva a szerbeknél – akik előbb otthon játszanak, majd külföldre igazolnak –, bennük általában hatalmas bizonyítási vágy dolgozik. Ez a mentalitás nagyon közel áll hozzám és Miloshoz is. Mégis úgy gondolom, hogy ő Liverpoolban is ugyanaz az ember marad, aki 15 évesen Győrben volt. A hozzáállását otthonról hozta, amely komoly önbizalommal párosul. Büszke vagyok rá, amit eddig elért, és sok sikert kívánok neki, mert szerintem nagyon jó úton jár!

Az előbbiek kapcsán muszáj példaként említeni Fehérvár szülöttjét, a Liverpoolban világklasszissá vált Szoboszlai Dominikot is.

Kicsit elfogult vagyok vele kapcsolatban, de számomra jelen pillanatban ő a világ legjobb játékosa. Szoboszlai Dominik igazi példakép. Hálás vagyok, hogy egy csapatban játszhattam vele, és közelről láthattam, mit képvisel a pályán és azon kívül. Van egy sajátos stílusa, magabiztossága, ami sugárzik belőle. Az emberi oldalát ugyanakkor kevesebben ismerik: valójában egy szerény, tisztelettudó, az idősebbekkel szemben alázatos fiatalember. Nagyon boldog vagyok amiatt is, hogy a mai fiatalok hetente láthatják őt magas szinten teljesíteni.

Puskás Ferenc óta keresünk egy újabb világklasszist, akit hozzá hasonlíthatunk. Az én korosztályomnak nem adatott meg, hogy élőben lássa Öcsi bácsit játszani, de Dominikot igen. Nem érzem túlzásnak, ha őket egy lapon említjük. Talán a sors is úgy akarta, hogy Puskásnak legyen egy méltó utódja, és jelenleg Domi az, aki ezt a szerepet betöltheti. 

Hiszek benne, mert rengeteget dolgozik érte, megérdemelné.

A másik nagyon fontos tényező az ő esetében a családi háttér. 

Édesapjával, Szoboszlai Zsolttal sokat beszélgetünk, ismerem a történetüket. Ő maga is többször elmondta már, mennyi munkát fektettek abba, hogy a fia profi labdarúgó legyen. Ami számomra különösen szimpatikus, hogy nem siettették a fejlődését, nem ugráltak egyik akadémiáról a másikra csak azért, hogy minél hamarabb profi legyen. Kivárták a megfelelő pillanatot, amikor lelkileg, fizikailag és mentálisan is készen állt arra, hogy kilépjen az otthoni közegből. Én magam sem hiszem, hogy egy 12-13 éves gyerek megérett arra, hogy beköltözzön egy akadémiára, tinédzserkorban rendkívül fontos a stabil háttér. Még nincsenek feltétlenül felkészülve a stresszre, kudarcokra, de még a sikerek feldolgozására sem, amelyek nap mint nap érik őket az iskolában, az edzéseken, az öltözőben. Szoboszlai Dominik 16 évesen hagyta el a családi fészket. Manapság egyébként is sokszor siettetjük a gyermekeinket, azt gondoljuk róluk, hogy már 10-12 évesen a világ legjobb csapataiban kell szerepelniük. A legfontosabb azonban az, hogy pályán legyenek, fejlődjenek minden téren. 

Őszintén örülök Dominik karrierjének, és csak azt kívánom neki, hogy maradjon egészséges, mert nála a határ tényleg a csillagos ég. Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg örömet fog szerezni nekünk, magyaroknak és a liverpooli szurkolóknak.

Említette a világbajnokságot. Ahhoz mit szól, hogy már nem is cél, hanem elvárás lett a vb-részvétel?

Sajnos az élet ilyen: néha ad, máskor elvesz. Tavaly novemberben, az írek ellen elvett, de jól emlékszik mindenki, hogy öt évvel azelőtt, a Nemzetek Ligája playoffban mi történt. Én személyesen élhettem át, hiszen éppen akkor tértem vissza a magyar válogatottba: előbb Bulgáriában 3–1-re nyertünk, majd jött Izland és az az ominózus meccs az üres Puskás Arénában. A 93. percben Szoboszlai Dominik góljával jutottunk ki az Európa-bajnokságra. Akkor a sors velünk volt, később, amikor Dominik megsérült és nem lehetett ott velünk az Eb-n, megint nem. 

Őszintén sajnálom, hogy nem jutottunk ki az idei vébére, mert már elterveztem, hogy a családommal Chicagóba utazunk és meglátogatjuk a régi barátokat, a gyerekeim pedig élőben láthatják majd a magyar válogatottat egy világbajnokságon. 

A Nemzetek Ligájáról csak annyit mondanék: szerényen és alázatosan kell tovább dolgozni. Elértük azt, hogy a nemzeti csapat mérkőzésein telt ház van, bárki legyen is az ellenfél. Láttuk azt a nagyszerű sorozatot is, amikor topcsapatok ellen értünk el komoly eredményeket – most is erős ellenfelek várnak ránk.

A legfontosabb cél viszont egyértelmű: a három Európa-bajnoki szereplés után a vébére is ki kell jutnunk, ezt a játékosokon kívül az egész hazai futballközeg és a szurkolók is megérdemlik. Rengeteg munka és befektetés van a magyar labdarúgásban, és szerintem reális cél, hogy 2030-ban ott legyünk a marokkói, portugál, spanyol közös rendezésű tornán. 

Marco Rossi vezetésével?

Nézze, van végre egy szövetségi kapitányunk, akiben az emberek többsége hisz. Fontos, hogy jóban-rosszban a válogatott mellett álljunk.

Nekem megadatott, hogy a jelenlegi keret nagy részével együtt futballozzak. Marco Rossi személye kulcsszerepet játszott abban, hogy visszatértem a válogatottba, amikor Amerikában légióskodtam. A mai napig jó személyes kapcsolatot ápolok vele, emberileg és szakmailag is nagyra tartom. Ha egy olyan klasszis, mint Szoboszlai Dominik – aki világhírű edzőkkel dolgozott együtt – elismerően beszél róla, akkor érdemes hinni neki, különösen azoknak, akik nem látják belülről az öltözőt.

Ki kell mondani: ma már reális elvárás a világbajnoki szereplés. Nem szerencsével akarunk kijutni, hanem azért, mert egyre több labdarúgónk szerepel topbajnokságokban. Rossi fiatalított, jönnek az új tehetségek, miközben vannak még rutinos, meghatározó játékosaink is. Az ugyanakkor elképzelhető, hogy 2030-ban már más lesz az összetétel. És talán a legfontosabb, hogy Marco Rossi elérte azt, ami a futballban kulcsfontosságú: újra egymásra talált a csapat és a szurkolótábor. Most azt látom, hogy a kudarc ellenére sincs dráma, inkább dac van bennünk, bizonyítási vágy, hogy újra felálljunk a padlóról és megvalósítsuk mindazt, amit több évtizede vár mindenki: részt vegyünk ismét egy vébén. 

Tóth Alex története mennyire meseszerű annak fényében, hogy nemrég még a magyar másodosztályban játszott, most meg már a Premier League-ben nézhetjük?

Az ő esetében fontos tényező volt a márka, a brand is. A Ferencvárosi Torna Club ugyanis az elmúlt években folyamatosan megmutatja magát a nemzetközi porondon, ami rengeteg külföldi megfigyelőt vonz. A figyelem tehát megvan, és ha egy fiatal hazai játékos jól teljesít a Fradiban, sokkal nagyobb eséllyel kerül reflektorfénybe. Az NB I-ben nyújtott teljesítménye önmagában nem elég egy ilyen szerződéshez, ez a környezet, az európai kupaszereplés és a tudatos építkezés együttes eredménye. Valóban nagyon ritka, hogy valaki a magyar első osztályból közvetlenül egy topligába igazoljon, ehhez képest egy éven belül két magyarnak is sikerült: Alex előtt Pécsi Árminnak is. 

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Tóth egy olyan közegben nevelkedett, mint az FTC, amely az elmúlt évtizedben a legerősebb és stratégiailag is legtudatosabban építkező klub Magyarországon. Évről évre képesek labdarúgókat kinevelni és értékesíteni külföldre. Náluk adott a háttér: van csapatuk az élvonalban, az NB III-ban, valamint kooperációs együttműködés – a Soroksár – révén az NB II-ben. Ez a rendszer lehetőséget biztosít a fiataloknak, hogy megfelelő szinten futballozzanak, majd szükség esetén felkerüljenek az első keretbe. Abban viszont teljesen igaza van, hogy Tóth Alex két és fél éve még Soroksáron focizott, ma pedig már a Bournemouthban. Ez hatalmas lépés, egy akkora ugrás, ami nem hasonlítható Szoboszlai Dominikéhoz, aki végigjárta a lépcsőfokokat. Meglehet, hogy Alexnél több türelem szükségeltetik majd, a NB I intenzitása és stílusa ugyanis teljesen más, mint a Premier League-é. Ugyanakkor az ügynöke nyilatkozatai alapján egy rendkívül profi, tudatos 20 éves tehetségről beszélünk, aki mellett, mögött ott van a családja is. Ez kulcsfontosságú. Most az a feladata, hogy minden nap keményen dolgozzon, és alkalmazkodjon az új közeghez.

De nemcsak a Ferencvárosnak kell nagyon tudatosan mérlegelnie, hova ad el egy játékost. Ha egy magyar focista külföldön beválik, az hosszú távon piacot teremthet: visszatérhetnek hozzánk a vevők, mert látják, hogy innen minőségi labdarúgókat lehet igazolni. 

Talán nem túlzást azt állítani, hogy a fiatal- és magyarszabály felkavarta itthon az állóvizet. Ezekről mi a véleménye?

Ebbe azért nem szeretnék mélyen belemenni, mert jelenleg a másodosztályban dolgozom, ahol mások a keretek. Az NB II-ben például kötelező két, 2006-ban vagy később született játékos folyamatos szerepeltetése. Ez számunkra fontos szempont, de a mi filozófiánk egyébként sem abból ered, hogy „eldugjuk” a tehetségeinket, pont az ellenkezője: meg akarjuk mutatni őket. A cél, hogy kirakatban legyenek, mert büszkék vagyunk rájuk, és azért játszanak, mert minőségi futballisták.

Ha a Videotont nézzük, Virágh Milán például hetek óta stabil kezdő nálunk, de Somogyi Ádám – aki NB I-es szintű labdarúgó, és öt évig a saját utánpótlásunkban nevelkedett – is folyamatosan játszik, amióta kölcsönbe visszahoztuk. Mindketten hétről hétre a legjobbak között vannak a teljesítményt illetően, ami azt bizonyítja, hogy nem csupán a szabályozás miatt játszanak, hanem mert megérdemlik. Nyilván a szabályhoz kapcsolódó pénzügyi források is fontosak a hazai egyesületeknek, de a mi hosszú távú célunk az, hogy értéket teremtsünk a magyar futball számára.

Ugyanakkor, ha szabályt kell hozni, hogy a fiatalok játsszanak, az azt is jelzi, hogy valami nem működik megfelelően. Erről órákig lehetne beszélgetni, de ezek a tények. Felmerül a kérdés: van-e elegendő tehetségünk a jelenlegi elitakadémiai rendszerhez? Nekünk stratégiailag fontos, hogy megtartsuk a sportolóinkat 14 éves koruk után is, amikor a nagyobb akadémiák már vinnék őket. Jó példa erre az említett Somogyi Ádám, aki ha nálunk maradt volna és így jutott volna el az első csapatig, akkor most télen nem kölcsönbe kellett volna visszahoznunk, hanem a saját labdarúgónk lenne. Összességében örülök annak, hogy több magyar fiatalt látunk a pályán és csökken a külföldiek száma. Ráadásul Tóth Alex mellett például az MTK-s Vitályos Viktor karrierjében is sorsdöntő lehet a MLSZ-szabály, hiszen – bár az MTK mindig bátran nyúl a saját fiataljaihoz – fél idény után sikerült felhívni magára a figyelmet. Figyelemmel kísérem Szalai Ádám ez irányú törekvéseit, és sok sikert kívánok a munkájához!

Az is igaz, hogy ez közben nagyobb felelősséget rak a klubokra és a megfigyelőkre: olyan légiósokat kell igazolni, akik valóban különbséget jelentenek, és hozzájárulnak a bajnokság színvonalának emelkedéséhez. Hangsúlyozom, 

Varga Barnabás eredményessége kapcsán óhatatlanul eszébe jut az embernek Nikolics Nemanja, aki három különböző országban is gólkirály lett. Van értelme összehasonlítani a két játékost, netán párhuzamot vonni közöttük?

Bizonyos szempontból felfedezhető némi hasonlóság. Ami a különbségeket illeti: fejjátékban sokkal jobb nálam. Bár a pályafutásom során én is szereztem fejes gólokat, de magam sem tudom pontosan, hogyan és mennyit, mert nem ez volt az erősségem. Ha a mentalitásunkat nézzük, ott már nagyobb a párhuzam kettőnk között. Barni kemény munkával, alázattal, karakterrel építette fel újra és újra a karrierjét. 

Haraszti Zsolt viszont felismerte az értékét, és rajta kívül több olyan játékost is időben Paksra csábított, akikből később gólkirály vagy meghatározó labdarúgó lett. Varga Barnabás komplexebb játékos, mint én voltam. Első számú középcsatárként bizonyított több csapatban, sikerült Szalai Ádámot pótolnia a válogatottban, pedig az nem könnyű feladat. Erős, jó felépítésű, remekül játszik háttal a kapunak, a párharcokban hatékony, kiválóan fejel, technikailag is képzett, jobbal-ballal jó lő, a befejezései erősek. Ráadásul nemcsak az NB I-ben szállította a gólokat, hanem a nemzetközi porondon is megmutatta, mire képes. Ez teszi igazán komplett támadóvá.

Talán könnyebb dolga volt az élvonalban, mint nekem annak idején. Az én időszakomban rendkívül erős volt a konkurencia: olyan klasszis csatárokkal kellett versenyeznem, mint Tököli Attila, Kenesei Krisztián, Oláh Lóránt, André Alves, Adamo Coulibaly, Zé Luís vagy akár Böde Dániel. Sokszor ezek a focisták rutinnal, minimális edzésmunkával is képesek voltak 15-nél több gólt szerezni egy idényben. Nekem rengeteget kellett dolgoznom azért, hogy felvegyem velük a versenyt. Barnán nem volt ekkora nyomás itthon, de ez nem von le az érdemeiből.

Üzletileg hatalmasat húzott az eladásával a Fradi: több mint négymillió euróért értékesített egy harminc év feletti játékost. Támogatom ezt a modellt. A futballban fontos a balansz: nemcsak igazolni kell, hanem értéket is kell teremteni és időben túladni rajta.

Barnabás választása – hogy Görögországba, az AEK Athénhoz szerződött – hasonló helyzet volt, mint amikor én annak idején a Legia Warszawa mellett tettem le a voksomat. Erős, nagy hagyományokkal rendelkező mindkét klub – az athéni meg a varsói –, a görög és a lengyel is komoly liga, ahol lehet gólokat szerezni, fejlődni és Európai versenysorozatokban szerepelni. Utóbbi talán kiegyensúlyozottabb, versenyképesebb közeg, ahol bármikor meglepetés születhet. Ilyen környezetben egy csatár tud építkezni.

Varga Barnabás fizikailag és komplexitásban is más szintet képvisel. Én inkább intelligenciával, helyezkedéssel és hatékonysággal próbáltam kompenzálni a hiányosságaimat, lesipuskás voltam, elsősorban a tizenhatoson belül.

Azt kívánom neki, hogy külföldön is folytassa elképesztő sorozatát, és legyen megint gólkirály. 

Lengyelország többször előjön a beszélgetésünk során, de az Egyesült Államok legalább ugyanennyire meghatározó helyszín volt az életében. Az utóbbi években ráadásul egyre többen kerülnek Magyarországról az észak-amerikai profi ligába. Egy tengerentúli transzfer előtt csörög a telefonja, kikérik a véleményét? 

Amerika számomra mindig is vonzó volt, és ahogy korábban is mondtam, szívesen visszatérnék oda a jövőben. Egy évvel ezelőtt Miamiban jártunk egy UEFA-program kapcsán, és lehetőségem volt közelebbről is belelátni, hogyan is működik egy MLS-klub a kulisszák mögött. Vezetői szemmel, tanulni vágyó szakemberként egészen más élmény volt ezt megtapasztalni, mint játékosként. Futballistaként az ember elvégzi a munkáját, hazamegy, majd másnap újrakezdi az egészet – nem igazán lát bele a stratégiai döntésekbe vagy a szervezeti működésbe. Az észak-amerikai egy specifikus, zárt liga, ami az európaiaknak szokatlan. Nehéz elképzelni például, hogy Magyarországon lenne 12 csapat, és egyik sem esne ki közülük. Tudatosan felépített struktúra jellemzi az egész szisztémát, amelyből szerintem Európában is sokan tanulhatnának: hogyan kell egy ligát márkaként kezelni, rendszerszinten gondolkodni, és hosszú távon építkezni.

Sok kapcsolatom van az Egyesült Államokban a mai napig, különösen Chicagóban és az MLS központjában. A korábbi pályaedzőm, Marko Mitrovics például a New England Revolution vezetőedzője. Ambiciózus, felkészült tréner, aki szépen felépítette magát. A korábbi chicagói sportigazgatóm, Nelson Rodríguez is aktív még. Időről időre ügynökök is megkeresnek, kikérik a véleményemet – volt például egy magyar játékos, akinek lehetősége adódott Chicagóba szerződni.

Sallói Dániel kapcsán is sok szó esik az észak-amerikai profi bajnokságról manapság. Dani szerintem nagyszerű és rendkívül nehéz utat járt be az Egyesült Államokban. Sokan nem látják, tudják, hogy mennyire kemény dolog a Kansas City akadémiájáról kikerülve, és az első, minimálfizetésről indulva, kiemelt fizetésű kulcsemberré, csapatkapitánnyá válni egy évtized alatt. Hogy miért? Mert az első szerződést még viszonylag könnyen meg lehet kapni ott, de a második, harmadik már sokkal nehezebb. Az MLS-ben nem egyszerű hosszú távon megragadni a rendszerben. A legtöbb labdarúgó két-három év után továbbáll, különösen a külföldiek. Kevés olyan példa van, mint mondjuk David Villa vagy Sebastian Giovinco, akik éveken át meghatározó játékosok maradnak. A Toronto FC viszont kiváló választás számára. Amikor én Amerikában futballoztam, a Toronto és a Seattle Sounders számítottak a legjobb klubnak, rendszeresen a bajnoki címért küzdöttek. Dani topjátékosként érkezett a kanadaiakhoz, aki nagyon jól ismeri a ligát, a közeget, így biztos vagyok benne, hogy a teljesítménye sem marad el – az első gólját már meg is szerezte. Az az út, amit az Egyesült Államokban bejárt, kiemelkedő. Folyamatosan lépett előre, de nemcsak a karrierjében, hanem anyagi téren is – és ezt az MLS-ben nem könnyű elérni.

November óta tölti be a sportigazgatói posztot a Videotonnál. Hogyan látja a pozíció jelentőségét a labdarúgáson belül?

Még csak most kezdtem ezt a szakmát, ezért kell még egy kis idő, hogy mélységében válaszoljak a kérdésre. Annyit viszont el tudok mondani, hogy Kerkez Milos esetében például fontos volt, hogy a Bournemouth akkori sportigazgatója, Richard Hughes szemelte és vitte ki Angliába, majd később, amikor a Liverpoolhoz került, ott is jelentős szerepet játszott az átigazolásában. Az biztos, hogy a sportigazgató ma már kulcspozícióban van egy klubon belül, de a modern futball körforgásában is. Egy hídnak kell lennie a tulajdonos, a vezetőség és az edzői stáb között. Egy olyan személy, aki ideális esetben nemcsak rövid távú célokban gondolkodik, hanem közép- és hosszú távú koncepció mentén dolgozik. Fontos azonban, hogy világos legyen a filozófiája is: milyen játékstílust szeretne képviselni, hogyan akarja beépíteni az utánpótláskorú focistákat az első csapatba, milyen piacokon keres tehetségeket, és milyen nemzetközi kapcsolatrendszerre tud támaszkodni. Utóbbi különösen hangsúlyos: tudni kell, mely ajtókon lehet kopogtatni, kivel lehet együttműködni, hol lehet értéket találni. Ugyanakkor egy sportigazgató csak akkor tud jó döntéseket hozni, ha megfelelő emberekkel veszi körül magát. A siker alapja a csapatmunka, ha az ügyvezetéssel, az utánpótlás-vezetőkkel és az edzőkkel közösen alakít ki egy hosszú távú víziót, amely mögött mindenki elkötelezetten áll. Azon dolgozunk, hogy ez a struktúra nálunk is kialakuljon, bár a mi esetünk annyiban más, hogy a tulajdonosi irány még nem teljesen egyértelmű a jövőt illetően. Muszáj azt is megjegyezni, hogy a sportigazgató nem edző. Nem ő állítja össze a kezdőcsapatot, nem ő irányítja a napi szakmai munkát, és nem az ő feladata a játékosok egyéni fejlesztése. Erre van a szakmai stáb. A klubon belüli bizalom és lojalitás tehát alapfeltétel, hogy mindenki a saját területén kibontakozhasson.

Nyitókép: vidi.hu